Tanuljunk vitázni!

„Jó napot kívánok! Egy vitát szeretnék” – hangzik a Holló-színház Vita cím? jelenetének nyitánya, ami a Monty Python Repül? Cirkusza nev? komédia-sorozat egyik híres skiccének magyar feldolgozása. A történet a következ?: f?h?sünk megérkezik a vitatkozásra és egyéb verbális tevékenységekre szakosodott intézménybe, ahol némi pénzbeli ellenszolgáltatásért cserébe rögtön útba is igazítják. Azonban a megadott irodába belépvén cifrábbnál cifrább sértéseket vágnak a fejéhez. Hoppá, az a „gyalázó szoba”, vitázni a szomszédban lehet! F?h?sünk másodszorra óvatosan közelít, de a Galla Miklós által megformált karakter kapásból ellent is mond neki. „Nem! De! Nem! De! Nem! De!” – zajlik a jelenet, mire a fizet? vendég megszólal: „Ne haragudjon, de ez nem vita”. „Hát dehogynem!” – érkezik egyb?l a válasz. Még egy kör „dehogyis” és „dehogynem” után a néz?közönség végre megtudja, mi a szerepl?k vitájának tárgya: hát az, hogy mi is maga a vita. F?h?sünk szerint a vita nemcsak ellenkezésb?l áll (De igen!), a „vita észérvek logikus sorozatainak ütköztetése, amelyet konklúzió követ” – hangzik el végre a tankönyvbe ill? definíció (Nem!). Mikor már éppen kezdene érdekessé válni az ellenkezés és a vita mint szellemi folyamat felfogásainak különböz?sége, letelik a vitatkozásra befizetett öt perc...

Mindenkinek mindenr?l megvan a maga véleménye, legyen szó környezetvédelemr?l vagy gyereknevelésr?l, arról, hogy mit illik felvenni egy állásinterjúra vagy mit?l lesz egy film „klasszikus”. Az azonban, hogy véleményt formáltunk egy témáról, nem azt jelenti, hogy álláspontunkat indokokkal alátámasztva meg is tudjuk védeni. Véleményt nyilváníthatunk szimplán csevegés céljából, vagy mert úgy gondoljuk, mások jól járnak vele, de például kommentátoroknak, publicistáknak fizetnek is a véleményükért. Álláspontunkat megfogalmazhatjuk felületesen, de például orvosoktól, jogászok elvárjuk az átgondolt mondatokat. „Az a megérzésem, hogy Önnek elrepedt a singcsontja” – ez igazán nem keltene bizalmat. És bizony, egyesek véleménye a szemünkben többet ér másokénál, hiszen egy szakért?re inkább hallgatunk. A vélemények ütközése pedig – amikor megkérd?jelezzük valakiét, indokokat és bizonyítékokat várunk t?le – óhatatlanul vitához vezet. Ett?l a pillanattól fogva pedig már érvelésr?l és nem szimpla véleménynyilvánításról beszélünk.

A régi szép id?kben?

Az érvelésr?l és a vitázásról az ókori görögök juthatnak eszünkbe, olyan nagy nevek, mint Platón és Arisztotelész. De hallhattunk a két híresség ellenfeleir?l, a szofistákról is, akik – mint a „bölcsesség tanítói” – sok korabeli gondolkodóból ellenérzést váltottak ki, mert városról városra járva pénzért oktatták a szónoklattant. Az antikvitásból maradt ránk az anekdota Korax és Teisziasz párosáról. Kettejükr?l azt tartják, ?k teremtették meg a szofista mesterségét. A történet szerint Teisziasz retorikai tanulmányainak befejezését követ?en nem akarta kifizetni mesterét, Koraxot, aki ezért perrel fenyegette meg. Teisziasz kijelentette, hogy ? semmiképpen sem fog fizetni: ha elveszti a pert, bebizonyosodik, hogy Korax nem megfelel?en tanította, ha pedig megnyeri, jutalma a „tandíj” megtartása legyen. Korax erre a következ?t válaszolta: ha Teisziasz gy?zedelmeskedik, bebizonyosodik, hogy jó tanítóként megilleti a fizetség, ha pedig ? maga diadalmaskodik, természetesen igényt tart a honoráriumra.

A szofistákra még ma is úgy tekintenek, mint a szófacsarás m?vészeire, akik érvelés helyett rászedéssel és becsapással hódítottak. De vajon milyen értéket képvisel az érvelés „mestersége” a 21. században, amikor a vitáról a régmúlt rétorainak eleganciája helyett legtöbbször a politikai manipulációra asszociálunk? Csábító lehet a nosztalgiázó gondolatmenet, miszerint az antik szép id?kben még a szofisták mesterkedéseivel együtt is virágzott a vitakultúra, ma pedig csak h?lt helye. A titok nyitja azonban a közönség és a média ismerete: ne feledkezzünk meg arról, hogy napjainkban az érvel?knek figyelembe kell venniük: hallgatóságuk nemcsak az agóra állampolgáraiból áll. A ma szónokának tudnia kell megszólítani egyszerre több százezer embert, s fel kell készülnie arra, hogy beszédét rögzítik és soundbite-okká, szlogenekké darabolják. S?t, azt is el kell fogadnia, hogy a közösségi médiában bármelyik pillanatban lenémíthatják, letilthatják, ha nem tetsz? véleményt fogalmaz meg, de az is el?fordulhat, hogy partnere szó nélkül kilép a vitából. Szóval milyen relevanciája van manapság az ókori görögök híres készségeinek?

