A köztudatban az egyén kiválóságának legf?bb mutatója ma is az intelligencia, s gyakran értetlenül szemléljük, hogy kiváló elméj? emberek miért nem jeleskednek kapcsolataikban is?

A gondolkodás igen korán – már a múlt század elején – a vizsgálódás középpontjába került, az érzelmekkel azonban csak a stresszre irányuló kutatások nyomán, az 1960-as években kezdtek el foglalkozni.

A kísérleti pszichológia érzelmeket igen nehezen tud vizsgálni – képzeljük el például, amint a szerelem vagy a gy?lölködés törvényeit laboratóriumban próbálják modellezni. Egyértelm?, hogy az ilyen-olyan élethelyzetekben keletkez? érzelmeket, indulatokat a maguk jellegzetes hullámzásával nem egykönnyen lehet vizsgálódás tárgyává tenni – kísérleti helyzetben nemigen jelentkeznek életszer?en.  Kevesebb nehézségbe ütközik a racionális gondolkodás vizsgálata, nem is beszélve arról, hogy míg a ráció esetében maga az egyén vizsgálható – például az, hogy milyen eredményesen és gyorsan old meg bizonyos problémákat –, addig az érzelmek tipikusan a személyek között alakulnak ki: a köztük lév? úgynevezett interperszonális térben „közlekednek”. Nem az egyén sajátjai tehát, hanem alapvet?en kölcsönösek. Gyakran nemcsak látjuk, de érezzük is mások érzéseit, a fájdalmat, a szomorúságot, a félelmet vagy a dühöt. Ezt nevezzük empátiának:  érzéseink egy tágabb kör viszonyait tükrözik.

Az érzelem „születése”

Hogy jobban értsük az érzelmek m?ködését, vessünk egy rövid pillantást a kezdetekre, a születést követ? id?kre. Az újszülött magával hozza az „alapkészletet”, képes érzelmek kifejezésére, nem kell hozzá semmiféle tanulás, a csecsem? tudtunkra adja aktuális állapotát. Az érzelmek által hordozott „üzenetek” segítik az anyát abban, hogy eligazodjon a baba jóllétét illet?en. Az els? hónapok izgalmai után aztán hamar elkezd?dik az elvárások érvényesítése: a szül? azt szeretné, hogy a gyerek ne bömböljön, ne fejezze ki rossz érzéseit – vagyis megpróbálják megtanítani, hogy mikor milyen érzést szabad kimutatni.

Ez a kis bevezetés talán bizonyítja, hogy az érzelmek egyáltalán nem úgy m?ködnek, mint a racionális gondolkodás, amely fokozatosan fejl?dik, s minden egyes új teljesítményt a környezet örömujjongása követ. A szükséges alapkészségek már születéskor léteznek, hiszen tapasztaljuk, hogy a baba nem passzív, részt vesz az öltöztetésben, együttm?ködik velünk, és ezek tulajdonképpen korai alkalmazkodási törekvéseknek tekinthet?k. Minden új alkalmazkodási forma, minden „értelmi m?velet” a gyermek okosságának, nagyszer?ségének bizonyítéka. A környezet érdekl?dve figyeli az értelmi fejl?dés jeleit, izgatottan várja az ugrást a következ? fokokra… Ám jóval kevesebben figyelnek az érzelmi fejl?désre, arra, ahogyan a kisgyermek tudja és használja az érzelmek nyelvét – pedig határozott „véleménye” van az emberekr?l, egyeseket szeret, másoktól elfordul, sír. A népi megfigyelések szerint a baba nagyon jól érzékeli a körülötte lev? érzelmi légkört, az anya idegességét, bánatát. „Ne idegeskedj, árt a gyereknek!”, figyelmeztetik a kismamát.  Azt is mondják, a gyermek megérzi, ki a „jó” ember. Vajon mi történik ezzel az érzelmi készlettel, amely már az állatvilágban is jól felismerhet??

Titkolni kell?

Úgy t?nik, a nevelés során megpróbáljuk korlátozni a gyermek „érezni tudását”, a felbukkanó érzéseket valamilyen általunk jónak tartott, családon belül elfogadott és jóváhagyott érzelmi repertoárral akarjuk helyettesíteni. Erre a folyamatra, a helyettesítésre nagy hangsúlyt fektet a tranzakcióanalitikus iskola érzelmekr?l szóló felfogása. Az intellektuális fejl?désben természetesen nincs ilyen, hiszen ott minden racionális megnyilvánulás az ész és értelem jelzése, „nincs szükség” korlátozásra.  

