A pánikrohamról

A pánikrohamról

Frissítve: 2022. 09. 23.

„Az els? rohamok után arra számítottam, hogy egy szem gyógyszer, majd egyetlen alkalom terápiás beszélgetés megold mindent, és meggyógyulok. Mondjuk úgy, mint egy megfázás vagy influenza során: kialszom magam, láztalanul ébredek, és mehet minden tovább. Mindez a pánikbetegségre lefordítva: szinte egy csapásra megsz?nnek a szorongásaim. Ám nagyot tévedtem, a gyógyulás ebben az esetben sokkal hosszabb volt…”

A kéthavonta megjelen? Mindennapi Pszichológia magazinban és online felületünkön is folyamatosan foglalkozunk mentális problémákkal, lelki eredet? betegségekkel, fókuszban azzal, mikor érdemes segítségért fordulni, és az hogyan érhet? el. Most egy érintettel készült interjúban a pánikbetegség áll a középpontban.

Mikor volt az els? pánikrohama, és mit gondol, mi vezetett ehhez?

Nagyjából tíz éve éltem át el?ször pánikrohamot, ami az orvosi vélemény szerint munkahelyi feszültség miatt alakult ki. A végs? kiváltó ok valóban ez volt, és eleinte nekem is könnyebb volt ezzel magyarázni mindent, de amikor magamba néztem, be kellett ismernem, hogy a munkahelyi feszültség csak a jéghegy csúcsa. Egy párkapcsolati veszteség és jóval korábbra, a gyerekkorra visszavezethet? traumák, szül?i minták álltak a háttérben. Az ?szinte szembenézés egyébként nem spórolható meg, ez az els? lépés a gyógyulás felé. Szép lassan gy?ltek a problémák, és egyszer csak a feszültség szétfeszített mindent belülr?l.

Hirdetés

Hogyan zajlott le az els? pánikroham, illetve követték-e továbbiak?

Az els? után tudtam meg, hogy vannak különböz? típusú pánikrohamok és félelmek: én „szíves” voltam, azaz az els? alkalommal szívrohamra gyanakodtam, ám ezt szinte azonnal kizárták… Visszagondolva – és azóta a témában sokat olvasva – el kell mondanom: nem is tipikus szívrohamtüneteim voltak, inkább valamilyen megmagyarázhatatlan és nehezen leírható diszkomfortérzés jelentkezett mellkastájékon, meg persze heves szívdobogás. És igen, sajnos az els?t viszonylag hamar követték újabb és újabb rohamok: azt hiszem, három vagy négy alkalommal.

Ha nem is infarktus volt, azért mégis nagyon ijeszt? lehetett…

A legfélelmetesebb az volt, hogy addig nem ismert tünetek jelentkeztek, mintha nem is a testemben, hanem fölötte pár centivel, mintha a lélekben jelentkeztek volna ezek a furcsa érzetek, amelyek persze átsugároztak a testre is. Aztán szép lassan, egy-két hónap után a rohamok átalakultak állandó félelemmé attól, hogy vajon mikor jelentkezik megint a tünetegyüttes. Nem szeretném dramatizálni azokat a hónapokat, de nagyon nehéz volt élni ebben a folyamatos és szorongató félelemben. Szinte az egész várost feltérképeztem kórházak és rendel?k tekintetében, ha tehettem, mindig azt az utat választottam, ahol elérhet? közelségben volt egy kórház vagy rendel?. Így éreztem magamat biztonságban.

Milyen terápia irányába indult el, és mikor?

Az orvosok már az elején világossá tették, hogy két út van, amiket kombinálni is lehet: az egyik a gyógyszeres gyógymód – nyugtatók és hangulatjavítók –, a másik pedig a pszichoterápia. A gyógyszeres út gyorsabbnak t?nt, az els? id?kben próbálkoztam is nyugtatókkal, aztán hamar társult ehhez a pszichoterápia, de id? volt megtalálni a megfelel? személyt. Több szakemberhez is elmentem.

Mennyi id? elteltével kezdte érezni a pozitív változást?

A számomra megfelel? terapeuta megtalálása után három-négy hónap telt el, amikor azt éreztem, hogy valami megmozdul, és enyhülni kezd a szorongás. Az els? pánikrohamhoz képest körülbelül egy év telt el…

Mib?l állt a terápia?

Többnyire „csak” beszélgettünk, illetve leginkább én beszéltem. Nagy segítség volt, hogy létrejött egy különös tér, ahol ?szinte tudtam lenni magammal is, és rá tudtam nézni olyan dolgokra, amelyekre korábban soha nem tudtam.

Visszagondolva ennek a terápiának a legnagyobb értékét éppen a meghallgatásban, a terapeuta figyelmében, türelmében és ítélkezésmentes elfogadásában látom. Mint amikor az összegy?lt és földre kiöntött szennyes ruhát az ember összeszedi, kimossa, összehajtogatja, és egyesével visszapakolja a szekrénybe… Valamivel több mint egy évig jártam hozzá, és a mai napig nagy szeretettel és hálával gondolok rá.

Hogyan ért véget, illetve véget ért egyáltalán a pánikbetegség? Kísértik-e még a tünetek?

Nem tudok pontos dátumot vagy eseményt megnevezni, de azt hiszem, hogy sikerült magam mögött hagyni a pánikbetegséget: egyszer csak elkezdtek halványulni a félelmek és a szorongások. Az emlékek néha felmerülnek, de egyel?re nem tértek vissza. Néha persze rám tör a szorongás, de ez nagyon másfajta élmény.

Érzett a környezete részér?l el?ítéletet, megbélyegzést a pánikbetegség idején?

Volt bennem ilyen félelem, de összességében inkább empátiát, megértést és segít?készséget tapasztaltam.

Olykor a gyógyult emberek hálával beszélnek a betegségükr?l. Önben van ilyen érzés?

Igen, határozottan van. Azt hiszem, az addigi életem logikus következménye volt a pánikroham és a pánikbetegség, és ha ez nem történik meg, akkor soha nem nézek rá bizonyos helyzetekre, kapcsolódásokra. A terapeutámmal már megsz?nt a terápiás kapcsolatunk, de az önismeret azóta is az életem része, talán ezért vagyok a leginkább hálás.