Pszichológusként úgy gondolom, hogy ez az – egyébként nagyon rokonszenves – aggódás alaptalan. Pontosabban: ha a celebek személyiségér?l van szó, akkor sok esetben nagyon is van ok aggodalomra, de nem amiatt, amit a közvélemény feltételez: nem az a veszély, hogy a média meger?szakolja az ártatlan, természetes személyiséget és belegyötri az el?regyártott, bevált sablonokba, hogy eladhatóvá tegye ?ket.

Az emberek általában úgy gondolják, hogy valaki azért szeretne énekes – vagy színész vagy valóságshow-szerepl? – lenni, mert felfedezett magában egy olyan értéket, amit szeretne megmutatni a világnak, hogy ezzel örömet szerezzen másoknak. Persze, hogy mindenki ezt gondolja, hiszen maguk az el?adók ezt mondják. Ez a „hivatalos változat”. A lélektani valóság azonban más. Az, hogy a celebek általában nem tárják fel valódi motivációjukat, nem jelenti azt, hogy szándékosan valótlant állítanak – lehet, hogy ?k maguk is elhiszik a közismert, szalonképes magyarázatot.

Ha a szereplés igazi indítékait szeretnénk megérteni, érdemes odafigyelnünk némely el?adóm?vész furcsának t?n?, ám valójában megkapóan ?szinte, elejtett szavaira. Szirtes Edina Mókus, a tehetséges és sokoldalú zenész egy rádióinterjúban azt mondta, hogy ? tulajdonképpen azért zenél, mert máskülönben nem tapsolnák meg. Igen, hogyne, a zene is nagyon fontos, de az egésznek a lényege mégiscsak az, hogy szeretetet kapjon. Egy nagy prózai színészünk több kiváló kollégájával együtt fellépett egy m?sorban, ahol dalokat adtak el?. Ez nagyszer? – nyilatkozta utólag –, három percig énekelek, és a közönség ünnepel. Hát hol van a világon olyan színdarab, amelyikben három percenként megtapsolják az embert?!

Ezekben az ironikusnak t?n? megjegyzésekben sokkal több igazság rejlik, mint azt feltételeznénk. A szereplési vágy egyik legf?bb forrása ugyanis az a személyiségvonás, amelyet a lélektan nárcizmusnak nevez.

Szögezzük le gyorsan, miel?tt bárki bármit félreértene, hogy a nárcizmus nem rendellenesség, hanem olyan természetes személyiségvonás, mely minden egészséges emberben megtalálható. Az egészséges nárcizmus önmagunk szeretetét jelenti, az önbizalmat, képességünket az önbecsülésre, igényünket a sikerélmény és az elismerés iránt. Az egészséges nárcizmus szintje nem mindenkiben egyforma, de lelki zavarról csak akkor beszélhetünk, ha ez a vonás annyira er?s, hogy elhatalmasodik és uralni kezdi a személyiséget. A nárcisztikus személyiségzavarban szenved?kre többek között az jellemz?, hogy saját tehetségüket, fontosságukat irreálisan eltúlozzák, gyakran fantáziálnak határtalan sikerr?l, hatalomról, meg vannak gy?z?dve róla, hogy ?k egészen különleges lények és mindenkit?l feltétlen hódolatot, csodálatot várnak el.

A nárcisztikus személyiségzavar kialakulására nincsen mindenki által elfogadott tudományos magyarázat, de nagyon valószín?, hogy a baj oka korai életszakaszban, valahol a csecsem?kor és a kisgyermekkor határán keresend?. A gyerek ez id? tájt fedezi fel, hogy ? maga egy önálló, másoktól különböz?, szuverén lény, és ilyenkor sok-sok pozitív visszajelzésre van szüksége. A szül?k akkor cselekszenek helyesen, ha megadják gyermeküknek a „csodálatot”, de közben finoman jelzik is, hol vannak a határok. Ebben az esetben a gyereknek reális képe alakul ki önmaga értékeir?l, lehet?ségeir?l, és szépen túljut személyiségfejl?dése nárcisztikus szakaszán. Ha azonban a szül?k kiszámíthatatlanul, következetlenül adnak pozitív visszajelzést gyermeküknek, vagy netán határozottan elutasítják a csecsem? csodálat iránti igényét, akkor a gyerek nem tud túllépni ezen a fejl?dési szakaszon, nem képes reális önértékelést kialakítani, és mintegy megrekedve a nárcizmus fázisában egész életében követelni fogja magának a csodálatot, amit a megfelel? id?ben nem kapott meg.

Csak nagyon kevés emberben éri el a nárcizmus azt a fokot, hogy már lelki zavarnak kell tekinteni, de azért az egészséges nárcizmus szintjében megmutatkozó egyéni különbségek is észrevehet?en befolyásolják a viselkedést. Ezt támasztja alá az a néhány évvel ezel?tt végzett vizsgálat is, amelynek során két amerikai pszichológus, S. Mark Young és Drew Pinsky 200 celebbel töltetett ki egy, a nárcizmus szintjét mér? személyiségtesztet. A celebek átlag pontszáma 17,8 volt, ami jóval magasabb az össznépességre jellemz? 15,3-es értéknél. Ez az eredmény összhangban van azzal a közismert tapasztalati ténnyel, hogy vannak olyan, egészséges személyiség? emberek, akikre az átlagosnál magasabb szint? nárcizmus jellemz?, és ez arra készteti ?ket, hogy olyan pályát válasszanak, amelyen folyamatos, újból és újból megújuló elismerésben, csodálatban lehet részük.

