A szenvedély története

Sok tudományterülethez hasonlóan a szenvedélykutatás úttör?i is a korabeli filozófusok voltak.  Munkásságuk eredményeként két egymással ellentétes néz?pont fogalmazódott meg.

• Az els? álláspont szerint a szenvedély a kontroll elvesztését jelenti. Például Platon azt tartotta, hogy míg az értelem az istenség felé emeli az embert, addig a szenvedély az állatias ösztönök és a testi vágyak csábítása irányába taszítja. Ehhez hasonlóan Spinoza azt fejtegette, hogy az elfogadható gondolatok az értelemb?l származnak, míg az elfogadhatatlanok a szenvedélyb?l erednek. Továbbá, a szenvedélyt átél? ember egyfajta szenvedést is megtapasztal, amely összefügg a szenvedély és a szenvedés szó közös eredetével (passio= szenvedés, passion=szenvedély), amelyek magyarul is egybecsengenek. E néz?pont szerint tehát a szenvedélyes emberek passzív, kiszolgáltatott lények, akik a saját szenvedélyük rabjai, mert elveszítik az uralmat érzelmeik és vágyaik felett.

• A másik filozófiai néz?pont sokkal pozitívabb képet fest a szenvedélyr?l. Például Arisztotelész úgy vélte, hogy a szenvedély miatt nem kell szégyenkezniük az embereknek, mivel ez kifejezetten emberi tulajdonság – s?t, az emberi m?ködés lényegét jelenti. Ugyanakkor Arisztotelész is úgy véli, hogy a szenvedély szabályozása szükséges, hogy a negatív következményeket elkerülhessük. A szenvedély Descartes szerint is a kifejezetten er?s érzelmek átélésére való hajlam, vagy öröklött viselkedési tendencia, amely alapvet?en pozitív. Rousseau még ennél is tovább ment, és azt állította, hogy a szenvedély a tudás és az igazság megismeréséhez vezethet.  Hegel továbbá azt állította, hogy a szenvedély rendkívül energikussá tesz, s?t szükséges a magas szint? eredmény, teljesítmény eléréséhez. Mások – mint például Kierkegaard – azt állították, hogy a létezés szenvedély nélkül csak egy mintha-létet jelent.

A második néz?pont szerint tehát a szenvedélyes emberek nem csupán aktívabbak, hanem azt mondhatjuk, hogy valamilyen adaptív el?nyük származik a kontrollált szenvedélyb?l.

A szenvedély pszichológiája

Bár a szenvedély mindig ismert és fontos jelenség volt az emberiség történelme során, lélektani elemzésével egészen mostanáig meglehet?sen kevés kutatás foglalkozott. Megértésével, leírásával, jelent?ségével kapcsolatban a filozófusokéhoz képest igen elenyész? pszichológiai koncepció látott napvilágot.

A pszichológia tudománya egészen a 2000-es évek elejéig nemigen tudott mit kezdeni a szenvedély jelenségével. Gyakorlatilag ignorálták a témát, nem foglalkoztak vele, mintha nem is létezne, vagy tudományos vizsgálódásra alkalmatlan lenne. De hát melyik tudomány foglalkozzon a szenvedéllyel, ha nem éppen a pszichológia? A jelenséget alaposabban els?ként Robert J. Vallerand kanadai pszichológus kezdte vizsgálni, s az utóbbi tizenhárom év során már öt nemzetközi kutatócsoport több mint száz tudományos cikket publikált a témában.

Mi is a szenvedély?

A szenvedély kett?s modellje szerint olyan, bennünket bizonyos tevékenység(ek) elvégzésére sarkalló er?teljes hajlamról van szó, amely egyfajta örömmel, jóérzéssel tölt el, és amelyet fontosnak tartunk, ezért jelent?s mennyiség? id?t és energiát fordítunk rá.  

A szenvedély két típusát határozhatjuk meg, a harmonikus és a megszállott szenvedélyt.

• A harmonikus szenvedély esetében az egyén szabad választás alapján kötelez?dik el egy tevékenység mellett. Ez a szenvedély növeli az adott aktivitás (pl. sport, m?vészet, stb.) m?velésére irányuló motivációt, amely így aztán az egyén identitásának részévé válik – anélkül, hogy veszélyt jelentene számára. Harmóniáról ezért beszélhetünk, mert a kedvelt tevékenység – amely külön teret igényel magának az életünkben – nem kerül konfliktusba annak egyéb fontos aspektusaival (pl. család, munka). S?t, az így átélt kontrollált szenvedély segít fenntartani az egyensúlyt a szenvedélyesen végzett cselekvés és más fontos tevékenységek között. Számos kutatás feltárta például, hogy a harmonikus szenvedéllyel él?k pozitív érzelmekr?l, valamint remek kapcsolati min?ségr?l számolnak be, inkább hajlamosak átélni az áramlat-élményt (az ún.  „flow”-t), és kifejezetten elégedettek az életmin?ségükkel.

