A látás elvesztése után – a feldolgozás útjai

Teljesen más vakon születni, mint elveszteni a látást. Ha valaki vakon születik vagy gyermekként vakul meg, akkor a vakság természetessé, magától értet?d?vé válik, viszont minél kés?bb történik, az adaptáció annál nehezebb feladat. Feln?ttkorban a látás elvesztése olyan szeizmikus, elementárisan negatív esemény, amely szétveti azokat a kereteket, amelyek között mindaddig a világgal kommunikáltunk. A megváltozott körülmények az egyén számára új kereteket jelölnek ki, mind a világgal és másokkal való kommunikációja, mind saját testéhez és identitásához való viszonya tekintetében. A dönt? kérdés, hogy ezek a keretek korlátok lesznek vagy egy olyan kihívásokkal teli lehet?ség-tér, amelynek szabályait és határait feltárva, új képességekkel és viszonyulásmódokkal megtöltve azt újra élhet?vé és otthonossá válik a világ.

énképünk egésze átszínez?dik, és identitásunk újraszervezésére van szükség

A látásvesztés traumája egy egész életre szóló testi, pszichés, egzisztenciális - totális veszteség. Az egyén számára ugyanolyan gyászmunkát tesz szükségessé, mintha valakit elveszített volna. Ez a valaki látó énje volt. Trauma, stigmatizáció és identitás problémája szorosan összetartozik a vakság feldolgozásában. Énképünk nagyban függ a szociális normáktól és a környezetünk ránk adott reakcióitól, így a környezet sztereotípiái és szánalma csak tovább er?síti a kirekesztettség érzését. Ezért a veszteség feldolgozásához a sztereotípiákat felül kell bírálni, és ki kell alakítani hozzájuk egy személyes viszonyulást. Olyan súlyos tartós fogyatékosság nyomán, mint a vakság, énképünk egésze átszínez?dik, és identitásunk újraszervezésére van szükség. Ennek nyomán a személy identitása vagy megújul, azaz beindul egyfajta poszttraumás növekedés (PTF), és a szubjektumnak sikerül az élettörténetébe szervesen bekapcsolni a történteket, tapasztalatként gazdagodva általuk, vagy pedig stigmatizál a fogyaték és egy „torz”, „sérült”, „fogyatékos” identitás alakul ki.

Hirdetés

A terápia

Énképünk további meghatározó épít?eleme emlékezetünk és képzeletvilágunk. Sok látását elvesztett ember arról számol be, hogy az emlékekb?l, álmokból és fantáziákból lassan elt?nik a vizualitás: elmosódnak a régen ismert helyek kontúrjai, az új ismer?sökhöz egyre halványodó régi arcokat képesek csak hozzákapcsolni, elt?nnek a képek az álmokból is, és az egyén lassan megsz?nik vizuális önreferenciának lenni. Mivel információink dönt? többségét vizuális ingerek alapján szerezzük, a látását elveszett ember elbizonytalanodik önmagával és a környezettel szemben, mert úgy érzi, nem képes adekvát információkat szerezni. Ezért a terápiás munkában a gyógyulás alapja a biztonság visszaszerzése, amely a test feletti kontrollal kezd?dik, majd folyamatosan halad kifelé, a környezet újbóli kontrollálásának irányába.

Az identitás újra-felépítésében az egyik kulcstényez? a megvakulást közvetlenül követ? kritikus periódus lezajlása. Ekkor óriási szerepe van a környezet reakcióinak, els?sorban a családnak, akik ilyenkor támogatják, befogadják, körbeveszik a látását elvesztett embert, és átmenetileg a besz?kült világ egészét jelentik számára.

A következ?kben bemutatok két esetet, amelyek jól szemléltetik a traumán átesett emberrel való kapcsolat útjait és zsákutcáit.

István

István a Vakok Intézetében, a VERCS-re (Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja) kért felvételt. Feln?ttként megvakult emberek jönnek ide három hónapos rehabilitációra, amelynek során elemi készségeket sajátítanak el: bottal való közlekedés, Braille-írás, mindennapos tevékenységek – és pszichológusi segítséget is kapnak, amennyiben igénylik.

István 33 éves, visszahúzódó, halk szavú férfi, els?re egy feln?tt kisbaba benyomását kelti. Szüleivel él egy vidéki városban. Nyolc általánost végzett, azóta otthon lakik, nincs se munkája, se párkapcsolata. Gyerekkorától kezd?d?en romlott a látása, és 9 éves volt, amikor már nem tudott egyedül közlekedni, majd 14 éves korára, az általános iskola végére teljesen elvesztette a látását. Az iskola utolsó osztályait már Budapesten, a gyengén látók bentlakásos iskolájában végezte.