Aligha tévedünk nagyot, ha kijelentjük, hogy a televíziós tehetségkutatókra jelentkez?k nagy része közülük kerül ki. És pontosan ezért nem kell aggódni az X-Faktor szerepl?i miatt: ?k csak sikert szeretnének elérni – valahogyan. Az elején amat?rnek t?nnek, és valóban azok is, mert még nem tudják pontosan, hogyan vívhatnának ki csodálatot. De amiképp egy színész személyisége nem vész el, ha felveszik egy társulatba és besorolják h?sszerelmesnek, szubrettnek vagy táncoskomikusnak, éppen úgy egy énekes sem veszíti el önmagát, ha szakért? mentorai a hangszíne, testalkata, habitusa alapján kitalálják neki, hogy milyen dalokkal és imázzsal arathatná a legnagyobb sikert. Alighanem minden szerepl? boldogan aláveti magát a stílusváltoztatásnak az igazi cél, a taps, a továbbjutás, az újabb szereplés érdekében.

Hogy ez mennyire így van, azt jól tükrözi a következ? néhány sor, melyet a Galla Miklóssal készült, a www.quart.hu internetes oldalon megjelent interjúból idézünk:

„A Digitális majális után döntöttél úgy, hogy abbahagyod a zenélést, és inkább humoristaként folytatod?

Igen, '85 elején jelent meg a lemez, és volt összesen három koncertünk, úgyhogy már látszott, hogy ez nem fog nagyon befutni. Letettem a zenélésr?l, '86 májusában pedig indult a L'art pour L'art Társulat, ahol elég hamar kiderült, hogy a közönség engem nem zenészként szeretne látni, hanem humoristaként, komikusként. Ebben rögtön nagyobb sikerem lett, és ezért úgy éreztem, hogy nem kell többé er?ltetni a zenélést.”

Tiszteletre méltóan ?szinte, becsületes szavak, melyek rávilágítanak a lényegre: egy zenésznek még az sem feltétlenül fontos, hogy zenéljen; ha humoristaként nagyobb sikerre számíthat, ám legyen, irány az új pálya! A jelenség, ha nem is mindig ilyen végérvényes hatállyal, de gyakran ismétl?dik, és már valóságos ipar épült rá: a szereplés lehet?ségével a celebeket könny?szerrel rá lehet venni, hogy nyilvánosan f?zzenek, ?serdei túlél?táborban vegyenek részt vagy akár bokszoljanak egymással. Az el?adóm?vészeknek ezek a kalandozásai esetlegesnek t?nhetnek – ám valójában nem azok. A sokféle, és látszólag össze nem ill? szerep közötti pendlizés mögött egy állandó, és nagyon következetesen érvényesül? személyiségvonás áll: a magas fokú egészséges nárcizmusból adódó „sikerfügg?ség”.

Az igazából senkit nem zavar, hogy – mondjuk – a Nagy Feró vezette Beatrice együttes az egyik évben még flitteres ruhás diszkózenekarként ugrált, a következ?ben pedig már k?kemény rockbandaként tépte a húrokat. Miért is ne? Végtére is csak nekünk akarnak tetszeni, próbálgassák nyugodtan az elvileg egymással ellentétes stílusokat. Az azonban már sokkal kellemetlenebb, ha egy efféle váltást nem egy énekes vagy egy együttes, hanem egy politikus vagy akár egy egész politikai párt hajt végre. Ne feledjük, korántsem csak az el?adóm?vészi, hanem többek között a politikai pálya is vonzza a nárcistákat. A nagy ideológiai pálfordulások hivatalos magyarázata mindig úgy hangzik, hogy az illet? politikus rájött, hogyan tudna leginkább hasznára lenni a társadalomnak… Vannak, akik elhiszik, hogy a hajmereszt? politikai irányváltások valamiféle személyiségfejl?dés, érés, megvilágosodás következményei – és ne legyünk rosszhiszem?ek, néha bizonyára valóban ez a helyzet. Akik nem hiszik el a „szalonképes” indoklást, többnyire arra gondolnak, hogy a politikus a pénzhez jutás reményében araszolt át a nagyobb érvényesülési lehet?séggel kecsegtet? oldalra. Ám sokszor nem err?l van szó, ezeket az embereket gyakran a pénznél is fontosabb dolog, a mások fölött állás érzése és a bezsebelhet? csodálat vonzza. Épp, mint az X-Faktorban. A nagy különbség az, hogy ha elegünk lett az X-Faktorból, akkor egyszer?en nem nézzük tovább, de él? történelmünkön sajnos nem tudunk egy gombnyomással állomást váltani…