A „túl jó” szül?

A „túl jó” szül?

Frissítve: 2025. 08. 06.

Miel?tt a címet olvasva bárki kétkedve felkapja a fejét, hogy már az is baj, ha valaki jó - gyorsan leszögezem, hogy jelen esetben a túl jó szül? egészen pontosan a túl jófej szinonímája. És azzal mi a baj? - jöhetne a logikus reakció. A jófejjel semmi. Fókuszáljunk inkább arra a rövid kis szóra, hogy túl.

A neves angol gyermekorvos-pszichoterapeuta, Donald W. Winnicott klasszikus kifejezését, az „elég jó anya” fogalmát valószín?leg sokat ismerik. Szép, hétköznapi és nagyon megenged? kifejezés arra vonatkozóan, hogy szül?ként, anyaként nem kell, és nem is lehet mindent tökéletesen csinálni. Az a fontos, hogy a kisgyermek mindent megkapjon a fejl?déséhez, a benne rejl? lehet?ségek kibontakoztatásához, és ebbe belefér, ha a vele szeretetkapcsolatban lév? feln?tt nem tudja a nap 24 órájában mindig a legjobb formáját hozni. Az kell, hogy „elég jó” legyen, és a hibáit a legjobb szándékai szerint és a gyerek szükségleteit figyelembe véve igyekezzen korrigálni.

Hirdetés

Arról viszonylag sok szó esik, hogy kés?bb milyen kihívásokkal kell szembenézniük a kamaszoknak és szüleiknek, arról azonban jóval kevesebb, hogy mi történik akkor, ha valakinek „túl jó”, azaz túlságosan is jófej szülei vannak. Nem túlóvóak, nem engedékenyek vagy gyengekez?ek, hanem lazák, fiatalosak, akikkel mindent meg lehet beszélni. ?k azok, akikkel nincs sok balhé és veszekedés, mert kevés viselkedési korlátot és elvárást támasztanak. Megért?k, elfogadóak, megjelenésükben, öltözködésükben, ízlésükben, viselkedésükben és attit?djeikben kevéssé különülnek el kamasz gyerekeikt?l. Mi ezzel a nehézség? Miért kell err?l egyáltalán beszélni? Vizsgáljuk meg a jelenség el?nyeit, esetleg látszatel?nyeit és a hátrányokat is a serdül?k és a szül?k szempontjait figyelembe véve.

Amikor nincs értelme lázadni

Minden kamasz jófej szül?t kíván magának olyat, akivel kényelmes és problémamentes az élet, akinek eltér? szabályai, életmódja nem gátolja a gyerek próbálkozásait, saját elképzeléseit, önálló törekvéseit. A barátok körében is nagy a respektje az ilyen feln?ttnek, mindenki efféle felmen?kre vágyik, és örül, ha ezekkel a rugalmas és megért? szül?kkel - még ha a másoké is - szóba elegyedhet.

A jófej szül?kben gyerekük mégis gyakran épp ezt a fiatalos hozzáállást kritizálja: „Ne ilyen felt?n? ruhában menj a szül?i értekezletre. Miért nem tudsz úgy öltözködni, ahogy a többi anyuka?” - mondja egy kamaszlány az amúgy lazaságáért, csinosságáért nagyra becsült édesanyjának. Egy másik serdül? pedig - hasonló zenei ízlésükb?l fakadóan - azon küzd negyvenes szüleivel, hogy ki melyik koncertre, fesztiválra mehet úgy, hogy ne zavarja a másik köreit. A látszólag ártatlannak t?n? példák mögött a gyermek- és családterapeuták által az utóbbi években megfigyelt, a tinédzserek családról való leválásával kapcsolatos izgalmas jelenség húzódik.

A kamaszkor az autonómiatörekvések ideje is, ami a függ?ség-függetlenség kett?sségében és feszültségében formálódik. Ez az id?szak nemcsak az identitás kialakulása és a pszichoszexuális fejl?dés miatt kiemelt, hanem azért is, mert ebben a néhány évben az önállóság és az énazonosság kialakítása céljából át kell értékelni a tekintélyszemélyekkel való viszonyt, különbözni kell a szül?k nyújtotta értékekt?l. Ez természetesen nem a hozott családi normák teljes megtagadását jelenti, hanem próbálgatva az újat, felülbírálva vagy néha teljesen elvetve a régit, kialakítani egy újfajta egyensúlyt a kapott minták, elvárások, szabályok és az önálló, egyénileg kimunkált tervek, elképzelések közt. Mint bármiféle csiszolódás, ez sem járhat ütközések, konfliktusok, lázadás nélkül. Ám hogyan lehet l és mi értelme van lázadni azokkal a szül?kkel szemben, akik túl jófejek?