A menzakajától a GMO-ig

Az elmúlt években szerencsém volt különböz? életkorú és társadalmi hátter? fiatalokat érvelésre tanítani. Voltak köztük izg?-mozgó tízévesek, vidéki és határon túli magyar tizenévesek, bölcsész-, társadalomtudományi és mérnökképzésekre járó egyetemisták, válogatott sportolók. Egyvalami viszont mindenképpen közös volt bennük: kivétel nélkül élvezték a vitázást. Nagyon is érdekelte ?ket, hogy kinyilváníthatják a véleményüket, próbára tehetik magukat társaik meggy?zésében, így befolyásolva a környezetüket érint? döntéseket. Hirtelen rengeteg ötletük és észrevételük támadt, kinyíltak, amikor úgy érezték, meghallgatják ?ket.

Felmerül a kérdés: mégis mire jó az általuk játszott, látszólag tét nélküli, szabályozott vita?

• El?ször is, bátorság kell ahhoz, hogy véleményünket a nyilvánosság el?tt elmondjuk, és megpróbáljunk érvelni mellette. A vitázás tehát a nyilvános beszéd készségét fejleszti, de nemcsak a kifejezés szempontjából. Gondoljunk csak arra, hogy például bemutatkozáskor milyen nehéz a másik nevét nemhogy megjegyezni, hanem egyáltalán felfogni, mert közben a sajátunk kimondására koncentrálunk. A vita közben egyszerre kell összpontosítanunk érveink el?adására és a vitapartner érveinek követésére. Továbbá ahhoz, hogy egy téma mellett vagy ellen mélységében tudjunk érvelni, izzasztó kutatómunka szükséges. Sokszor ugyanis felületesen gondolkodunk egy témáról, nem mérjük fel annak részleteit, emiatt azzal sem vagyunk tisztában, hogy pontosan mivel értünk egyet és mit ellenzünk. Ezekkel a gyakorlatokkal fejl?dik az információk szelektálásának és rendszerezésének képessége – arról nem is beszélve, hogy akár egy állásinterjún vagy egy randin jó pontot jelenthet az elmélyülés egy-egy társadalmi kérdésben. 

• A vita emellett   többszempontúságra tanítja az iránta érdekl?d?ket. Egyrészt arra, hogy egy témát megannyi oldalról körül lehet járni. Minden kérdésben megjelennek például gazdasági, társadalmi és/vagy etikai szempontok, legyen szó a tízévesek vitájáról a menzán történ? étkezést illet?en vagy a mérnökök vitájában a GMO-ról. Másrészt a szabályozott vitaszimulációk esetén az is el?fordul, hogy a résztvev?knek a sajátjuknak ellentmondó álláspont mellett kell érvelniük. Habár ez els?re ijeszt?nek t?nhet, kifejezetten hasznosnak bizonyul a téma feltérképezését tekintve. Amikor ugyanis egy számunkra kedves álláspontot kell védenünk, kevésbé érezzük szükségét a széleskör? tájékozódásnak, inkább saját kútf?b?l dolgozunk. Az ellentétes oldal képviselete esetén azonban a vitázó fél rákényszerül az ellenérvek felkutatására, és ezzel együtt arra, hogy feltegye magának a kérdést: lehet, hogy nem is nekem van igazam? Oktatóként nemegyszer voltam szemtanúja annak, ahogy a fiatalok elképeszt? bravúrral érveltek amellett, amit eredend?en elítéltek.

• Végül, de nem utolsósorban a vita a tiszteletr?l szól. A másik fél tiszteletér?l, hogy engedjük szóhoz jutni, véleményének tiszteletér?l, aminek teret engedünk, és amit válaszra méltatunk. Fontos felismerni, hogy a vitában egyik fél sem jár jobban, ha a földbe döngöli a vitapartnerét. Miután szeretjük a véleményünket, hiszen az a miénk, és jólesik mással megosztani, ugyanis ezzel személyiségünk egy részét tárjuk a többiek elé, így fájdalmas lehet beismerni, ha sikerült meggy?zni minket, és várhatóan a partner jön ki gy?ztesen a vitából.

Zárszó és eredményhirdetés

Vitatkozni lehet arról, hogy mi az igazság: melyik tudományos elmélet írja le a legmegfelel?bben a természeti és a társadalmi jelenségeket, vagy miért robbant le az autó. Ám az igazság megtalálása nem mindig olyan egyszer?, és céljaink sem mindig ilyen nemesek. El?fordul bizony, hogy egyszer?en szeretnénk meggy?zni a körülöttünk lév?ket. Ehhez pedig alapvet?en ugyanarra van szükségünk nekünk is, mint Arisztotelésznek vagy az Egyesült Államok elnökének: a közönség és a médium ismeretére. Ugyan Korax és Teisziasz perét kidobta a bíróság, Monty Python vitázni vágyó figurája gyorsan adaptálódott a körülményekhez: amikor hivatásos vitapartnere (vagy inkább ellentmondó-partnere) visszautasította a szóváltás folytatását, mondván, letelt az id?, f?h?sünk így reagált: „Dehogy telt!”