„Remélem…..”

„Remélem…..”

Frissítve: 2018. 09. 03.

Vágyott céljaink tipikusan akkor a leginkább reményt kelt?ek, ha különlegesek, de egyben elérhet?ek – emellett sem túl távoliak, sem túl közeliek.

A remény önmagában nem elég, a siker kulcsa, ha reményeink cselekvéssel és kitartással párosulnak!

„Amíg élek, remélek”

Vagy, ahogy latinul írja az olasz filozófus és gondolkodó Giordano Bruno az 1500-as évek közepén:„Dum spiro, spero” – és ha végiggondoljuk, legtöbbünknek ma sem kell sokat törnie a fejét azon, hogy mikor fogalmazta meg utoljára magában, esetleg hangosan valakinek, valahol az aktuális reményét. Mint például „Remélem, odaérek id?ben. Remélem, nem kell sokat várni. Remélem, örülni fog az ajándéknak. Remélem, eljön a randira. Remélem, megkapom az állást. Remélem, megsül a piskóta. Remélem, hamar jobban lesz… stb. Így szeptember elején különösen aktuális lehet, hiszen az új tanév új remény a legtöbb gyermeknek, szül?nek, pedagógusnak. Korunkban több szinonima is született a fogalom megnevezésére: bizakodás, reménykedés, hit, bizalom, reménység. Mindemellett a remény, mint lélektani konstruktum a múlt század hetvenes éveiben önállósul, amikor kiemelkedik a filozófiai és a teológiai megközelítések hátteréb?l. Az új évezred beköszöntével f?ként a pozitív pszichológia területér?l származnak azok a tudományos igény? kutatások, amik a remény egyes tartalmi összetev?i – mint a jövend?re irányultság, a pozitív érzelmek és beállítódások –, vagy a kreatív megküzdés által inspiráltak.

Hirdetés

De vajon miben ragadható meg ez a hétköznapok szintjén sokunk által használt fogalom, mint pszichológiai jelenség?

Mi a remény?

Aktuálisan biztos Ön is meg tudja fogalmazni. Meghatározása mégis összetett feladat, mert több életkoron átívelve életünk több területét átszövi. Egy lehetséges meghatározás szerint a remény a jöv?nkre, a számunkra értékes, de nem túl távoli célunk elérésére irányuló várakozásunk, amit általában az aktuális, nem kielégít? állapotunk idéz el?. Mindennapjaink során legtöbbször a remény szót használjuk, és ez sugallhatja azt számunkra, hogy egyszer?en kifejezhet?, egyszer? tartalmú fogalom. Azonban nem is gondolnánk, hogy a tudományos szakirodalomban milyen sokféle értelmezéssel találkozhatunk. Például a remény mint állapot (reménykedni valamiben), a remény mint megküzdés, remény, mint bels? energia illetve a reménykedésre való hajlam, mint személyiségvonás egyaránt fellelhet? a különböz? megközelítésekben.

Reményeink ideje

Mikortól és meddig vannak reményeink?

Erik Erikson fejl?déspszichológus elméletét alapul véve, megállapíthatjuk, hogy már csecsem?ként találkozunk a reménnyel. Gondolta volna, hogy még beszélni sem tudunk és már képesek vagyunk remélni? Az eriksoni pszichoszociális fejl?désmodell 8 szakaszt különít el, amelyeken az egészséges fejl?désmenet? ember a csecsem?kortól kezdve a kés? id?skorig végighalad. Lelki fejl?désünk során minden szakaszban új kihívásokkal szembesülünk, amiket megoldva az adott szakaszra jellemz? éner? lesz a jutalmunk. A legels? pszichoszociális er?: a remény.

Csecsem?ként a szüleinknek vagyunk teljesen kiszolgáltatva, szükségleteink kielégítésér?l ?k gondoskodnak. A szüleinkkel közös interakció (pl.: a korai baba-mama kapcsolat) az, ami Erikson szerint meghatározza a kés?bbi bizalom kialakulását. Ha valamilyen okból a szül? nem képes biztos környezetet fenntartani és a gyermek alapvet? szükségleteit kielégíteni, bizalmatlanság lesz az eredménye, ami kés?bb frusztrációhoz, gyanakváshoz, önbizalomhiányhoz vezethet. Amikor a baba, majd a kisgyermek szükségletei megfelel?en (pl.: megfelel? id?ben és mennyiségben) ki vannak elégítve (táplálék, kényelem, érzelmi biztonság stb. elérhet?), akkor a gyermek megtanul bízni a körülötte lév?kben, amit élete kés?bbi részében az els?dleges gondozón kívül másra is kiterjeszt.

