„Száznegyvennel rohan bele az éjszakába, amellyel mindjárt frontálisan ütközik. Egy éjfél utáni keresztez?désben majd vakon összefut egy n?vel, akivel totálkárosra törik a reggelt.
A keresztez?dést jól ismeri. A n? még bárki lehet.
Mindjárt tizenegy.”

(Horváth Gergely: A szív útjai, Európa kiadó 2007)

Bár szívesen gondoljuk azt, hogy a n?k többet és jobban szenvednek a kapcsolatok hiányától, valójában a férfiak sincsenek könnyebb helyzetben. Életük során ?k is megtapasztalják a párkapcsolatok kialakításának és megtartásának problémáit, s fiatal feln?tt korukra már „jól begyakorolt” rutinnal rendelkeznek. Van, akinek sikerül megtalálni élete párját (vagy hosszabb id?re szóló partnerét), mások azonban bolyonganak az útveszt?ben, amihez önmaguknak és külvilágnak is szóló ideológiákat gyártanak. Akár a n?k, a férfiak is kora gyerekkori érzelmeik mintázatát ismétlik, ?k is csak saját érzelmi szükségleteik mentén képesek köt?dni. Problémáik hasonlóak tehát, csupán társadalmi megítélésük különbözik. A kortárs irodalmakban mindig létez? „magányos farkas” mellett ott a „szenved? boldogtalan” és a „mindent elrontottam” típusú férfialak. S ahogy a forgatókönyvekben és a regényekben látjuk bels? fantáziáik és gondolataik m?ködését, érezhet?vé válik, hogy – bár nem mindig mutatják – ?k is szenvedhetnek a magánytól, félhetnek az öregedést?l, attól, hogy elrepülnek az évek és nem lesz családjuk.

Karen Horney fejti ki azt a nézetet – mely ma is elgondolkodtató lehet számunkra, – miszerint: van különbség a nemi szerepek elsajátításának nehézségében, mert míg a lányok „léteznek”, addig a fiúk „tesznek”. Vagyis egy n? akkor is n?, ha csak „jelen van”, mert teste képes a szexuális tevékenységre akkor is, ha frigid, hiszen ett?l még teherbe eshet és szülhet akár, miközben a férfiaknak állandóan bizonyítani kell a férfiasságukat – vagyis nemi szerepük betöltésekor kénytelenek „cselekedni”, nem lehetnek passzívak. Margaret Mead pedig azt mondja, hogy a férfiasság nem számít feltétlennek, „naponta tartani kell és újra kiérdemelni”. Ez azt jelenti tehát, hogy egy férfinak mindig teljesítenie kellene a társadalmilag elvárt szerepet, férfiasan állnia kellene a sarat, és közben trendfigyel?ként meg kellene próbálnia a flow-ban maradni, mert a hagyományos gender-felfogásban ? az egzisztenciális alapokat megteremt? er?s fél. Amikor a férfiak magányosságán töprengünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen n?kkel találkoznak, milyen véleményük alakulhat ki a párválasztásról? Sokan érzik azt, hogy a n?k egyre agresszívabban képviselik a kezdeményezés és az irányítás jogát.

A mai keretek között, a „szépség társadalmában” ez a napi megfelelési kényszer és állandó küzdés már a n?k életében is megjelent. A média üzenetei azzal fenyegetnek, hogy aki „kiáll a gyorsítósávból” egyrészt lemarad, másrészt rohamosan veszít n?iségéb?l, vonzerejéb?l – vagyis n?i nemi szerepének pozícióvesztését kell átélnie. A lányok kezdett?l egy n?i világban nevelkednek, ahol az anyák a gondozók, akiknek tekintélyük van, ami legalábbis látszólag megkönnyíti a n?i identitás kialakulását. Feln?ve azonban egy olyan társadalomba kell belépniük, ahol a férfias jegyek válnak fontossá, ahol férfiak uralják a társadalmat és a jólét kellékeit. Lawrence Kohlberg írja le, hogy az anyák szorongva, konfliktuózusan alakítják fiaikban a n?iség lebecsülését (azzal, hogy nevelésük során ezeket az érzelmi, viselkedési jellemz?ket elhagyatják velük), miközben lányaikban a n?ies tulajdonságokat fejlesztik. Azok a családok, ahol az anyai magatartásra az általános szigor, a gátlásosságra és agressziókerülésre nevelés, a fizikai büntetés alkalmazása, a nevetségessé tétel, vagy a szexualitástól való félelem és a szobatisztaságra szoktatás körüli id?szak szigora jellemz?, a fiúk maszkulin habitusa bizonytalan lesz, miközben a lányok n?isége, feminitása töretlennek látszik. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a fenti anyai modell a nemi szerepek kialakulása szempontjából értelmez?dik, és ebben – Kohlberg szerint – a lányok nemi identitása szilárdabbnak látszik.