Elmondása szerint sosem voltak igazán barátai, nem tudott könnyen kapcsolatba lépni másokkal. 14 éves korában a teljes elsötétülés nagyon megviselte, hiába történt fokozatosan. Ekkor végképp bezárkózott, és 18 éven keresztül családján kívül senkivel nem tartotta a kapcsolatot. A szül?k sem kértek küls? segítséget, „nem informálódtak, hogy mire van egy vaknak szüksége, hogyan kell neki segíteni”. Amikor István hazakerült a gyengén látók iskolájából, az anya otthagyta a munkahelyét, hogy otthon „ápolhassa” Istvánt. Minden házimunkát és hivatalos ügyet ? végzett helyette. Minden napnak megvolt a menetrendje, amelyben István kizárólag az anyjával ment ki a lakásból, jó id? esetén a boltba vagy a gyógyszertárba.

A szülei úgy gondolták, hogy „?t úgysem lehetne megtanítani” semmire. „Nem tudták – mondta István –, hogy milyen egy vaknak, mire képes egy vak”. A szülei egy magatehetetlen gyerek szerepében tartották, ami nagyon kártékony reakció a szül?k részér?l, akik számára a gondozni való beteg gyerek élethivatássá válik.

Úgy sikerült végül Istvánnak kitörnie ebb?l a börtönb?l, hogy kórházba került, ahol „emberszámba vették”, s ennek hatására elkezdte keresni a kiutat. A szülei „fogyatékosnak kezelték”, pedig „csak az a különbség, hogy ? nem lát, de nem más, mint a többiek, bármit meg tud tanulni ? is” – mondta ezt István akkor, amikor már két hónapja nem a szüleivel, hanem a Vakok Intézetében lakott. A jöv?beli terveir?l egyel?re annyit tudott, hogy szeretne „normális életet élni”, munkahelyet találni és egyszer majd önállóan lakni.

Roland

A másik eset Roland, 28 éves, barátságos, nyitott, kommunikatív férfi. Egy telefonos tanácsadó cégnél dolgozik, egyedül lakik és párkapcsolatban él egy feln?ttként megvakult n?vel. Kétéves kora óta cukorbeteg, de saját bevallása szerint nagyon elhanyagolta a betegségét, nem tartotta a diétát. Hiába mondták neki, hogy vigyázzon, úgy gondolta, hogy „sérthetetlen”. 25 évesen kezdett megvakulni, de csak hónapokkal kés?bb ment el orvoshoz, amikor egy tanfolyamon nem tudta elolvasni a számokat. Addigra már a bal szemére teljesen megvakult, amit addig észre sem vett – amikor viszont a kórházban ezt közölték vele, elájult. A többszöri operáció ellenére mind a két szemére teljesen megvakult, amire azonban – elmondása szerint – addigra már volt ideje felkészülni.

Az orvos a családjának azt javasolta, ne éreztessék vele, hogy minden megváltozott, kezeljék normálisan. Így is tettek, ami Rolandnak „nagyon jó volt”. A barátait ? maga kérte meg, hogy ne sajnálják: „attól, hogy nem látok, nem lettem más”. Az anyja az els? hónapokban természetesen sokat segített neki, de nem helyette csinálta meg a dolgokat, hanem megmutatta, hogyan tud például egyedül vasalni, mosogatni. Továbbra is ki kellett vennie a részét a házimunkából, ami nagyon jót tett neki: önálló lett, s nem is érezte magát „fogyatékosnak”, megmaradt minden családban betöltött szerepe és feladata. Pár hónappal megvakulását követ?en ment el a Szempont Alapítvány tanfolyamára, ahol megtanult fehér bottal közlekedni, számítógépet használni stb. Azóta önállóan él.

Kérdésemre, hogy hogyan sikerült feldolgoznia a látásvesztést, azt mondta, nagyon jól: „vannak korlátaim, de mindig megoldottam. Nem vagyok fogyatékos, sosem szerettem ezt a szót. Egy vaksi hapsi vagyok.”

A család ebben a krízisben képes volt összefogni és valódi empátiával reagálni a kihívásra. Roland a lehet? legnagyobb segítséget kapta t?lük: normálisnak kezelték. Az önmagába vetett hite, hogy „sérthetetlen”, fizikailag ugyan illúziónak bizonyult, azonban lelki értelemben nem, hiszen hiába vakult meg, az identitása nem sérült, s?t gazdagodott, mert er?sebb lett a trauma által.