Csalók és becsapottak

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma? Miért d?lünk be álhíreknek és csalóknak? Miért szeretjük a valóságtól elrugaszkodó, szentimentális álomvilágba ringató filmeket, szappanoperákat és miért csodáljuk a b?vészeket?

A „valóságh?” tudás

Az információrobbanás korszakában egyre több szempontból kerül terítékre a „valóságh?” (a tudományban ún. „tényeken alapuló”) tudás, és az ahhoz való viszonyulásunk problematikája. Hogyan szerezhetünk ilyen tudást? És mi az oka, ha kerülni próbáljuk a szembesülést a valósággal? Mit kezdünk a tudással, ha megszereztük? Miért ?rzünk titkokat? (Miért elfogadott eljárás bizonyos információk hivatalos titkosítása?) A megszerzett tudást magunkénak akarjuk – magunkénak hisszük –, vagy megosztjuk másokkal? Scientia potentia est: „A tudás hatalom” – ez a latinból eredeztethet? mondás ma már szinte minden nyelvben közmondásként jelenik meg. Ha ez így van, miért fordulhat el?, hogy néha tagadjuk a valóságot?  

A valóságot megjelenít? információ megismerésének és kezelésének képessége fontos érdeke az emberiségnek. A valóság detektálása mellett a valóság meghamisításának és a valóság-hamisítás felismerésének képessége egyaránt evolúciós fejleménynek tekinthet?. Ahogy a valóság manipulálásának (elkerülésének, elleplezésének vagy megmásításának) képessége is vélhet?en túlélési el?nyöket szolgálva válhat a kiválasztódás eszközévé.

Megtévesztés az állat- és növényvilágban

Megtévesztés nemcsak az emberek világában, hanem az állatvilágban, s?t, a növényvilágban is létezik. Jól ismert jelenség a mimikri (utánzás hasonulás révén), vagy az álcázás (alakváltozással beleolvadás a környezetbe), azaz másnak mutatom magam, mint ami vagyok. Jól ismert példa a botsáska vagy a kaméleon akaratlan rejt?zköd? képessége. A növényvilágban is ismerünk „csalókat”. Olyan fajokat, amelyek rovarok n?stényeinek alakját utánzó virágot fejlesztenek, hogy a hím rovart így magukhoz csalogatva elvégeztessék vele a beporzást. Vagy olyan alakzatú virágot növesztenek, amit?l félelmetesnek vagy mérgez?nek t?nnek, hogy távol tartsák a rájuk nézve veszélyes (?ket lelegel?) állatokat stb. Az emberek világában pedig szinte végtelen a „másnak mutatni magamat, mint amilyen valójában vagyok” eszköztára – és ez gyakran nem is tudatos! 

A csalás képessége – a valóság megmásítása, vagy elrejtése hosszas nem-tudatos alkalmazkodási teljesítményként – vitathatatlanul szintén evolúciós fejlemény. Az ember esetében azonban a csalást többnyire tudatos (szándékos) jelenségként kezeljük. A szándékos megtévesztés jelenségét valójában már az állatvilágban is felfedezték. Majmoknál figyelték meg például, hogy amikor egyik?jük észrevesz egy számára értékes táplálékot, miközben a közelben van egy fajtársa, akkor megpróbál úgy viselkedni, hogy rejtve maradhasson a zsákmánya. Azt színleli, mintha egészen más érdekelné, hogy elterelje a társa figyelmét arról a helyr?l, ahol a táplálékot felfedezte.

A valóságtorzítás

A valóságtorzítás, vagy valóság-elleplezés szándékos és tudattalan formái között néha meglep?en vékony a határvonal, és bizony számolni kell azzal, hogy az emberek esetében is általános a nem-tudatos valóságtorzítás. Ezek ugyan közismertek a pszichológiában, ám a hétköznapi életben mégis mindenki él ilyen önkéntelen valóság-kezel? technikákkal is. Bárkinél el?fordulhatnak, hiszen ezeket tudattalan alkalmazkodási man?verekként használjuk.

A pszichoanalízis elhárítómechanizmusok címke alatt írta le ezek számos formáját, de már a korai kísérleti pszichológia is sokat foglalkozott ezekkel, a megismer? folyamatok (észlelés, emlékezés stb.) vizsgálata során. A személyiségpszichológiában az „én” m?ködése kapcsán, valamint a stresszkezelés témakörén belül kapott – és kap máig – nagy figyelmet. A neurobiológiai kutatások révén pedig már arról is képünk kezd lenni, hogy milyen idegélettani folyamatok állhatnak a tudatos és tudattalan valóságtorzítások hátterében.

