A magány paradoxona

Mi van, ha egy n? mindent megtesz azért, hogy párt találjon, de mégsem jár sikerrel? Lehetséges, hogy a túlzott igyekezetért magánnyal fizetünk?

Egyre éget?bb feszültséggel keressük az ideális társat – majd egyre nagyobb elkeseredéssel kezdünk kételkedni a létezésében.

Miért vágyunk mindenáron társra?

Az egyedüllét – a n?k esetében – még a 21. században is csak átmenetileg elfogadható állapotnak számít. Bár az értékrendek finomodtak, a n?i szereppel kapcsolatos alapvet? elvárások változatlanok: férjhez kell menni, gyereket kell szülni… A „kellek” fogságában egyre éget?bb feszültséggel keressük az ideális társat – majd egyre nagyobb elkeseredéssel kezdünk kételkedni a létezésében.

Arany középút?

Persze érkeznek a jó tanácsok önmegvalósításról, különleges hobbik keresésér?l, önismeretünk fejlesztésér?l… mondván, ezeken keresztül vezet az út az ideális társ megtalálásáig – ám mindez egy csapdát is rejt. Valóban hasznos önmagunk alaposabb megismerése, de létezik az a határ, amikor az igyekezet már többet vesz el, mint amennyit ad. Valahányszor környezetünk burkoltan vagy leplezetlenül nekünk szegezi, hogy társat kell találnunk, a „kivitelezéssel” kapcsolatos türelmetlenségünk egyre fokozódik. Mivel a n?k biológiai órája gyorsan ketyeg, minden egyes születésnap növeli a tétet, melyet buzgó igyekezettel próbálnak ellensúlyozni. A törekvés azonban feszültséget kelt, s ennek „segítségével” megalapozzuk a magányt, amit?l mindvégig rettegtünk.

Hirdetés

Az id?, mint rossz tanácsadó

Ahhoz, hogy a magány tartóssá váljon, hozzájárulnak a sz?kösség pszichológiájának alaptételei is – vélik Sendhil Mullainathan és Eldar Shafir kutatók. Amikor rövid id? alatt kell fontos feladatot teljesíteni, bels? fókuszunk lesz?kül, kizárólag a problémára koncentrálunk. Úgynevezett cs?látás alakul ki, s lehetséges ugyan, hogy gyorsan találunk egy megoldást, ám ez csak rövid távon lehet m?köd?képes: az elkapkodott, gyors megoldások csak látszólagos eredményeket hoznak. Például egy határid?s munka során szembesülünk azzal, hogy csupán néhány óra áll rendelkezésünkre, ezért minden figyelmünket a témára sz?kítjük, s a lehet? legnagyobb mértékben kizárjuk a külvilágot. Ez a módszer átmenetileg jó lehet. A munka ugyan id?ben elkészül – csakhogy utólag elemezve hiányosságokat és pontatlanságokat lehet felfedezni – ami persze érthet?, hisz nem állt elegend? id? a gondos mérlegelésre. Mi lesz a végeredmény? Megbízónk csalódottan konstatálja az „eredményeket”, a hibák orvoslása rengeteg pluszmunkát ad – és talán elesünk egy el?léptetés lehet?ségét?l.

Hasonló a helyzet a pártalálás kapcsán is. Amib?l kevesebbet birtoklunk – például egy reménybeli társ figyelmét –, arra nagyobb fókuszt helyezünk, hiszen egy magányos ember a rá irányuló figyelemb?l szenvedi a legnagyobb hiányt. Ezért aztán, amikor hosszabb egyedüllét után lehet?ség adódik egy randevúra, er?s feszültséget kelt bennünk a tét nagysága – a kilátásban lév? kapcsolat és az id? sz?ke. Ilyenkor általában ott hibázunk, hogy kevésbé mérlegeljük döntésünket – nem gondolva át a másik fél tulajdonságait, az azonnali, remélt boldogság után nyúlunk. Esetleg rosszul választunk, s ez alapjaiban ingatja meg a kapcsolat sikerességét. De az is lehet, hogy el sem jutunk idáig… A megfelelési vágyból adódó görcsösség figyelmetlenné tesz: miközben mindenáron el akarjuk fogadtatni magunkat, görcsösen arra koncentrálunk, vajon jók-e a reakcióink? Elég viccesek, frappánsak-e a válaszaink? S eközben épp a fontos részletek vesznek el. Vagyis minél jobban koncentrálunk arra, nehogy elrontsunk valamit, annál többet hibázunk, a nagy igyekezet pedig a visszájára sül el – a másik fél megriadva mindett?l, inkább elmenekül.

