Az akarater? tudománya

Az emberek leggyakrabban hivatkozott érvei ugyanis, ha kudarcot vallanak valamilyen céljuk elérésében: „Nincs akarater?m.” „Kevés az akarater?m.”

De valójában mit üzennek – önmagunknak és másoknak – ezek a jól ismert mondatok? Fájdalmas hiányérzetet? Kétségbeesést vagy némi b?ntudatot amiatt, hogy nem vagyunk képesek kezünkben tartani és irányítani a dolgainkat?  Tényszer? beismerését, hogy nehézségeink vannak az életünk irányításával? Vagy csupán mentséget a megvalósítatlan álmokra és a kudarcokra?

Akiknél igazi kétségbeesés, mély szomorúság vagy tárgyilagos elismerés van e mondatok mögött, azok számára jó hírünk van. Napjainkra bebizonyosodott, hogy az akarater? nem a kiváltságosok vagy a szerencsések privilégiuma. Világossá vált, hogy az akarater? mindegyik?nkben meglév? kapacitás – ami ráadásul fejleszthet?. El kell ismerni, hogy az „akarater?” mint szakkifejezés a legutóbbi id?kig nem tartozott a pszichológia tudományos szótárának népszer? fogalmai közé. Néha ugyan fel-felbukkant egy-egy szerz?nél valamilyen összefüggésben, ám vagy nem került rá kiemelt figyelem, vagy hamar a „homályos, megfoghatatlan jelenségek” regiszterébe került, miután hol filozófiai, hol némi ezoterikus felhangot kapott. (Ráadásul, sokat rontott a fogalom imázsán, hogy a nácik 1934-es nagygy?lését „Az akarat diadala” c. propagandafilm mutatta be.) Úgy t?nik, hogy a természettudományos alapokat keres? pszichológus kutatók többsége számára sokáig nemcsak érdektelen, hanem kissé szalonképtelen is volt ez a jelenség.

Mi is valójában az akarater??

Az „akarat” fogalma mindenképpen valaminek az „uralására” utal. Egyfel?l kinyilvánítása annak, hogy valamit megteszek, keresztülviszek a külvilágban a saját szándékaim szerint, akár t?zön-vízen át, akár mások ellenében is. Uralom, kézben tartom a helyzetet.  Másfel?l azonban – és ez a fontosabb – annak a jelzése, hogy megvan a képességem a saját tetteim, vágyaim, gondolataim irányítására, s?t, van ehhez valamifajta er?m. Ha az akarat fogalmának ezt az utóbbi olvasatát végiggondoljuk, azonnal érezzük, hogy önmagunk uralása kell ahhoz is, hogy a külvilágra a magunk szándékai szerint hathassunk.  

Nem meglep? tehát, hogy a jelenség az önkontroll (önuralom), - komplexebben az önszabályozás – problematikájával összefüggésben lett nemcsak szalonképessé, hanem a tudományos kutatók számára nagyon is jelent?ssé. Az akarat gyökerét ugyanis azok a folyamatok képezik, amelyek az emberré válás folyamatában eljuttattak bennünket ahhoz a különleges lehet?séghez, hogy ne csak ösztönösen legyünk autonóm lények, hanem az autonómiánkat tudatosan is megélhessük, és azt tudatosan m?ködtetni is tudjuk: a magunk elképzelései, döntései szerint próbáljuk alakítani az életünket! 

Lássuk be, ez akkor is izgalmas lehet?ség, ha komolyan vesszük a „szabad akarat” filozófiai – s?t akár természettudományos – megkérd?jelezését, és számot vetünk azzal, hogy valójában minden döntésünk és lépésünk bonyolult determinációs hálózatok függvénye, és az életünkre ható minden körülménynek bizony aligha lehetünk tudatában…

Miért vált fontos témává napjainkban az akarater??

Bizonyára több oka is van, de egyet bizton mondhatunk. Azáltal, hogy a 21. század embere hihetetlenül sok lehet?séggel és rengeteg „kísértéssel” találja szemben magát, egyre nehezebb feladat döntéseket hoznia, és egyre nehezebb a „kísértéseknek” ellenállnia. Ezért egyre fárasztóbbnak érezhetjük az életünk kézben tartását, és egyre gyakrabban érezhetjük úgy, hogy a gyepl?t elengedve sodródunk, és/vagy elcsábulunk.

Márpedig mindaz, amire az emberek többsége vágyik: pozitív irányba vinni az életét, sikeresnek, egészségesnek, a társak körében népszer?nek lenni – nagyobb mértékben múlik az akarater?n (azaz az önuralom képességén), mint pl. az IQ-n.

Hogyan is néz ki a gyakorlatban az „akarater?”?

