A jelenlegi koronavírus-járvány rendkívül kemény feladatok elé állította az orvostudományt, a gazdaságot, a politikát, és nem utolsósorban a pszichológia szakterületeit is. Bár aligha van az életnek olyan szegmense, ahol a világjárvány ne éreztetné a hatását, a helyzet kimenetele minden területen nagyban múlik azon, hogy az emberek milyen pszichés állapotban maradnak ebben a – várhatóan még hosszan tartó – katasztrófa-folyamatban.

A járvány felbukkanása illetve eluralkodásának folyamata olyan történéseket generál, amelyek megértésében és megértetésében, valamint a történések lelki és viselkedéses hatásainak kezelésében a katasztrófapszichológia ismeretanyaga és módszerei különösen  hasznosak lehetnek. Ennek a pszichológiai szakterületnek a perspektívájából ugyanis elég pontosan megítélhet?, hogy a speciális sürg?sségi pszichológiai ellátáson túl mikor milyen pszichológiai szakterület (a gyermekpszichológiától a szociál- és szervezetpszichológián, a tanácsadó vagy pedagógiai pszichológián át a klinikai pszichológiáig, stb.) intervenciójára lehet szükség. A katasztrófapszichológiai tapasztalatok és kutatások alapján ma már elég pontosan tudni lehet, hogy egy katasztrófa-eseménynél milyen általános emberi reakciók várhatók a kezdetekt?l a katasztrófa lecsengéséig tartó id?szak különböz? fázisaiban.  Alább a 2020-as világjárvány els? fázisának tapasztalatait összegezzük

A 2020-as dráma els? felvonása a nagyvilág színpadán

Bármilyen katasztrófahelyzet megjelenése a korábbi „rend” felborulásával jár, ezért el?ször a biztonságvesztést éljük át, és az intrapszichés stabilitásunk – legalábbis id?leges – felborulását. Az els? reakcióink ezért a biztonságérzetünk és a nyugalmunk helyreállítását célozzák. Erre automatikusan magunk is törekszünk, de van, akinek ehhez küls? segítség kell.

Vegyük sorra, hogy milyen emberi reakciókkal találkoztunk a koronavírus járvány kialakulásának legkorábbi id?szakában.

• El?ször izgatottá (talán kissé szorongóvá) és érdekl?d?vé váltunk: a figyelmünk besz?kült a járvánnyal kapcsolatos hírekre. A lehet? legtöbb információt szerettük volna beszerezni arról, hogy merre terjed, és persze arról is, hogy milyen jelleg? és mennyire veszélyes tünetekkel jár. A pontos és hiteles információk ugyanis szorongás-csökkent? hatásúak, és azt az érzetet keltik bennünk, hogy minél többet tudunk, annál valószín?bb, hogy kontrollálni tudjuk a helyzetet. A kezdeti hírek azonban nyugtalanítóak voltak. Komoly veszélyt jeleztek, ráadásul bizonytalanságot számos vonatkozásban. Érthet?, hogy az emberek próbáltak legalább abba az információba belekapaszkodni, ami ténynek t?nt, mert nagyon nagy volt a bels? nyomás mindenkiben, hogy gyorsan cselekedjen, gyorsan „védekezzen” – azaz ha csekély mértékben is, de a kezébe vegye a kontrollt. Mi mindent próbáltak tenni? Meglep?en sokan menekülni próbáltak arról a helyr?l, ahol a legtöbb fert?zést detektálták. Olaszországban délre menekültek a gócpontnak tartott északi városokból, Magyarországon pedig a veszélyesebbnek t?n? nagyvárosokból menekültek az emberek a kora tavasszal viszonylag néptelen balatoni és egyéb vidéki nyaralóhelyekre. Úgy t?nik, mintha ez a menekülési reakció logikus, bölcsen átgondolt lett volna. Ám valójában nem a gondolkodás irányította az emberek ilyetén döntését, hanem sokkal inkább az érzelmek – legf?képpen a félelem. Egy nagyon ?si ösztön volt itt a legf?bb mozgatórugó: a menekülés ?si ösztöne. Ez az idegrendszerünknek a veszélyre, fenyegetettségre adott „üss vagy fuss” (támadj vagy menekülj) életment? parancsa, amit nem a magasabb szint? gondolkodási funkciók, hanem az agy kéregalatti területei vezérelnek. Nyilván megjelent a menekülés magasabb mentális m?veleteken alapuló átgondolása is – de messze nem olyan er?teljesen és pontosan kidolgozottan, hogy azt mondhatnánk: alapos megfontolás következménye volt a gyors csomagolás és elutazás a fert?zés tényleges vagy feltételezett gócpontjaiból.
• A mohó információszerzési igényben is meglehet?sen sok az ösztönös elem, amit egyértelm?en a félelem és a bizonytalanságérzés generál. Elég jó mutatója a háttérben meghúzódó er?s félelemnek, ha valaki egész nap a híreket figyeli: szinte kényszeresen csatornáról csatornára váltva, miközben más – nem a járvánnyal kapcsolatos – információk nem érdeklik, azok nem tudják elterelni, vagy lekötni a figyelmét.
• Ösztönös (és automatikus) reakció volt többeknél, hogy próbálták tagadni a vírusveszély tényét. Ezt a pszichológiai elhárító mechanizmust (a tagadást) azért volt könny? el?hívniuk, mert a koronavírus-fert?zés nem jár olyan látványos és azonnal megjelen? tünetekkel, mint hajdan pl. a hírhedett pestis vagy lepra. „Nem látom, tehát nincs”.
• Egy további ösztönös reakció volt a bevásárlási pánik. Elemi életösztön, hogy amikor beláthatatlan ideig tartó veszélyhelyzet fenyeget, akkor az alapszükségletek kielégítését szolgáló javakból (élelmiszer, higiénés termékek) szeretnénk bebiztosítani magunkat, azaz tartalékot felhalmozni. Ráadásul még élnek annak a nemzedéknek a tagjai, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak arról, mit kellett tenni háborús id?kben vagy egyéb nélkülözési id?szakokban. Több generációs tapasztalati bölcsesség hagyományozódott így át a családokban, és ez most automatikusan aktiválódott. Groteszk volt a jelenség, de mivel kevés információ volt az ellátási biztonságról, volt benne némi ráció is.
• Az emberiség fejl?dése során az egyre magasabb mentális m?veletekkel végzett megismerés kulcstényez?vé vált a veszélyhelyzetek kezelésében. Az ad biztonságot, és az tesz cselekv?képessé, ha tudjuk, hogy mi, hogyan és miért történik. Katasztrófák mindig is voltak az emberiség történetében. ?si kultúrák semmisültek meg, és százezrek haltak meg földrengések, cunamik, vulkánkitörések, vagy éppen járványok következtében. 

