Hogy a kett?sség minél plasztikusabb legyen, amikor beszélünk róluk, sokszor külön szervekhez kapcsoljuk ?ket: ha költ?i hangulatban vagyunk, az érzelmet a szívhez, az értelmet az agyhoz társítjuk, ha kicsit tudományosabbak szeretnénk lenni, az agy két féltekéjébe helyezzük a két er? f?hadiszállását. Az effajta, kissé romantikus szemlélet szerint gyakorlatilag két úr lakik bennünk, akik a viselkedés irányítására törve sokszor szembekerülnek egymással, s ilyenkor az ember „válaszút” elé kerül.

Háttéralku?

Érzelem és értelem harcát szeretjük úgy elképzelni, ahogyan azt a Bergendy együttes az Iskolatáska cím? slágerben megénekelte volt: „Peti áll a ház el?tt, szíve jobbra húzza ?t. / Balra van az iskola, esze súgja: menj oda! / De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délel?tt. / Peti áll a válaszra várva, hátha lesz, ki megszánja ?t.”

Nos, ez szép tiszta helyzet volna, igazi drámai pillanat: egymással szemben álló er?k heroikus összecsapása… Ám az igazán lényeges lélektani folyamatok – akárcsak a politika fontos történései – nem a nyílt színen zajlanak, hanem valahol rejtetten a háttérben; mégpedig anélkül, hogy ennek tudatában volnánk. Az érzelem és az értelem valójában már rég tárgyalóasztalhoz ült lelkünk valamiféle titkos zugában, hogy egyezségre jussanak.

Milyen esélyekkel ül le egymással szemben a két hatalmasság? Kellene-e rágni a körmünket – már ha egyáltalán tudnánk a tárgyalások megindulásáról –, hogy ezúttal vajon melyik fél kerekedik fölül? Aligha: az adu tulajdonképpen mindig az érzelem kezében van.

Amikor ugyanis az értelem valamiféle kellemetlen tényállást regisztrál, akkor az érzelem azonnal megkezdi a tárgyalást: „Nézd, ha te ezt az adatot így, ahogy van, eljuttatod a tudatosulásig, akkor én kénytelen leszek nagyon kellemetlen érzelmeket, szorongást, félelmet, bizonytalanságérzetet kialakítani.” „No de hát ezeket a tényeket észleltem!” „Az lehet, hogy a tények ezek, de az neked se jó, ha szorongás uralkodik el a tudaton. Akkor minden funkció romlani fog.” „Ez igaz. Nem lehetne, hogy én elküldöm a jelentést, de te nem fogsz utána negatív érzelmeket termelni?” „Az sajnos kizárt. Nem tudok mást tenni, a riasztó tényekre nekem automatikusan negatív érzelmekkel kell reagálnom. Én így m?ködöm, bocs.” „Akkor mit csináljunk?” „Nézd, kozmetikázz egy kicsit a tényeken! Próbáld meg valamennyire tompítani ?ket, helyezd olyan összefüggésbe, hogy ne t?njenek annyira borzasztónak. Akkor talán én is tehetek valamit a magam részér?l…”

No de mi az, ami a „szívet” ennyire kibillenti egyensúlyából? Természetesen nagyon sok minden. Az egyik legtipikusabb eset az, amikor a világ igazságosságába vetett hitet veszély fenyegeti. A legtöbben erre azt mondanánk, ugyan már, mégis ki hiszi azt, hogy a világ igazságos? Nos, a lélektan szerint gyakorlatilag mindenki. Nem mintha azt gondolnánk, hogy az igazságszolgáltatás, vagy mondjuk saját munkahelyünk jutalmazási rendszere remekül m?ködik – itt egy sokkal elemibb szintr?l van szó. Arról, hogy úgy érezzük, a világban a dolgok nem véletlenszer?en történnek, hanem mindennek megvan a maga oka és következménye. Ha valaki helyesen cselekszik, akkor annak kell hogy legyen valamilyen rá nézve kedvez? következménye – ha pedig hibázik, akkor jön a büntetés. S ez általában bizonyára tényleg így is van, a gond csak ott kezd?dik, amikor valaki teljesen véletlenszer?en, értelmetlenül kap büntetést.