• Ezzel szemben a megszállott szenvedélyt átél? emberek leküzdhetetlen vágyat éreznek bizonyos cselekvés végrehajtására – ez pedig súlyos következményekkel járhat az individuumra nézve attól függ?en, hogy milyen az adott tevékenység társadalmi megítélése és ez miként érinti az egyén önértékelését. Számos kutatás hangsúlyozza a két szenvedélytípus közötti eltéréseket. Például a megszállott szenvedéllyel él?k inkább az adott tevékenység negatív következményeir?l számolnak be, mint például az összeütközések a munkával, a családdal, testi tünetek, kapcsolati problémák stb. Míg az elkötelez?dés és az adott tevékenység szeretete hasonló mérték? mindkét szenvedélytípusnál, a következményekben drámai eltérések tapasztalhatók.

 A szenvedély biológiája

A szenvedéllyel kapcsolatos kutatások egy másik iránya agyunk két jutalmazó-meger?sít? alrendszerének (az eml?s fajokra jellemz?) sajátosságait és a modern kultúra ellentmondásosságát emeli ki a szenvedélybetegségek kapcsán. Az egyik alrendszer a „kedvelni valamit”, a másik pedig az „akarni valamit” motivációért felel?s. Akkor élünk át örömöt, ha jutalomban részesülünk, ilyenkor az el?agy opiátközpontjában és az agytörzs bizonyos magcsoportjaiban növekszik az aktivitás. Amikor el akarjuk érni a jutalmat, és ezért bizonyos tevékenységeket (viselkedést) alkalmazunk, akkor a középagy dopaminközpontjában n? az aktivitás. Tehát az örömért felel?s alrendszer célja a jutalom megszerzése, az akarásért felel?s alrendszer pedig „csak” el?vételezi a jutalmat és arra sarkall, hogy végezzük el a jutalom megszerzésére irányuló viselkedést. Ez a két rendszer egymástól viszonylag függetlenül is képes m?ködni, ami jól magyarázza a szenvedélybetegségek kialakulásának lehetséges biológiai okait. Ugyanis valószín?, hogy amikor az ember szerfogyasztó, akkor az akarás rendszere a szer állandó keresésére, fogyasztására, hajszolására ösztönöz, még akkor is, amikor az már nem vezet örömhöz. Ez a fajta m?ködés állhat a szenvedélybetegségekre jellemz? kényszeres viselkedés hátterében (gondoljunk az alkohol-, nikotin- és drogfogyasztásra). A szenvedélybeteg (azaz a függ?vé vált szerfogyasztó, vagy aki egy viselkedésnek lett rabjává) életének minden fontos részét kész kockára tenni, feláldozni, hogy hozzájuthasson a drogokhoz. 

Szenvedély, popkultúra, fogyasztás

A nyugati világban a Második Világháború utáni id?szak kulturális és gazdasági átalakulásának részeként kialakult popkultúra a modern tömegmédia eszközeit (képi kultúra, fogyasztói kultúra, népszer?ség) felhasználva teljesen új kereteket adott a szenvedélynek. Megszületett a rajongás kultusza. Ebben a szép új világban az emberi természet egyik alapmotívumára, a szenvedély iránti veleszületett érzékenységünkre egész iparág épül. Rajonghatunk a fogyasztói társadalom által felkínált termékekért: zenei stílusokért, mozifilmekért, ruhanem?kért és kiegészít?kért. A rajongás intenzívebb, ha valós személyek testesítik meg a terméket, ezért el?adóm?vészekkel, az átlagosnál vonzóbb modellekkel, sportolókkal és színészekkel (sztárokkal) kell hitelesebbé, eladhatóbbá tenni a szenvedélyes vásárlást. A rajongói csoport már serdül?kortól fogva identitásformáló tényez?vé válhat, így a közösségi média elterjedésével a popkultúra által rajongássá átalakított szenvedélyes vonzalom még hatékonyabban irányítható, formálható, és – ami a legfontosabb – vásárlói tevékenységgé fordítható.

Rajtunk múlik, hogy a szenvedélyb?l ártalmatlan rajongás vagy kóros függ?ség kerekedik?

 Azok az él?lények, akik hozzánk hasonló bonyolult idegrendszerrel és fejlett társadalmi-technikai környezettel rendelkeznek, ki vannak téve a szenvedélybetegség magas kockázatának. Sajátos, genetikailag el?huzalozott szervezetünk kémiája sérülékennyé, kiszolgáltatottá teszi neurológiai rendszerünket, modern környezetünk pedig széles kínálatban zúdítja ránk a függ?séget, hozzászokást kiváltó ingereket a lassan öl? drogoktól a gyors lefutásúakig, a legálistól az illegálisig, a kémiai szerekt?l a viselkedéses addikciókig.