Van, hogy egyedül küzd, van, hogy csapatban, van, hogy fagyási sérülésekt?l béna a fél arca, és van, hogy addig üvölt a hullámokat szidva, míg teljesen elmegy a hangja. Én arra keresem Rakonczay Gábornál a választ, hogy mi történik pontosan az ember lelkében a semmi közepén, mit?l lesz egy csapatból jó csapat, és egyáltalán: mit vár még az újabb és újabb expedícióktól…

 Nem tudom megállni, hogy ne nevessek kicsit ezen a szitun. A neten szinte az összes rólad fellelhet? kép valami szuper extrém helyzetben ábrázol, ehhez képest már majdnem abszurd, hogy a Corvin-sétányon üldögélünk, és cappuccinót rendelsz. Nem unatkozol Te ilyenkor itthon?

Unatkozni nem unatkozom, de tény, hogy nagyon nehezen találom a helyemet. Én ráálltam arra, hogy expedíciókat csinálok, egyiket a másik után, a kihívások között pedig el?adást tartok, de már készülök egy újabb expedícióra. Mostanra a baráti köröm is csak ilyen emberekb?l áll, egyre jobban eltávolodom az átlagos, hétköznapi dolgoktól, tehát ez egy öngerjeszt? spirál, amib?l nem lehet kijönni. De teszem hozzá: nem is akarok. Rájöttem, hogy én sokkal jobban érzem magam széls?séges körülmények és nehézségek között, mint a kényelemben. Számomra a komforton túli helyzeteknek van „életszaga”.

De tudod, hogy azt szokták mondani: aki ennyire hajtja az extrém élményeket, az valójában maga el?l menekül, nem talál meg valami belül, amit aztán kívül keres…

Biztos van ebben valami igazság, de azért az élet nem ennyire fekete-fehér. Ha a dolog gyökereit keressük: igen, én a suliban tanulmányilag is, fizikailag is középszer? voltam, semmiben nem tudtam igazán kit?nni. Aztán elkeveredtem életem els? tájfutó versenyére, ahol megtapasztaltam, hogy hoppá, akármilyen kicsi vagyok, mégis én állok a dobogó tetején, és átláttam: ha öt perccel többet edzek, mint a mellettem lév?, akkor simán megel?zöm ?t, ha kétszer annyit, akkor jobb leszek, mint az egész szakosztály, ha pedig rááldozom erre az életemet, akkor országosan is els? lehetek. És pluszban ott volt bennem az a kisgyerekkorom óta létez?, megmagyarázhatatlanul er?s félelem, hogy nem élünk örökké. Hogy van egy sz?k id?tartam, kábé 80 év, nem tudjuk, hogy mi volt el?tte, mi lesz utána, az egésznek az értelmét sem látjuk, de mégis: ki kell hozni bel?le a maximumot, miközben baromira múlik az id?. Nekem minden út, minden expedíció egy feljebblépés, egy kilométerk?, ami megmutatja, hogy hol tartok az életben.

És elégedettséggel tölt el egy-egy teljesített túra?

Hmm… Ez érdekes kérdés. Egyrészt ad egy pillanatnyi eufóriát, hiszen értelmet nyer az addig befektetett energiád, másrészt büszkévé tesz, mert olyan dologra voltál képes, amit eleinte nem feltételeztél magadról. S?t, kialakul benned egy kiválasztottság-érzés is, mert mégiscsak olyan helyen jársz, ahova alig jut el más ember, hirtelen kicsit értékesebbnek érzed magad. De az egész nagyon csalóka, és ez volt talán a legfontosabb megtapasztalásom az útjaim során. Azt hisszük, ha valamit kit?zünk magunk el, és nagyon küzdünk érte – legyen az egy új autó, esküv?, vagy épp a Déli-sark elérése –, akkor ha elérjük, ott lesz a nagy „pipa”, és megváltozik minden. Ha jól olvasom a különböz? cikkeket, a kiégés a jelenkor egyik legnagyobb népbetegsége, mert tele vagyunk csilivili, els?sorban fogyasztási cikkekhez köt?d? célokkal, a nagy boldogságot, megelégedést várjuk t?lük, aztán nem történik semmi. Életem legnagyobb bezuhanása az els? óceánátevezés után volt, mert azt hittem, majd új univerzum nyílik meg el?ttem, ha azt végre teljesítem. És nem jött más, csak a nagy üresedés. Van egyébként err?l egy híres buddhista történet, ami azt hiszem, mindent megmagyaráz.