Nekem nincs id?m egy komoly kapcsolatra...

„A testi szerelem egyik legmeglep?bb jellemz?je mégiscsak az, hogy milyen mély intimitás ébred a szeret?k között, ha jelen van köztük némi kölcsönös szimpátia is. Szeretkezéskor az ember már a legels? pillanatban átvált magázásból tegezésbe, és a szeret?knek, még ha az el?z? este találkoztak is, olyan bizalmasságokhoz is joguk van, amelyeket senki mással szemben nem engednének meg maguknak. Bruno ezen az éjszakán például Christiane-nak elmesélt néhány olyan történetet, amelyet még senkinek, Michelnek sem, és még kevésbé a pszichiáterének.” (Michel Houellebecq: Elemi részecskék)

Akinek „nincs ideje” komoly kapcsolatra, valóban megteremti azokat a körülményeket, melyekbe még egy beszélgetésnyi id? sem fér bele, nemhogy a fáradságos elkötelez?dés kialakításához szükséges mennyiség. Ilyenkor látjuk, hogy a realitás életre hívja a szükségmegoldásokat.

Olyan helyzetek ezek, melyekben az ?szinteség és közelség vágya nem jelenik meg, mert az együttlét praktikusan valamilyen kölcsönös szükséglet-kielégítésr?l szól. Általában azonban ma is az az uralkodó vélekedés, amely szerint inkább a férfiak képesek az ilyen típusú (egyszeri vagy többszöri) kapcsolódásra, a n?knek több érzelem kell – még akkor is, ha mást hangoztatnak, vagy határozottan állítják, hogy külön tudják választani ezt a két dolgot, vagányan és keményen, akár  a férfiak.  Dr. Stephen B. Levine írja, hogy a férfiakkal összehasonlítva a n?k több pszichológiailag intim élményt igényelnek – mind egymással, mind gyermekeikkel, mind szerelmükkel vagy a házastársukkal való kapcsolatban. A férfiak cselekvési mintázata jellemz?en önállóbb, olykor nehezen értik meg, miért panaszkodnak a n?k arra, hogy kevés közöttük a kommunikáció. Saját sikerességüket hajlamosak aszerint mérni, mennyire felelnek meg az önellátó, pénzkeres? férfi szerepének.

A legtöbb esetben tehát a férfi „ágybarátn?t” keres, aki valójában tényleg barát is lehet.  A partnernél azonban el?bb-utóbb megjelennek az érzelmek, olyan vágyfantáziák, melyek titkos filmként futnak folyamatosan a n? fejében. S akinek életét leginkább a tudattalan szeretetreméltósági törekvés jellemzi, vagyis kapcsolataiban elfogadásra és megértésre vágyik, könnyen becsúszhat olyan élethelyzetekbe, ahol valódi meggy?z?dés nélkül mond igent. Az „Akarod? Igen, akarom” szituációk gyakran csalókák, mert olyan illúziókat élesztenek fel, amik aztán igazi kölcsönösség nélkül inkább csak fájdalmat okozhatnak. A testi szerelem – bár a fogyasztói társadalom sokat tesz ezért – mégsem csupaszítható le feltétlenül olyan szükségletkielégít? aktussá, ami aktuálisan hasznos, hosszú távon megkönnyebbülést okoz. Bár csábító úgy kezelni, mint egy fájdalomcsillapítót – melynek azonnali hatására vágyik mindenki, hogy egy percig ne kelljen szenvednie –, de nem az.  Attól, hogy elhangzanak a racionális „megbeszél?” mondatok, a látszólag hatékony kommunikáció elfedheti a lényeget: a hiányzó köt?dést s a vágyat a boldogságra.

Ha megtalálom az igazit, majd változtatok...

„...Végignéz a tánctéren, ahol izzadó, csatakos testek vonaglanak koreográfia nélkül, aztán végig a termen, és bár tudja, hogy fel kéne mennie azon a lépcs?n, most mégis könnyebbnek t?nik táncolni ezzel a csajjal, ...akibe biztos, hogy nem fog beleszeretni.”

(Horváth Gergely: A szív útjai, Európa 2007)

Ahol az anya egész élete és énképe a „jó” és „sikeres” gyerekek felnevelésén alapul, törvényszer?en megjelenik majd a teljesítményszorongás, és a túlzott azonosulás a gyerekekkel. Ez olyan fojtó légkört eredményezhet, amiben nagyon nehéz feln?ni, vagyis a leválás az anyáról fájdalmas, olykor lehetetlen. Ilyenkor látjuk, hogy a már „nagy” gyerek megmarad az örök kisgyerek lélektani pozíciójában – s ez már nemcsak a családi keretek között szabályozza a viselkedését, hanem saját feln?tt kapcsolatrendszerében is.

