A pánikrohamról

A pánikrohamról

„Az első rohamok után arra számítottam, hogy egy szem gyógyszer, majd egyetlen alkalom terápiás beszélgetés megold mindent, és meggyógyulok. Mondjuk úgy, mint egy megfázás vagy influenza során: kialszom magam, láztalanul ébredek, és mehet minden tovább. Mindez a pánikbetegségre lefordítva: szinte egy csapásra megszűnnek a szorongásaim. Ám nagyot tévedtem, a gyógyulás ebben az esetben sokkal hosszabb volt…”

A kéthavonta megjelenő Mindennapi Pszichológia magazinban és online felületünkön is folyamatosan foglalkozunk mentális problémákkal, lelki eredetű betegségekkel, fókuszban azzal, mikor érdemes segítségért fordulni, és az hogyan érhető el. Most egy érintettel készült interjúban a pánikbetegség áll a középpontban.

Mikor volt az első pánikrohama, és mit gondol, mi vezetett ehhez?

Nagyjából tíz éve éltem át először pánikrohamot, ami az orvosi vélemény szerint munkahelyi feszültség miatt alakult ki. A végső kiváltó ok valóban ez volt, és eleinte nekem is könnyebb volt ezzel magyarázni mindent, de amikor magamba néztem, be kellett ismernem, hogy a munkahelyi feszültség csak a jéghegy csúcsa. Egy párkapcsolati veszteség és jóval korábbra, a gyerekkorra visszavezethető traumák, szülői minták álltak a háttérben. Az őszinte szembenézés egyébként nem spórolható meg, ez az első lépés a gyógyulás felé. Szép lassan gyűltek a problémák, és egyszer csak a feszültség szétfeszített mindent belülről.

Hirdetés

Hogyan zajlott le az első pánikroham, illetve követték-e továbbiak?

Az első után tudtam meg, hogy vannak különböző típusú pánikrohamok és félelmek: én „szíves” voltam, azaz az első alkalommal szívrohamra gyanakodtam, ám ezt szinte azonnal kizárták… Visszagondolva – és azóta a témában sokat olvasva – el kell mondanom: nem is tipikus szívrohamtüneteim voltak, inkább valamilyen megmagyarázhatatlan és nehezen leírható diszkomfortérzés jelentkezett mellkastájékon, meg persze heves szívdobogás. És igen, sajnos az elsőt viszonylag hamar követték újabb és újabb rohamok: azt hiszem, három vagy négy alkalommal.

Ha nem is infarktus volt, azért mégis nagyon ijesztő lehetett…

A legfélelmetesebb az volt, hogy addig nem ismert tünetek jelentkeztek, mintha nem is a testemben, hanem fölötte pár centivel, mintha a lélekben jelentkeztek volna ezek a furcsa érzetek, amelyek persze átsugároztak a testre is. Aztán szép lassan, egy-két hónap után a rohamok átalakultak állandó félelemmé attól, hogy vajon mikor jelentkezik megint a tünetegyüttes. Nem szeretném dramatizálni azokat a hónapokat, de nagyon nehéz volt élni ebben a folyamatos és szorongató félelemben. Szinte az egész várost feltérképeztem kórházak és rendelők tekintetében, ha tehettem, mindig azt az utat választottam, ahol elérhető közelségben volt egy kórház vagy rendelő. Így éreztem magamat biztonságban.

Milyen terápia irányába indult el, és mikor?

Az orvosok már az elején világossá tették, hogy két út van, amiket kombinálni is lehet: az egyik a gyógyszeres gyógymód – nyugtatók és hangulatjavítók –, a másik pedig a pszichoterápia. A gyógyszeres út gyorsabbnak tűnt, az első időkben próbálkoztam is nyugtatókkal, aztán hamar társult ehhez a pszichoterápia, de idő volt megtalálni a megfelelő személyt. Több szakemberhez is elmentem.

Mennyi idő elteltével kezdte érezni a pozitív változást?

A számomra megfelelő terapeuta megtalálása után három-négy hónap telt el, amikor azt éreztem, hogy valami megmozdul, és enyhülni kezd a szorongás. Az első pánikrohamhoz képest körülbelül egy év telt el…

Miből állt a terápia?

Többnyire „csak” beszélgettünk, illetve leginkább én beszéltem. Nagy segítség volt, hogy létrejött egy különös tér, ahol őszinte tudtam lenni magammal is, és rá tudtam nézni olyan dolgokra, amelyekre korábban soha nem tudtam.

Visszagondolva ennek a terápiának a legnagyobb értékét éppen a meghallgatásban, a terapeuta figyelmében, türelmében és ítélkezésmentes elfogadásában látom. Mint amikor az összegyűlt és földre kiöntött szennyes ruhát az ember összeszedi, kimossa, összehajtogatja, és egyesével visszapakolja a szekrénybe… Valamivel több mint egy évig jártam hozzá, és a mai napig nagy szeretettel és hálával gondolok rá.

Hogyan ért véget, illetve véget ért egyáltalán a pánikbetegség? Kísértik-e még a tünetek?

Nem tudok pontos dátumot vagy eseményt megnevezni, de azt hiszem, hogy sikerült magam mögött hagyni a pánikbetegséget: egyszer csak elkezdtek halványulni a félelmek és a szorongások. Az emlékek néha felmerülnek, de egyelőre nem tértek vissza. Néha persze rám tör a szorongás, de ez nagyon másfajta élmény.

Érzett a környezete részéről előítéletet, megbélyegzést a pánikbetegség idején?

Volt bennem ilyen félelem, de összességében inkább empátiát, megértést és segítőkészséget tapasztaltam.

Olykor a gyógyult emberek hálával beszélnek a betegségükről. Önben van ilyen érzés?

Igen, határozottan van. Azt hiszem, az addigi életem logikus következménye volt a pánikroham és a pánikbetegség, és ha ez nem történik meg, akkor soha nem nézek rá bizonyos helyzetekre, kapcsolódásokra. A terapeutámmal már megszűnt a terápiás kapcsolatunk, de az önismeret azóta is az életem része, talán ezért vagyok a leginkább hálás.