Másfel?l a gyermekek viselkedése bennünk, feln?ttekben is felkelti a vágyat arra, hogy reményt nyújtsunk, így el?hívja bennünk azt az er?t, ami a gondozásukhoz kell.

A fentiekb?l kiindulva tehát a remény a csecsem?korunkból táplálkozó, feln?ttkorunkat is kísér? tartós hit abban, hogy legmélyebb vágyaink teljesülhetnek.

A remény mindemellett folyamatosan személyes jelentéssel ruházza fel élettörténeti eseményeinket. Sajátos id?beli kölcsönhatás jellemzi – nem csupán múltbéli tapasztalataink vannak hatással jöv?beni elvárásainkra, hanem ami a jöv?ben remélhet?nek t?nik, az is befolyásolja azt, hogy a múltunkat, hogyan értékeljük.

Miért jó, ha reménykedünk?

A remény, mint lélektani jelenség szociálpszichológiai és egészségtudományi jelent?séggel bír. Kulcsszerepet játszik például munkaegészségünk meg?rzése és fejlesztése tekintetében, az önmenedzsmentben és a karrierépítésben. Pozitív pszichológiai aspektusa, hogy a remény közvetít az egészség f?bb dimenziói és faktorai között, pozitív együttjárást mutat a mentális egészség két fontos összetev?jével: az élettel való elégedettséggel, valamint az önbecsüléssel. Általában hatékony el?jelz?je a gyógyulás valószín?ségének, ezáltal a jobb életmin?ség garanciája. A személyes kompetenciáival jól gazdálkodó, akadályok közepette is pozitív mérleget vonó és céltudatosan el?retekint?, reményteli ember a huszonegyedik században az életképesség ideáljaként jelenhet meg. Kutatási eredmények támasztják alá, hogy akiknél a remény magasabb értékeit mérték, bonyolultabb célokat t?ztek maguk elé, és akadály esetén hatékonyabbnak bizonyultak alternatív megoldások keresésében. A remény pozitívan motivált lelkiállapot, amiben úgy tekinthetünk önmagunkra, mint aki személyes hatóer?vel rendelkezik, amelynek segítségével aktívan közrem?ködünk saját sorsunk alakításában. Ha a múltban és a jelenben sikeresen elértük kit?zött céljainkat, a jöv?ben is ezt tételezzük fel önmagunkról. A vágyott céljaink tipikusan akkor a leginkább reményt kelt?ek, ha különlegesek, de egyben elérhet?ek – emellett sem túl távoliak, sem túl közeliek.

Túlzott remények

Felmerülhet a kérdés: ha a remény alapvet?en pozitív dolog, vajon el lehet-e túlozni? A válasz igen, ha a reményeink nem a realitáson alapulnak. Ha nem vesszük tudomásul hatóer?nk végességét. Az az optimális, ha alázattal belátjuk a tudásunk határait, ha elfogadjuk, hogy nem lehetünk teljes befolyással társas környezetünkre, és nem kontrollálhatjuk teljes mértékben a jöv?nket. Vagy épp ellenkez?leg: túlzottan kontrollálni szeretnénk mindent, és a reménykedés mellett nem cselekszünk.

A remény önmagában nem elég, a siker kulcsa, ha a reményeink, cselekvéssel és kitartással párosulnak!

Fejleszthet? a reményre való képességünk?

A tudományos válasz: igen! A remény fejleszthet? képesség, amelynek tartóssága és kiterjedtsége növelhet?, akár a neveltetés során, akár kés?bbi jelent?s életesemények idején el?álló társas hatások (pl.: kórháziterápiás közösség, civil egyesületi, egyházi aktivitások stb.) által er?síthet?, és így a személyes azonosságtudat elemévé válhat.

Legtöbben minden év és/vagy tanév fordulóján tudatosan is élünk vele, valahogy úgy, mint, ahogy Alfred Tennyson 19.századi angol költ? is tette: „A remény mosolyogva lépi át az újév küszöbét, miközben azt suttogja: ez az év boldogabb lesz.” Reméljük! Remélünk.

MIPSZI hírlevél

Kérje a friss cikkeket és szakmai újdonságokat e-mailben.

Feliratkozom