Nyilván minden a személyiség érzelmi állapotától és karakterjegyeit?l függ majd, annak ellenére, hogy sokan érzik azt, „a legjobbat kellene megtalálni”. Saját tulajdonságainak ismerete nélkül senki nem tud „találni” valamilyen – látszólag sikeres – férfi identitást. Az életben nem lehet cserélgetni ezeket a szerepeket, mert alapjuk nem választott, hanem már rég „elkészült” forgatókönyv: a kora gyermekkorban átélt érzelmi élmények, a tudattalan fantáziák és képek, a feln?tt személyiség tapasztalatai és sajátosságai.

Sokat alakít a képen a fogyasztói társadalom által formált trend. Azonban minden divathullám ellenére, ha a férfiak preferenciáját vizsgálják, vagyis a kutatás arról szól, milyen n?re vágynak a férfiak, igen ritka az a végeredmény, hogy egy n?i ruhába öltözött agresszorra. Az a n?, aki a kezébe veszi a kezdeményezést, aki dönt és végrehajt, valójában a férfiasságától fosztja meg a férfit, akinek ?si tulajdonságlistájában szintén szerepelnek a fenti tételek. Amikor arról olvasunk, hogy a mai n? jobban tudja, mit és mikor kell tenni egy ismerkedési helyzetben, szabadon irányíthatja a folyamatot, csak tudnia kell, mit akar elérni, valójában nem látunk mást, mint a magányos h?st – aki régebben még férfi volt. Amikor a feln?tt korú férfi a szül?i otthonban ragad, inkább sejtet feminin attit?döt, mint maszkulin cselekvési irányt. Sokan közülük a n?ket túl határozottnak, „soknak” érzik, nehezen köt?d? n?ket választanak, akikkel valóban lehetetlen kialakítani a kölcsönös megértést és elfogadást. Az anyai háttérhez er?sen köt?d? férfi a párkapcsolatokban – tudattalan elvárásaiban – nyilván hasonló érzelmi mintázatot keres, így érthet?, miért találja meg a domináns karakter? n?ket, hiszen anyja – aki köti magához az id?k végezetéig – nem különbözik ett?l.

A klasszikus n?i viselkedésformák és érzelmek inkább lágyak és elfogadók, mintsem agresszívan beavatkozók – és sok férfi valójában erre vágyna. A régi vicc, miszerint a férj azt mondja: „A mi családunkban a nagy dolgokban én döntök, a kicsikben a feleségem. De nálunk hálaisten nem szoktak nagy dolgok történni…”, jóval békésebb konfliktuskezelésr?l szól, és más típusú n?i bölcsességr?l, ami egy kevésbé határozott férfi karakteréhez jobban illeszkedik. Azonban a magány fenntartására alkotott ideológiák sokszor gátolják a valódi köt?dések kialakítását.

Ugyanezt a mechanizmust látjuk id?sebb korban is, ha egy férfi például azt igényelné, hogy minden tettével, döntésével és gyengeségével együtt fogadják el. Ahogy az alkoholizmus esetében is látjuk, a szenvedélybetegség ténye önmagában az én gyengeségére, olykor éretlenségére utal. Ilyenkor egy férfi olyanná válhat, mint egy kamasz, aki ígérget, de be már nem tartja a „mumusnak” megfogalmazott mondatokat – hátha meg lehet úszni…

A párkapcsolat mindig két ember felel?sségvállalásán múlik. Amikor a pszichológiai intimitás létrejön két ember között, mindkét fél elkezdi a másikat belesz?ni az életébe, vigaszt és örömöt nyújt neki, megosztják élményeiket. Ha ez a megosztás állandó, akkor az intimitáshoz való ismételt eljutás biztonságérzést és nyugalmat ad mindkét félnek. Ez pedig fokozza a személyes stabilitást, megfelel? önértékelést és fejlettebb én-funkciókat hoz létre. 

Ebben az értelemben tehát minden olyan ideológia, amely a köt?dési problémák elfedésére törekszik, veszélyes, mert nem engedi a realitás felismerését és ily módon a változtatást sem.

A férfiak számára ez ugyanolyan probléma, mint a n?knek. Nincsenek könnyebb helyzetben tehát, bármennyire is áltatjuk magunkat azzal, hogy a magány és a szabadság együtt járó – és igazi „férfistátuszt” jellemz? – fogalmak.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2012. 3. számában