A katasztrófa-eseményeket mindig meg akarták magyarázni a túlél?k, és ez most sincs másként. Az ókortól kezd?d?en f?ként sorscsapásnak, a világ rendjét irányító/befolyásoló er?k/természetfölötti hatalmak büntetésének fogták föl ezeket a pusztító eseményeket, és a túlél?k magukat ostorozták az isteni törvények megszegését jelent? b?neik miatt. Ám vegyük észre, hogy már az ilyen típusú ok-tulajdonításból is a „kontroll” lehet?sége következik, hiszen egyértelm? a dolog logikája: ha vezekelünk, és betartjuk a fels?bb hatalmak törvényeit, akkor legközelebb talán elkerülhetünk egy hasonló súlyos büntetést.  Az ok-tulajdonítással így lényegében már megjelenik az esély a védelmet jelent? cselekvésre. Amikor pedig a védekezésnek, vagy a katasztrófa megel?zésének aktív formáit is kezdték felismerni az emberek, akkor sorscsapás helyett kezdték kihívásként értelmezni a katasztrófa-eseményeket. A járványok esetében már a 13. században is a fert?zöttek elkülönítése volt a védekezés egyik eszköze. Vagy ún. leprosoriumokat hoztak létre (a városfalon kívüli falvakat pl. a leprásoknak), vagy a karantént alkalmazták, ami a fert?zöttek lakóterületének lezárását jelentette. (Már 1374-ben volt karantén például 30 napig Velencében, Pest és Buda pedig 1738-ban a pestis miatt még egymás ellen is vesztegzárral védekezett). Annak felismerése nyomán pedig, hogy a járványok a higiénés viselkedéssel vannak összefüggésben, kezdett kiépülni a közegészségügyi rendszer.

Ezek a tapasztalatok úgy alakították az emberek önképét, hogy a fels?bb er?k törvényeinek engedelmesked?, a pusztító hatások ellenében – közösségben – cselekv? ember az, aki méltó a túlélésre.  

Már az ókortól vannak írásos adalékok arra vonatkozóan, hogy a katasztrófákat túlél?, „a világ rendjét tisztel? és küzd?” embert felmutató értelmezések hogyan épültek be az emberiség egyetemes narratívájába.

Napjainkban is megjelenik – id?nként már-már transzcendens felhanggal – hogy a katasztrófák oka az ember és a természet közötti harmonikus viszony megbomlása, amiben az embernek komoly felel?ssége van. Ökológiai néz?pontból a globalizáció és klímaváltozás negatív következményeiért (mint pl. a katasztrófákat el?idéz? széls?séges id?járás, vagy a biológiai kártev?k elterjedése) tartható felel?snek az ember, aki – kizárólag gazdasági érdekeket szem el?tt tartva – az ökológiai rendet megbontva, azt nem tisztelve idézett/idéz el? szinte már visszafordíthatatlannak t?n? pusztulást. Ebben az értelmezési keretben olyan jelentést is kaphat a mostani világjárvány, mint ami „pozitív int? jel az emberiség számára”, hiszen visszafogta a globalizációs tendenciákat, csökkentette a környezetszennyezést, ráadásul ráébresztheti az emberiséget korábbi életmódjának hibáira. Ebb?l az olvasatból a pandémia az emberiség sorsfordító narratívájaként kezd megjelenni, aminek f? üzenete: radikális életmódváltásra – megújulásra – van szükség, különben az emberiség a végs? pusztulás felé halad.

Úgy t?nik, a 2020as világ-dráma els? felvonása után sok tanulsággal és sok kérd?jellel gördült le a függöny.  A zavarodottság, a regresszív (érzelmi alapú) döntések és tettek sorozata, valamint az emberiség nagy katasztrófa-narratíváinak feléledése tetten érhet? volt ebben a szakaszban. Ám ezeket a történéseket sok hétköznapinak t?n?, de nagyon is figyelemre méltó tett és vélekedés modulálta – többnyire pozitív irányban. A dráma második felvonása már elkezd?dött, így már látszik valami kevés arról, hogy a konstruktív irány gy?z-e, vagy újabb regresszív szakaszba fordul-e a járvány keltette válság.

[1] 1999. évi LXXIV. tv. 3. § e