Az elég jó örökbefogadó szül?

Amikor valaki szül?vé válik, számtalan kapaszkodót kap, hogyan is lehet bel?le elég jó szül?. Elég jó, hisz Bettelheim írásai óta tudjuk, hogy nem kell a tökéletességre törekednünk.

El kell telni bizonyos id?nek, míg megtanulnak egymásra hangolódni

Inkább az fontos, hogy mi magunk találjuk meg a saját megoldásainkat – így válunk majd elég jó szül?jévé gyermekeinknek. Bár a legtöbb tanácsadói forrás a szül?k saját, bels? ösztönös megoldásmódjait helyezi el?térbe, egy gyermekét váró pár nemcsak a rengeteg szakkönyvb?l, hanem az ?ket körülvev?, jó gyakorlattal rendelkez? családtagoktól, barátoktól is sok hasznos tanácsot gy?jthet be arra vonatkozóan, hogyan is kell, hogyan lehet a szül?séget „jól csinálni”.

De vajon egy örökbefogadó szül? kap-e iránymutatást, kapaszkodókat? Egyáltalán, más-e örökbefogadóként szül?vé válni – és milyen tényez?k határozzák meg, hogy valakib?l elég jó örökbefogadó szül? lesz-e? Nekik jóval kevesebb szerepmodelljük van, mint a vér szerinti gyermeküket váró pároknak. A környezetükben él?k csak arról tudnak mintát adni, milyen egy „saját” gyermek elég jó szül?jének lenni. Az örökbefogadás által hozott esetleges nehézségekr?l és speciális élethelyzetekr?l senki nem tud mintát nyújtani. Sokszor már az is összezavarja a gyermekre várakozókat, hogy vajon másképp – és másmilyen – szül?vé kell-e válniuk örökbefogadóként.

Hirdetés

A szakirodalom a következ?képpen határozza meg az elég jó szül? kritériumait: Az elég jó anya ösztönösen érzékeli a gyermek igényeit, ráhangolódik, alkalmazkodik ezekre, és éppen annyit ad, amennyire a gyermeknek szüksége van. Mindemellett engedi megtapasztalni a gyereknek a határait, hogy mi az, amire saját er?feszítéséb?l képes.

„Egymás tanulása”

A vér szerinti gyermekét váró anya a várandósság kilenc hónapja során ismerkedhet a gyermekével. Már ekkor elindul a kölcsönös egymásra hangolódás, ami a baba születése után intenzíven folytatódik.. Az érzelmi kapocs er?södése és az a kompetencia-érzés, hogy senki más nem tudhatja jobban, mire van szüksége a gyermeknek, egyre növeli a kettejük közötti összhangot. Ezzel szemben az örökbefogadó szül?k életébe hirtelen érkezik meg egy „ismeretlen” gyermek. El kell telni bizonyos id?nek, míg megtanulnak egymásra hangolódni, megtapasztalják egymás jelzéseit, s a szül?k felismerik a gyermek igényeit.

A köt?dés kialakulása szempontjából azonban ez a korai szakasz a leglényegesebb, ami az örökbefogadó családok életében még „egymás tanulásával” telik. Ha nem újszülött, hanem néhány éves kisgyermekr?l van szó, az egymásra hangolódást – és ezáltal a köt?dés kialakulását – nehezítheti a gyermek múltja, el?története is. El?fordulhat, hogy érzelmileg rideg, elhanyagoló családban élt, vagy olyan intézményben, ahol nagyon kicsi a gyermek esélye a személyre szóló szeretetkapcsolat kialakítására, s ezen keresztül az érzelmek kommunikációjának megtanulására. Ennek következtében sérülhetnek azon képességei, melyek az örökbefogadó szül?ket segítenék abban, hogy könnyen megtanuljanak olvasni a jelzéseib?l. Nagyon gyakori, hogy az érzelmi elhanyagolást, traumatizációt átélt gyermekek nem tudják megfelel?en kifejezni az érzelmeiket, így nehezebb ráhangolódni igényeikre. Az örökbefogadó szül?k ilyenkor úgy érezhetik, hogy kudarcot vallottak szül?ként, a gyermekkel való összecsiszolódás nehézségei el?idézhetnek egyfajta inkompetencia-érzést, szorongást, dühöt, ami még inkább próbára teheti az egymásra hangolódást.