Azért fontos tudnunk arról, hogy mikor, hogyan és miért élünk ilyen nem-tudatos alkalmazkodási eszközökkel, mert bár vannak helyzetek, amikor id?legesen a hasznunkra vannak, de a valóság-megmásítás és valóság-kerülés tartós és gyakori használata garantáltan ártalmunkra lehet.  

A tudattalan valóságkerülés

Van egy különös kamaszkori emlékem. Gimnazista koromban az egyik magyarórán egy szépíró – szabadon választható – m?vét kellett elemeznünk órai dolgozat formájában. A feladatot el?re tudhattuk, felkészülhettünk rá. Amikor egy hét múlva a tanárn? behozta a kijavított dolgozatokat, azzal indított, hogy felolvasta az egyik diák dolgozatát. Amit hallottunk, profi elemzésnek t?nt, és ez mindannyiónkat meglepett, mert ismerve a diák képességeit, ez messze fölötte volt annak a színvonalnak, amit t?le addig tapasztaltunk. Ezután a tanárunk egy könyvet húzott el?, és abból elkezdte felolvasni egy neves irodalomkritikus írását, ami szinte szóról szóra megegyezett a diák dolgozatának szövegével. Már az els? mondatoknál egyértelm?vé vált, hogy csalás történt: a diáktársunk ezt az elemzést másolta le és adta be saját írásként. A döbbenetünk azonban csak ezután következett. A diák ugyanis a szembesítést követ?en is tagadta a plágium tényét, váltig állítva, hogy ezt a szöveget ? írta!

Kamaszokként ezen vihogni kezdtünk, hiszen kétség sem fért ahhoz, hogy csalás történt, és nevetségesnek találtuk, hogy az osztálytársunk ezt tagadni próbálja. A saját derültségem valahogy mégsem volt igazán jóíz?. Valami furcsa érzésem volt: ez a diák nem lehet annyira hülye, hogy tagadja a nyilvánvalót! És bár egyértelm? volt, hogy hazudik, az volt a benyomásom, mintha ? komolyan hinne abban, hogy a leírt szöveg a sajátja. A történet akkor elégtelen jeggyel végz?dött, és rejtély maradt a „másolás” mikéntje, mert az órán nem volt nála a m?kritikus írása (azt a padtársa észrevette volna), tehát valahogy bemagolhatta, és már-már a saját gondolataiként megélve, az órán fejb?l írta le.

Amikor pszichológus és egyetemi oktató lettem, többször felidéz?dött bennem ez az eset. Több pszichológiai témát érint?en is (észlelés, emlékezet, motiváció, stressz, elhárítómechanizmusok stb.), de olyankor is, amikor szakmai anyagokban (pl. szakdolgozatokban, szakcikkekben) találkoztam – hivatkozás nélkül – olyan gondolatokkal, amelyekr?l tudtam, hogy azokat valaki más már leírta korábban, tehát nem az aktuális szerz? eredeti gondolatai. Érdekes módon, néha bebizonyosodott ilyen eseteknél, hogy nem szándékos plagizálásról volt szó. Csupán olyan szinten azonosult a tanulmány írója valaki másnak a gondolataival, hogy azokat automatikusan a saját gondolatmenetébe illesztette. (Ez kezd?knél bocsánatos vétség. Ezért is érdemes már az egyetemi évek alatt megtanítani a szakszer? hivatkozást.)

Hamis hírek – a „fake news”

A gimnáziumi történet mostanában másfajta kontextusban is eszembe jut. Például, amikor általam értelmesnek tartott emberek nemcsak, hogy „valósnak” fogadnak el olyan információkat, amelyekre nincsenek meggy?z? bizonyítékok, hanem azonosulnak is azok tartalmával! A jelenség nem újdonság, ám újabban olyan gyakori, hogy nevet is kapott: „fake news”. Tapasztaljuk, hogy ezt a címkét egyre vehemensebben aggatják egymás híreire egymással szemben álló csoportok. Vajon kinek és milyen alapon hisz az olvasó, aki nincs a hír mögötti összes tényanyag birtokában? És vajon, ha valóban (szándékosan, manipulatív céllal) valóságtorzító egy hír, akkor azt vajon ?szintén elhiszik az adott hamis hírt közl?k táborába tartozó olvasók?  