Két irányban m?ködik. Egyfel?l abban segít, hogy valamit megtegyünk, másfel?l viszont abban, hogy valamit ne tegyünk meg. Talán ezt a második formáját érezhetjük gyakoribb kihívásnak, hiszen oly sok csábítás van az életben, aminek nehéz ellenállni! Ráadásul, gyermekként olyan er?sen m?ködnek az azonnali kielégülést követel? ösztönkésztetéseink, hogy a legkorábbi szocializációs feladatot is az jelenti, hogy megtanuljuk: „ne tegyünk meg” bizonyos dolgokat. Ne együk meg az els?nek kezünkbe kerül? ételnek vélt tárgyat. Ne üssünk, vagy törjünk-zúzzunk, ha korlátokba ütközünk. Ne vegyük el, ami a másé stb.

Ahogy az egyedfejl?dés során is tanulnunk kell, hogy valamit ne tegyünk meg, vagy legalábbis ne azonnal cselekedjünk, ennek a késleltetési képességnek az elsajátítása az evolúciós fejl?dés egy pontján is prioritást élvezett. A valamikori ?seink agya nem véletlenül huzalozódott úgy, hogy ne csak a gyors ösztön-kielégítést biztosítsa, hanem a késleltetés képességét is támogassa! Bármennyire is hasznosak ugyanis az azonnali kielégülést biztosító ösztönkésztetések, számos helyzetben mégsem célravezet?ek. Aki éhségében bármit megevett, az bizony bele is halhatott. Aki agresszíven lépett fel egy fajtársával szemben, vagy elvette annak a párját anélkül, hogy gondosan mérlegelte volna az er?viszonyokat, komolyan pórul járhatott. A természetes kiválasztódás révén azok az egyedek maradtak fenn többen, akik le tudtak mondani az azonnali – és veszélyei miatt kerülend?, avagy szociálisan tilalmas - cselekvésr?l. Ráadásul arra is képesek voltak, hogy amit nem tudtak azonnal elérni vagy megszerezni, azért a célért „kitartsanak”.

„Fejl?dési termék”, avagy tanult képesség?

A személyiségfejl?dés elméletei elég egyértelm?en állítják, hogy az akarat megjelenéséhez éntudatra van szükség. A fejl?dési szakaszok meghatározása révén méltán híressé vált Erik Erikson szerint az „akarat” a testünk feletti kontroll elsajátításával jelenik meg, az éntudattal szoros egységben, igen korán, az egyedfejl?dés második szakaszában. 2-4 éves kor körül van a kritikus id?szaka. A gyermek ilyenkor tapasztalja meg, hogy szabályozni tudja önmagát, de megtanulja bizonyos küls? követelmények elfogadását és a céljainak megfogalmazását is. Akarat és éntudat egymással szoros kölcsönhatásban fejl?dnek, egymást feltételezik. Ebb?l az is következik, hogy amennyiben a szül?k, nevel?k túl er?szakosan kényszerítik a gyermeket önmaga fegyelmezésére, eleinte csak er?s lázadást, vagy éppen szorongást válthatnak ki bel?le. Így el?fordulhat, hogy a szigorú, „poroszos” nevelési elvek – még ha jó szándékúak is – az egész személyiség fejl?dését tekintve nem feltétlenül vezetnek pozitív végeredményhez.  Talán megedz?dik a gyermek akaratereje, ám sérülhet az én-élménye. Ilyenkor el?fordulhat, hogy az akaraterejét a kés?bbiekben a szorongása kompenzálására, esetleg a mások feletti uralomra használja ahelyett, hogy tisztán valamifajta számára – és nem az ?t fegyelemre kényszerít? nevel? számára – örömet okozó teljesítménybe kanalizálná. Sajnos néha látunk olyan sorsokat, ahol a gyermek eleget tesz ugyan az „ostorral kikényszerített” szül?i elvárásoknak és eközben hatalmas akarater?re tesz szert, ám amiért az akaraterejét latba vetette, azt nem érzi sajátjának, az nem teszi maradéktalanul boldoggá, ráadásul a szüleivel való kapcsolata is törést szenvedhet. Ilyenek pl. azok a „pályaelhagyók”, akik kívülr?l nézve roppant sikeresek, ám egyszer csak mindent odahagynak – még ha nagy árat fizetnek is ezért.  

A kemény önfegyelemre nevelés akkor lehet gyümölcsöz?, ha tekintetbe veszi a gyermek személyes adottságait, ráadásul pozitív – a gyermek számára is vonzó – hosszú távú célok kialakításával kapcsolódik össze. Ilyenkor a szigorú módszerekkel nincs semmi baj. Ha egy gyermekr?l korán kiderül, hogy kiváló fizikai adottságai vannak pl. az úszáshoz, akkor lehet, hogy eleinte lázadozni fog a korai keléssel járó edzések ellen, de egy ponton azután maga az úszás válik számára olyan örömforrássá, hogy a kemény önfegyelmet igényl? edzéseket egyre kevésbé érzi majd küls? kényszernek. Ha az úszás öröméhez ráadásul még teljesítmény-sikerek is társulnak, akkor reménytelivé válnak a hosszú távú célok, és azok tovább táplálják az akarater?t. (Egy másfajta konkrét sport-példaként lásd akár a Polgár lányokat).