Megy a zen mester a hegyekben, batyuval a hátán, amikor egyszer csak szembejön néhány tanítvány. Megrohanják a mestert, gondolják, itt a lehet?ség, hogy kifaggassák a nagy kérdésekr?l. Nem is haboznak sokat: „Mester, mondja milyen az élet?” A Mester rámutat a batyujára: „Mint ez a batyu. Megyünk és cipeljük.”  „És milyen a megvilágosodás?” „Az olyan, mintha letennénk a batyut.”  „És mi van a megvilágosodás után?” „Visszavesszük a batyut, és megyünk tovább!”

Egy expedíció vége mindig csúcsélmény, kiemelked?, fantasztikus pillanat, de aztán vissza kell venni a batyut. Szemfényvesztésnek tartom, amikor egyes teljesítménysportolók hangosan hirdetik, hogy mekkora megvilágosodás érte ?ket, mindent megértettek, és mennyivel jobb lett az életük. Ez szerintem nem így m?ködik.

De nem is kerülsz közelebb önmagadhoz, nem segít egy ilyen túra az önismeretben?

Dehogynem, ez a csodálatos része. Csak ne misztifikáljuk túl! Széls?séges helyzetekben nagyon megismered magadat. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Nagyon szép dolgokat is fel fogsz fedezni magadban, és rettenetes csalódásaid is lesznek, konkrétan zokogni fogsz fájdalmadban. A folyamat úgy zajlik, hogy az agyad el?ször lehiggad, és mivel kívül minimális ingert talál, megindul egy bels? utazás. Aztán ez is elmúlik, és ismét kifelé fordul a figyelmed, de már lelassulva, annyira, hogy egyetlen hódombnak is óriási jelent?sége lesz, és már öt órán keresztül tudod úgy nézni, hogy nem válik unalmassá. Ez csodálatos állapot, ilyenkor Te vagy Te! Innen a Belvárosból ez elmesélhetetlen, mert itt, ha van 20 másodperc üresjárat, kétségbeesel, és el?kapod a telefont, hogy elintézz valamit, mert különben úgy érzed, értelmetlen az életed. Itt az életvitelünk, a technikai eszközeink azt támogatják, hogy kiegyensúlyozott módon, biztonságosan, kényelmesen tudjunk élni, és azt hiszem, ez alapvet?en jól is van így. De egyszer saját elhatározás alapján, mindenkinek meg kéne tapasztalnia, hogy mit hoznak ki bel?le a széls?séges körülmények, mert egyszerre megrázó és felemel? élmény, és egészen új min?séget ad utána a mindennapoknak. Én ebben extrém irányt képviselek, és nem is kell követni az én példámat, ahogy én sem cserélnék senkivel egy másodpercig sem. Ezt én választottam, és tudatosan megyek ebbe az irányba, márpedig ha magadnak választasz célt és életpályáját, a vele járó nehézségeket is jobban bírod. Én úgy látom, a gond mindig ott kezd?dik, ha valaki nem meri vállalni vagy követni az igazi vágyait, és társadalmi, családi kényszerpályákon mozog. A ránk er?szakolt célokkal járó nehézségeket ugyanis sosem fogjuk elviselni, s?t állandó kibúvót jelentenek, mondván, jaj, ez nem miattam van, ezt a problémát kívülr?l tolták rám, sajnos megoldani sem tudom, nem vagyok érte felel?s. De felel?s az ország, a korszak, a szomszéd, a f?nök, mindenki más, csak én nem. A felel?sségvállalásra megtanítanak ám az expedíciók. Tudod, hogy milyen az óceán, tudod, hogy milyen a hullám, azt is tudod, hogy jönni fog. Ha ennek ellenére úgy döntesz, hogy nekimész a nyílt víznek, akkor ha bármi balul sül el, az nem lehet a hullámok hibája. ?k csak úgy viselkedtek, ahogy el?re számítottál rá.

És ha egy csapat tagjaként indulsz útnak, mennyire más egy expedíció?