Hogy az ebb?l fakadó nehézségek mennyire mély sebeket okoznak az örökbefogadók lelkében, érdemes egy másik szempontot is figyelembe venni, ami szintén meghatározó eleme lehet az elég jó örökbefogadó szül?ségnek. Azok, akik eljutnak az örökbefogadás gondolatáig, általában küzdelmes és reménytelen éveken vannak túl, melyek másról sem szóltak, mint arról, hogy minden lehet?séget megpróbáltak kiaknázni annak érdekében, hogy természetes úton gyermekük szülessen. Kudarcba fulladt mesterséges megtermékenyítések, meg nem tapadt embriók, vetélések tették keservessé mindennapjaikat, mígnem összes reményüket feladva úgy döntöttek, elengedik azt az álmot, hogy vér szerinti gyermekük születhessen. Gyermek nélkül viszont nem érzik teljesnek az életet, így elkezd?dik az örökbefogadási procedúra. Hosszú évek telhetnek el addig, amíg szül? lesz bel?lük, de ennek a gyötrelmes id?szaknak a veszteségei sok esetben ott maradnak eltemetve a lelkükben.

Korábbi sebek

Az elég jó örökbefogadó szül?vé válás határozott rizikótényez?i a fel nem dolgozott veszteségek. A család harmonikus m?ködését és a benne él? családtagok pszichés egészségét is veszélyezteti, ha a szül?k úgy fogadnak az életükbe egy gyermeket, hogy nem gyógyultak be az örökbefogadás el?tti fájdalmas id?szak nehézségei okozta sebek. Az örökbefogadott gyermek maga is veszteséggel érkezik a családba, nagy szüksége van tehát olyan szül?kre, akik, ha kell, „terapeutái” is lehetnek, és támogatják ?t abban, hogy korai traumatikus élményeit feldolgozhassa. Az a szül? azonban, aki még a saját fájdalmával van elfoglalva, nem lesz képes betölteni ezt a feladatot. Azt az id?szakot tehát, amikor a gyermekre várnak, érdemes arra fordítani, hogy dolgozzanak ezekkel a fájdalmakkal. Nem eltemetni kell ?ket és úgy tenni, mintha mindazok a nehézségek soha nem is léteztek volna, hanem eljutni arra a szintre, amikor azt tudják mondani: így, ezekkel a veszteségekkel kerek az életem, a személyiségem, így fogadom el magam, mindezekkel együtt. Ha eljutottak ide, akkor az örökbefogadásra sem úgy fognak tekinteni, mint szükségmegoldásra, mint szégyellni, titkolnivaló dologra, hanem mint a gyermekvállalás alternatív, természetes formájára – ebb?l adódóan saját magukra is képesek lesznek igazi szül?ként gondolni. Ez az egyik kulcsa annak, hogy elég jó örökbefogadó szül?vé váljanak.

A gyökerek

Els? pillantásra meglehet?sen paradox helyzetnek t?nik, de amíg az elég jó örökbefogadó szül?vé válás egyik lényeges feltétele, hogy saját magát igazi szül?nek tekintse, addig a sikeresség másik pillére, ha tudomásul veszi és elfogadja, hogy a vér szerinti szül?k, els?sorban a vér szerinti anya képe mindvégig része lesz az életüknek. Az örökbefogadó szül?k nagyon fontos feladata a nyitottság arra, hogy ha a gyermek kérdez a gyökereir?l, tudjanak vele beszélgetni err?l. Mert a gyermek kérdezni fog, hiszen a kíváncsiság mindenkiben ott él: vajon milyen volt az az ember, aki világra hozott? Az elég jó örökbefogadó szül?ségnek része az is, hogy gyermekünknek lehet?séget adunk a vér szerinti szüleir?l való beszélgetésekre. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindennapos beszédtémává kell tenni e kérdést, inkább azt, hogy ha a gyerek kérdez, tudjunk és merjünk válaszolni. A gyerek pedig akkor fog kérdezni, ha látja, hogy szüleit nem hozza zavarba ez a téma, nem tesznek úgy, mintha meg sem hallanák, nem lesznek feszültek, ha felmerül egy-egy ilyen kérdés. És bár els?re paradoxonnak t?nt, de éppen az az örökbefogadó szül? lesz képes erre a fajta nyitottságra, aki teljes mértékben békében van saját szül?i szerepével, er?snek és megrendíthetetlennek érzi azt – olyannyira, hogy egy másik szerepben megfér mellette a gyermekének életet adó vér szerinti szül? is.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában

2017-05 lapszámban megtalálható