Mit is jelent a helyettesítés? Azt, hogy nem szerencsés kimutatnom, amit érzek, jobb, ha mást mutatok helyette, hiszen a valódi, ?szinte érzés megmutatása sérülékennyé tesz – ezért bizonyos családokban (népcsoportokban) tilos az érzelmeknek „hangot adni”. Kezdetben persze pontosan fordított a helyzet: a valódi érzelmek kimutatása az adott szituáció megoldását hivatott segíteni. Ha a baba azt mutatja, amit érez, akkor a megfelel? választ kapja. Ha sír, rögtön azon gondolkodunk, vajon mi baja lehet – hacsak nincsenek a családban erre nézve megrögzött el?ítéletek, miszerint csak azért teszi, hogy felvegyék…

Nem nehéz példát találnunk arra, hogyan kezd?dik a valódi érzések helyettesítése: a kisfiúknak nem szabad félniük, a fájdalmat, az elkeseredést titkolni kell, hiszen milyen férfi az, aki sír… „Milyen katona lesz bel?led?” – mondták régen.  Így aztán, ha a kisfiú fél vagy legszívesebben sírna, el?fordulhat, hogy valami egészen mást mutat majd, például dühöt. A kislányoknak meg többnyire dühösnek lenni nem szabad – helyette lehet sírni, mosolyogni, csábítani. A megbántott lányka így nincs feltétlenül kapcsolatban a támadás okozta dühével, hanem elszalad és sír. Ugyancsak gyakori szituáció:  a szül? gondterhelt, netán sír, a gyermek kérdésére viszont azonnal letagadja: „Nincs semmi baj, nem is sírok.”

Mi is történik ilyenkor? Míg korábban az érzelmek megnyilvánulását kommunikációnak tekintve gondoskodtunk a gyermekr?l, kés?bb elvárjuk, hogy csak az általunk elfogadott érzéseket mutassa ki. Még jobban összekavarodnak a tilos és megengedett érzések, amikor például a gyermek – figyelmeztetésünk ellenére – spontán módon mégis ellenséges azokkal, akiket mi magunk sem szeretünk, s ezen jót nevetünk, netán többeknek is elmeséljük a mulatságos „történetet”. Észrevétlenül alakul a helyettesítés, s az érzelmek kifejezése sokat veszít hatékonyságából...

Hogyan is m?ködünk?

A feln?ttkori érzelmi problémáknál hamar kiderül, hogy a valódi érzések kimutatása akadályokba ütközik.  Nem is olyan nehéz ezt feltárni – általában már néhány egyszer? kérdésre adott válaszból megtudjuk –, hogy a bömböl? ifjú hölgy valójában dühös, míg a dühös férfi tulajdonképpen fél, például attól, hogy elhagyják s egyedül marad.

Ezek az érzelmi m?ködési módok a szakember szemében egyáltalán nem meglep?ek, hisz’ gyakran el?fordulnak. Bár a környezet, s?t az egyén számára is kellemetlenek, többnyire mégsem jelentenek komoly akadályt a mindennapi életvezetésben.

Nehezebb helyzet az, amikor a születéskor velünk hozott érzelmi készlet „menet közben” mintha elapadna, mintha nem is létezne. Magyarán: az egyén „nem érez”. Ez korlátozódhat egy-egy érzésre, de az is lehet, hogy az egyén érzelmei egyáltalán nem m?ködnek.

Részleges korlátozás esetén csak bizonyos érzések hiányoznak a repertoárból, például van, aki nem érez lelki fájdalmat, s mások fájdalmával sem tud mit kezdeni. Ha megpróbáljuk elmondani, milyen bánat ért, milyen bajban vagyunk, valószín?leg ingerült lesz, és igyekszik megszabadulni t?lünk, vagy problémánkat lekicsinyelve valamilyen mulatságos megoldást javasol.  Rosszulesik, nem értjük, miért nem „fogja” érzelmi üzeneteinket. Sokkal gyakoribb – f?leg n?knél –, hogy a düh kerül tiltás alá. Ilyenkor az egyén szinte soha nem tudja kifejezni az adott helyzetben természetes módon keletkez? haragját. A pszichoterápiában rejtett érzésként gyakran felbukkan a ki nem fejezett düh, amelynek felszínre jutását komoly szorongás kísér.

El?fordulhat persze az is, hogy teljes „zárlat van a csatornán”, a személy egyáltalán nem érez. Ám az érzelmeket kiváltó tényez?k az ? esetében is hatnak – még akkor is, ha ? maga ennek nincs tudatában. Ez a jelenség az alexitímia nevet kapta. A kifejezés jelentése: „az érzelmek megnevezésének képtelensége”. Olyan esetekben használják, amikor valaki csupán nagyon kis mértékben képes arra, hogy érzelmeit azonosítsa – és beszéljen róluk. Az ilyen embereknek általában köt?dési nehézségeik vannak, s az érzések szabályozása nem segíti az alkalmazkodást. Nem egyszer? észrevenni, ha valaki nem érez, hiszen az érintettek is megtanulták, hogyan kell adott helyzetben viselkedni, például kedves dolgokat mondani, virágot vinni, stb. Közeli kapcsolatban azonban hamar kiderül, hogy nincs érzelmi együttrezgés a környezettel.

Biológiailag tehát adott az érzelmek átélésének képessége, mégis nagyon eltér? módon „használjuk” ?ket, attól függ?en, milyen kulturális közegben – és azon belül is milyen családban nevelkedtünk. A tranzakcióanalitikus iskola egyik elmélete – az érzelmi dermedtségt?l kiindulva – szintetizálni próbálja az érzelmek kifejezésének tipikus mintázatait, szintjeit. Az érzelmek megélésének legmagasabb szintje, amikor nemcsak „együtt rezgünk” vele, de tudatosan figyeljük is érzelmi környezetünket, és képesek vagyunk befolyást gyakorolni rá.