Szerintem igazán meghatározó élményeket saját magadról csak akkor lehet begy?jteni, ha egyedül csinálsz valamit, akkor ismered meg magadat igazán. Csapatban pillanatok alatt leosztódnak a szerepek, egy csapatban mindig van minimális álarc. Én például mindig a bekattant vagyok, aki megy elöl, töri az utat, és sose fáradt, mert sosem mondja. Az más kérdés, hogy én ebben a szerepben viszonylag jól érzem magam, talán mert kódolva van belém gyerekkorom óta. Egy hétgyerekes családban n?ttem fel legid?sebb testvérként, mindig is úgy éreztem, az a feladatom, hogy menni kell elöl, mindent ki kell bírni, mert hát ott vannak a kisebbek, a gyengébbek…  Most, a Déli-sarki expedíción eleinte úgy t?nt, mindenki jobb és felkészültebb nálam, aztán három napon belül már én vezettem a csapatot, és még a lelki problémákat is én oldottam meg.

És mi a konfliktuskezel? módszered átfagyva egy végeláthatatlan hómez?n?

Az ölelés (nevet). Tudom, hogy ez most nagyon nyálasan meg érzelg?sen hangzott, de ez van. Semmi nem m?ködik jobban, mint ha odamész a másikhoz, és szavak nélkül átöleled, vagy csak annyit mondasz: „Ne hülyéskedj! Az a legfontosabb, hogy mi rendben legyünk egymással.” Pont ezen az expedíción tanultam meg, nem lehet úgy dolgozni, hogy a másik csak a saját túlélésemet segít? szükséges rossz, ha egy csapatnak van ugyan közös célja, de emberileg nincs köztük semmilyen kapcsolat. Mi most nagyon megszenvedtük az utat, mert mit titkoljam: rossz csapat voltunk. Itt mindenkinek egyedül kellett volna elindulnia, annyira nem volt nyitott, nem volt kíváncsi a többiekre, csak hát egyedül nem tudta volna teljesíteni a távot. Persze tudni kell, hogy mi felé megyünk, de a tapasztalataim alapján azt mondom, hogy nem a szuper motiváló cél fog megtartani egy közösséget, hanem az, ha a csapattagok emberileg el tudják fogadni, meg tudják érteni, esetleg még szeretni is tudják egymást.

Mondtad, hogy két út között folyamatosan el?adásokat tartasz. Kapsz visszajelzést arról, ha valakit tudtál inspirálni?

Jaj, nagyon sokat, hál’istennek. És ezt nem önteltségb?l mondom, hanem valójában ez az én magyarázkodásom és mentsváram. Mert lássuk be: amit én csinálok, irtózatosan önz? dolog. A saját örömömért elmegyek a világ végére, mások által összeadott, nagyon sok pénzért. Az egyetlen „mentségem” az, ha ezekr?l a kalandokról utána be tudok úgy számolni, hogy mások er?t merítsenek bel?le. Az egyik legszebb élményem egy Gyöngyös melletti iskolához köt?dik. Kis település, szegény sorsú gyerekek. Azért hívtak, hogy tartsak nekik inspirációs el?adást, de el?re felkészítettek, hogy már az is jó, ha 20 percig fenn tudom tartani a figyelmüket, mert a tanárok addig sem tudják. Teszem hozzá, 45 percig figyeltek a legnagyobb érdekl?déssel, és utána bombáztak a kérdésekkel, mindegy. A lényeg, hogy el?tte a tanáriban kaptam egy kávét, beszélgettünk a tanárokkal, és az igazgatón? elejtett egy mondatot, ami így hangzott (EU-s pénzb?l felújított iskoláról beszélünk): „Szép ez az iskola, csak kár, hogy vannak benne gyerekek…” Na, itt azért éreztem, hogy nem a gyerekeknek lenne szüksége az inspirációs el?adásra. De végül a tanári kar is bejött meghallgatni az el?adást, és egy órával azután, hogy hazaértem, csörög a telefonom, és beleszól az el?bb említett igazgatón?. Annyit mondott, hogy ? 25 éve tanít, és most döbbent rá, miért is kezdte el anno. Bevallja, hogy id?közben bizony elfáradt, megfásult, elvesztette a hitét, de most olyan érzések támadtak fel benne, mint amikor friss diplomásként el?ször belépett az osztályba. Most úgy érzi, hogy mégiscsak van valami értelme…

Az interjú 2019 ?szén készült.