Többfajta megközelítésb?l is értelmezhet?, hogy ilyenkor mi történhet az emberek valósághoz való viszonyával. Kézenfekv? a szociálpszichológiai magyarázat, miszerint számos kutatás igazolta a „mi” és az „?k” polarizálódásának hatásait az észlelésre, emlékezetre és gondolkodásra. A neurobiológiai kutatásokat is hasznosító személyiségpszichológiai néz?pontból pedig már arról is vannak tudományos adalékaink, hogy személyiségfejl?dési szinten milyen bio-pszicho-szociális folyamatok ágyazhatnak meg a valóságtorzítás vagy valóságtagadás esélyének.

Ami biztos: szembe kell néznünk azzal, hogy az ember nemcsak az egyre pontosabb valóság-megismerés képességére tett szert az evolúciós fejl?dés során, hanem a valóságnak akár tudattalan elutasítására és manipulálására is. Neurobiológiai perspektívából úgy t?nik, a fejl?déssel alakuló biológiai „huzalozottságunkból” adódóan az emberiség sérülékeny a megtévesztés irányában.

Érzelmi információsz?r?ink

Ennek oka az lehet, hogy az idegrendszeri hálózatunkban szükségszer?, hogy több szinten is kiépüljenek olyan érzelmi értékel? sz?r?k, amelyek a létünket veszélyeztet?, illetve a létfontosságú szükségleteink kielégítését szolgáló információkat feler?sítik, hogy azokkal minél gyorsabban (akár automatikusan, tudatosság nélkül) kezdeni tudjunk valamit.

A leger?sebb információ-sz?r?k – a legkorábbi életkortól a kés?i éveinkig– kéregalatti szinten aktiválódnak és automatikusan lépnek m?ködésbe.

Ahogy azonban az „énünk” egyre bonyolultabb formációi kialakulnak az egyedfejl?dés során, ezek mind befolyásolják a valóság-kezelésünket. A külvilágot és önmagunkat mindig az énünk sz?r?jén keresztül éljük meg.Az énünk pedig sok összetev?b?l áll, amelyek javarészt a szociális tükrözés révén, és környezeti hatások mentén formálódnak. Az én-összetev?k a fejl?désünk különböz? szakaszaiban az idegrendszer különböz? szintjein képez?dnek le. Az énhez kapcsolódó kontroll- (ill. hatékonyság) élmény, valamint az énünk „értékességének” élménye különösen fontos sz?r?-szerepet kapnak. Ezekkel a sz?r?kkel nincs baj, ha kell?en rugalmasan m?ködnek, és nem gátolják – a legalább utólagos – tudatosítást.

Ám, ha valamely én-összetev?nk kialakulásának id?szakában er?s negatív hatások (pl. traumatikus esemény, bántalmazás, elhanyagolás, inadekvát „tükrözés” stb.) érnek bennünket, az adott én-összetev? súlyosan sérülhet. Ennek következtében nehezített lesz egy egységes én-élmény leképezése és megélése. Bizonytalanok lesznek az én-határok és az identitás-érzés. Az én-fejl?dés ilyen problémákból adódó zavara miatt nem épülnek ki megfelel? kapcsolatok az én-részeinket m?ködtet?, különböz? szint? idegrendszeri folyamatok között. Így azután nehéz lesz az olyan információk tudatosítása, amelyek „veszélyesként” detektálódtak az idegrendszerünk alacsonyabb szintjein. Emiatt automatikusan (tudattalanul) védekezni fogunk az olyan információk befogadása ellen, amelyek fenyegetik az énként-létünk biztonságának érzését; vagy sértik az önbecsülésünket és a hatékonyság-érzésünket, és így kikezdhetik az eleve labilis alapokon álló én-integritásunk élményét.

Vajon tehetünk-e azért, hogy létbiztonsági, önbecsülési és én-határbeli hiátusok (és azok szociális háttér-tényez?i) ne juttassanak oda embereket, hogy csak másoktól, er?s azonosulási mintát sugalmazó egyénekt?l, csoportoktól átvett gondolatok vagy viselkedésminták „fedezékében” tarthassák magukat „biztonságban” lév?nek, és „értékes” személynek?

Sokan éltek át nehéz id?szakokat az életükben, és szinte senkinek sem könny? tökéletesen m?köd?, megfelel?en integrált én-szerkezetre szert tenni. Ám, ha minden fejl?dési nehézség ellenére sikerül az emberi méltóság élményét egyszer is megtapasztalni, akkor az elkerülhetetlen, automatikus valóságtorzításaink csak id?legesek lesznek, és egyre ritkábban lesz szükségünk arra, hogy tudatosan vagy tudattalanul másokat megtévesszünk, vagy önmagukat becsapjuk.