A magány paradoxona

Bár nem akarunk magányosak lenni, s mindent elkövetünk ez ellen, sokszor mégsem változik a helyzet. Mi történik? Mint láttuk, a sz?kösség pszichológiája arra tanít, hogy egy hiány fennállása megtöbbszörözi a köré épül? feszültség jelent?ségét, az ebb?l fakadó kapkodás pedig pontatlanságot eredményez. Képtelenné válunk a kompromisszumok alapos mérlegelésére, a gyors megoldásból fakadó el?nyök és hátrányok feltérképezésére. Az igyekezet mérsékléséb?l származó el?nyök látszólag eltörpülnek a miel?bbi beteljesülés reménye mellett. Nem is vesszük észre, mennyi kárt okozunk magunknak a kapkodással – például kevesebb, számunkra zavaró tulajdonságát vesszük észre leend? partnerünknek. Néhány évvel korábban, amikor még „volt id? a válogatásra”, ezek a vonások szembet?n?bbek lettek volna, most azonban a nagy igyekezetben elmosódnak, sokkal kevésbé t?nnek jelent?snek. Amikor ugyanis egy hosszú ideje magányos n? randevúzni kezd, az igényszintje folyamatos átalakuláson megy keresztül. Részben próbálja meggy?zni magát, hogy eltekintsen bizonyos igényeit?l. Másrészt gátlás alá kerülnek fontos tényez?k – például ha nagyon szeretnénk megfelelni valakinek, inkább csak a jó tulajdonságaira koncentrálunk, nem figyelünk a negatívumokra. Amikor egy kiemelten fontos cél lebeg a szemünk el?tt, sokkal nehezebb bármilyen más, bár ugyancsak fontos dologra összpontosítani. Ha elindul egy kapcsolat, id?vel persze kirajzolódnak az ellentétek is, ami már a kezdet kezdetén összekülönbözéshez és csalódottsághoz vezethet. Ez részben elveszi a kedvet az újabb ismeretségek kötését?l, részben ahhoz a téves általánosításhoz vezet, hogy a párkeresésben minden igyekezetünk kevésnek bizonyul.

A párkapcsolatban él?k magánya

De ne csak a párkeres?kr?l beszéljünk. Azok sincsenek könny? helyzetben, akik meglév? kapcsolatukat próbálják megtartani. Ennek érdekében ugyanis sokan engednek bels? értékeikb?l, elvárásaikat a másik fél igényeihez csiszolják, s közben elveszítik önmagukat. Egyfajta függés alakul ki: f? céllá a magány elkerülése válik. Ezzel azonban elvész az egyén egyedisége, s nehezebbé válik a valódi kapcsolódás fenntartása. Ebben a megrekedt helyzetben Harriet Lerner pszichológus szerint vagy épp csak reagálunk a másikra, figyelem és gondolkodás helyett, vagy túlzott mértékben koncentrálunk rá (anélkül, hogy közben önmagunkra összpontosítanánk). Ebben a helyzetben hamar elszigeteltté válunk, s képtelenné arra, hogy egy problémára több oldalról is tudjuk figyelni. Bár rövid távon enyhülhet a szorongás, hosszú távon mindez az intimitás rovására megy.

Mi segíthet?

A sürget? türelmetlenség enyhítése, valamint a külvilág véleményének és kritikáinak józan kezelése és mérlegelése mindenképp javunkra válik. Ezen felül jó, ha tisztában vagyunk sebezhet? pontjainkkal is – er?sségeink és jó képességeink elismerése mellett. A szorongás kezelésének módozatai egyénfügg?ek, részben a családi mintákból erednek. Érdemes feltérképeznünk, hogy mi milyen módszereket használunk, illetve mit hozunk saját családunkból: túlteljesítés, alulteljesítés, érzelmi eltávolodás… és még sorolhatnánk. Önmagunk meger?sítésére, meggy?z?déseink, értékeink világos megfogalmazására – és persze az ezzel harmonizáló viselkedésre –, a helyzet nehézségeivel és a lehetséges negatív kilátásokkal való szembenézésre mindenképpen szükség van. Fogalmazzuk meg magunkban, mi az, amiben a másiktól különbözünk – s ezt engedjük meg (leend?) partnerünknek is. És ami még nagyon fontos: hagyjunk id?t a gondolkodásra – még akkor is, ha látszólag nincs már erre lehet?ség. A kapkodással csak a hibákat szaporítjuk. Figyeljük meg jól a velünk szemben ül?t, már az ismerkedés elején. Egy egyszeri jó döntés hosszú távon kifizet?d? lesz...