Amikor túl jó n? az anyám…

A klasszikus, tekintélyelv? családokban felnöv? serdül?k számára épp a túl szigorú, túl merev családi értékek okoznak nehézségeket. Itt küzdelmes leválni, önálló értékrendre szert tenni, hiszen minden újítást súlyos megtorlás követ. Egyre több azonban az ellenkez? példa, amikor a kamasznak szinte határtalan lehet?ségei vannak az önkifejezésre, az önrendelkezésre, bátran és szabadon próbálgathatja a határait, kevés tiltásba ütközik. Szüleivel haveri vagy barátn?s viszonyban van, mintha visszafiatalodtak volna, vagy tán soha nem is öregedtek meg… Gondoljunk csak arra, mekkora különbség, ha a lány az anyja gardróbjából cseni el a trendi ruhadarabokat, vagy, amikor az anya dézsmálja meg lánya szekrényét, örömmel konstatálva, hogy egy a méretük.

Ha a szül? lehetetlenné teszi az ütközéseket azzal, hogy haveri kapcsolatot alakít ki kamaszgyerekével, nem hoz szabályokat és szinte semmivel szemben nem tanúsít ellenállást, épp a személyiségfejl?dés szempontjából oly fontos „csatát” lehetetleníti el. Értelmét veszti az önálló identitás kialakításához elengedhetetlen lázadás, ha nincs miért, nincs kinek nekifeszülni.

A túl jófej szül?k indirekt módon a gyermekük élete feletti kontrollt is a kezükben tarthatják. A baráti viszonyra hivatkozva gátlás nélkül betrappolhatnak gyerekeik összejöveteleibe, kedvesen beülhetnek dumálni, ha átjönnek a haverok, olvashatják a blogokat, titkok tudói lehetnek, véleményt formálhatnak, ízlést diktálhatnak. Olyan dolgokba láthatnak bele, amihez nem kellene, hogy közük legyen. Hogy hol van itt a kontroll? Csupán abban, hogy ott és úgy vannak, ahol szül?knek nincs dolga, helye. Persze a mérték itt is lényeges szempont.

Mikor válik valaki szül?vé?

Nem kell mindenr?l tudni, és f?leg nem kell mindennel egyetérteni, amit a tinédzser gondol, csinál. Ha a szül? túlontúl elfogadó és nem szab határokat, miért lenne elvárható, hogy mindezt a gyerek tegye meg? Veszélyes helyzet, hogy ezzel az attit?ddel a szül?k roppant népszer?ek lesznek gyerekük kortársai körében is. Viselkedésük vonzerejéb?l fakadóan er?feszítés nélkül alakulhat ki haveri társaság akár a visszahúzódóbb természet? kamasz körül is, megadva ezzel a baráti kör hamis illúzióját.

A serdül?k beszámolói alapján árnyalódik a kép, ha arra gondolunk, hogy ezeket a szül?i közeledéseket a gyerekek gyakran tolakodásként, rivalizációként élik meg, és így mégiscsak generálódnak konfliktusok, bár nem feltétlenül ott, ahol célszer? lenne.

Ha a szül?k néz?pontjából közelítünk, rájöhetünk, hogy a differenciálódás sok tekintetben a mai szül?k számára sem egyszer?. Nehéz felvenni a klasszikus, határtartó attit?döt, amikor a családok elvesztették hierarchikus jellegüket, megkérd?jelez?dtek korábban követend? minták, hiányoznak a rítusok. Egyáltalán mikor és mit?l válik valaki szül?vé? Mikor és hogyan tegye magáévá a feln?tt, szül?i életszakasz szereprepertoárját, ha minden csatornából az az üzenet árad felé, hogy minden erejével maradjon fiatal, különben perifériára kerül, idejét múlttá válik.

Fontos tény, hogy a mostani magyar serdül?k szülei vagy az ?ket nevel? generáció jelent?s része gyermek- és kamaszkorát a szocializmusban töltötte, és a rendszerváltás idején kezdett önálló életet, fogott családalapításba. Azóta viszont egészen más kihívásokkal küzd, mint ahogy más lehet?ségei is vannak, mint abban a világban, amelyikben feln?tt és szocializálódott, ahol az elkülönülésnek, a kontrollnak nemzedéki szinten is más jelentése van.

Természetesen nem a rugalmas, hierarchiát nélkülözve gondolkodó szül?k kritikája a cél – itt is a mérték a dönt?. Arról sincs szó, hogy ez a jelenség egymagában felel?ssé tehet? a kamaszkori fejl?dési krízisek tekintetében. De érdemes számolni vele, és színesebbé tenni a serdül?kor izgalmas és témagazdag palettáját.

A „túl jó” szül? kérdésében Dorn Krisztina gyermekpszichológus, családterapeuta kollégan?m a gondolkodópartnerem.

Árkovits Amaryl - pszichiáter, pszichoterapeuta, filmklubvezet?.