A „szelídebb” önkontrollra (kitartásra, önfegyelemre) nevelés a gyermek életkori sajátosságaira apellál, és pl. a szerepjátékokra építve fejlesztheti az akarater?t. Egy fegyelmezetlen, kitartásra képtelen fiúcska esetében pl. hasznos lehet a „katonásdi”, ahol neki kell hosszasan „?rt állnia”, vagy a „körletét rendbe raknia” stb.

Mikor és miért fogyhat el az akarater??

Akarater?nk is „kimerülhet”, hiszen sokfajta szervi m?ködés és cselekvés használja ugyanazt az er?forrást – a stresszes helyzetek különösen sok energiát használnak. Ha túl sok olyan teend?k van, amelyek mindegyike akarater?t igényel, akkor egy id? után már nem fog megfelel?en m?ködni. Ha valakinek komoly önuralmába kerül, hogy kibírja a f?nökét, vagy minden akaraterejét össze kell szednie, hogy elvégezze a munkahelyi feladatait, estére már nem marad ereje, hogy továbbra is fegyelmezze magát. Így azután kevésbé fog tudni ellenállni a lefekvés el?tti nassolásnak, vagy a veszekedésnek otthon a családtagokkal.

Mi kell az akarater? m?ködtetéséhez?

Természetesen „tüzel?anyag”, méghozzá glükóz (egyfajta cukor) – ahogy minden szervünk és cselekvésünk m?ködéséhez is. Csakhogy nem az „édességbombák”, hanem az olyan lassan felszívódó ételekb?l nyert glükóz az igazán hasznos, mint a zöldségek, magvak, nyers gyümölcsök, hal, hús, sajt stb. Kár, hogy az egészséges életmódot propagáló szakemberek f?leg csak a testi funkcióink (szívünk, ereink, a fizikai fittségünk) épségének meg?rzésére hivatkozva propagálják az ilyen ételeket. Pedig éppen azt volna fontos hangsúlyozni, hogy az egészséges táplálkozás szükséges magához az akarater?höz is – ami alapfeltétele az egészséges életmódnak!

Hogyan tölt?dhetünk fel az akarater?höz szükséges energiával?

A megfelel? táplálkozáson túl segíthet az elegend?, nyugodt alvás. Nem véletlen, hogy egy kipihent éjszaka után reggel legmagasabb az önkontroll-szintünk. Persze segíthet a relaxáció, a meditáció, s?t, az aktív pihenés is: pl. a fizikai er?nlétet támogató testmozgás, vagy akár egy jóles? séta. Ezért is érdemes felel?sségteljes döntéseink vagy a hosszú távú céljaink szempontjából legfontosabb teend?ket ilyen „akarat-energiával” feltöltött id?szakokra id?zíteni! Baumeister és Tierney, valamint a fentebb már emlegetett McGonigal az akarat és az akarater?-ösztön témájáról írt könyveikben számos érdekes példával világítják meg, milyen viselkedéses következményei lehetnek, ha rosszul id?zítjük az akarater?t igényl? feladatokat. Baumeisterék egy érdekes története pl. bírákról szól, akiknek szabadlábra helyezési kérelmekr?l kellett dönteniük.  Kiderült, hogy amint kezdtek éhesebbek és fáradtabbak lenni, egyre kevesebb kérelmet hagytak jóvá. Vagyis pechjük volt azoknak a fogvatartottaknak, akiknek a kérelmér?l az ebéd el?tti id?szakban döntöttek: azok nagy részét ugyanis elutasították. Ebéd után azután ismét megn?tt a jóváhagyott kérelmek száma. A bírák ugyanis a szakmailag és morálisan felel?sségteljes döntéseikben kerülni igyekeztek a legkisebb kockázatot is olyan napszakban, amikor „lemerült” az akarater?-energiájuk.

Az akarater? növelésének néhány fortélya

Az evolúciós fejl?dés ajándékaként ma már mindannyian rendelkezünk az önkontroll – az akarat – agyi bázisával. Azt is tudjuk, hogy az akarater? kibontakoztatásának van egy igen kedvez? korai id?szaka. De mi van azokkal, akik ebben a korai életszakaszban elmulasztják megtanulni az akarater? m?ködtetésének képességét? A kérdésre megnyugtató választ adhatunk: Azok is növelhetik az akaraterejüket, akik ehhez viszonylag kés?n fognak hozzá. Azzal mindenképpen számot kell vetnünk, hogy az akarater? „edzéséhez” szükségünk van éntudatosságra és önismeretre.