Csakis ? tehet róla

Amikor például azt halljuk, hogy valakit baleset ért, akkor az ész természetesen rögtön detektálja, hogy no most valaki olyannal történt egy nagyon rossz dolog, aki erre nem szolgált rá. Csakhogy ez az egyszer? tény óriási sokkot jelent a „szívnek”, hiszen az eset azt jelentené, hogy bárkivel – tehát velünk magunkkal is!!! – bármikor megtörténhetnek akár a legszörny?bb dolgok. Ez a tudat pedig szorongást ébresztene, ezért a szív az észhez fordul, hogy legyen szíves, gondolja már át egy kicsit jobban a dolgot, biztosan lehet találni ott valamilyen bizonyítékot, amivel igazolható, hogy az áldozat maga idézte el? a szerencsétlenséget, vagyis a büntetés jogos. Úgy azért mégiscsak mindjárt megnyugtatóbb lenne az összkép. Az ész pedig engedelmeskedik. Erre a felel?sség attribúcióját – valakinek tulajdonítását – vizsgáló pszichológiai szakirodalom a bizonyíték. Nagyon jellegzetes lelki reakció, melyre biztosan mindannyian a saját életünkb?l is számtalan példát tudnánk hozni, hogy ha valaki balesetet szenved vagy súlyos betegséget kap, akkor el?bb vagy utóbb – inkább el?bb – megtalálni véljük az okokat, hogy az illet? miért került ilyen helyzetbe: miért nem vezetett figyelmesebben, miért ment ki este, egyedül az utcára, biztosan nem fordult id?ben orvoshoz és így tovább…

Társadalmi szinten ez a lelki reflex talán akkor okozza a legnagyobb bajt, amikor a nyomorban él? vagy más miatt megbélyegzett csoportokat is azonnal elkezdjük hibáztatni, és magabiztosan állítjuk: kizárt dolog, hogy ne ?k maguk legyenek a felel?sek saját helyzetükért. A világ ugyanis így kerek: ha „büntetést” látunk, akkor ott bizonyára b?nnek is lennie kellett – az nem számít, hogy ezzel a felfogásmóddal eltorzítjuk a tényeket, a lényeg az, hogy meg?rizhessük az élet értelmes menetébe vetett hitünket, ezzel ugyanis valamennyire távol tarthatjuk tudatunktól a szorongató, rémes érzelmeket.

Csak a szépre emlékezem…

Ám a „szív” nemcsak a világ igazságosságát megkérd?jelez? tényekre ugrik. Azt se nagyon bírja, ha önértékelésünket fenyegeti veszély – ha ugyanis olyan adatok kerülnének a tudatba, amelyek arra utalnának, hogy talán nem 100 százalékig vagyunk olyan szépek és jók és okosak és becsületesek, mint amilyennek legszentebb meggy?z?désünk szerint hisszük magunkat, az bizony csúnya érzelmi következményekkel járna… Ezért amikor ennek az eshet?sége t?nik fel a láthatáron, az észnek egy nagy sóhajjal bizony neki kell türk?znie, hogy elvégezze kikerülhetetlen feladatát.

Az ész egyik ilyen rutinfeladata az emlékek átírása. Közhely, hogy mindenki másképp emlékszik a múltra, ám a torzításokat hajlamosak vagyunk a memória gyatra m?ködésének vagy kisebb-nagyobb, tudatos hazugságoknak tulajdonítani. Egy Ausztráliában végzett pszichológiai kísérlet azonban szépen mutatja, hogy nem err?l van szó, nem ilyen egyszer? a helyzet, az emlékek tényleg megváltoznak, mégpedig tendenciózusan. Az említett kísérlet során egy kutató a résztvev?knek – mindenkinek külön-külön – feltett harminc, veszélyelhárítással kapcsolatos kérdést, majd közölte, az illet? hány helyes választ adott. Ezután aprópénzben átadta a honoráriumot, ami egy 75 cent és 5 dollár 10 cent közötti összeg volt, végül pedig, amikor a résztvev? kilépett a szobából, felhívta a figyelmét a közelben elhelyezett perselyre, melybe pénzt dobva egy rákellenes alapítványnak lehetett adakozni. A pszichológusok öt hét múlva újra megkeresték a résztvev?ket, és három kérdést tettek föl nekik: Hány helyes válaszuk volt a korábbi vizsgálatkor? Mennyi honoráriumot kaptak? Mennyi pénzt dobtak a perselybe? Nos, a résztvev?k remekül emlékeztek jó válaszaik számára, és arra is, hogy mennyi jutalmat kaptak. Amikor azonban arról volt szó, mennyi pénzt dobtak a perselybe, mindenki sokkal többet mondott, mint amennyit ténylegesen adott (ez biztos, ugyanis a pszichológusok nem átallották pontosan megszámolni a bedobott aprót, miután az alany távozott). A résztvev?k még akkor is többet mondtak, ha tudták, hogy a kutatók feljegyezték adományuk összegét. Vagyis nem arról volt szó, hogy füllenteni akartak, „eszük” ténylegesen átírta, kozmetikázta az emlékeket.

Eszünknek nemcsak nagylelk?ségünkre, hanem bölcsességünkre is bizonyítékokat kell szállítania (gyártania), s ezt a tényt nem is nehéz kimutatni. Néhány éve az USA-ban a futball szuperkupa dönt? el?tt pár nappal egy egyetemen a pszichológusok megkérdezték a diákokat, ki fog gy?zni, az Atlanta vagy a Denver? A mérk?zés utáni napon újra kérdéssel fordultak a diákokhoz: meglepte-e ?ket az eredmény? „Egyáltalán nem!” – válaszolta 55,6 százalék azok közül is, akik az Atlantára tippeltek. Pedig a Denver nyert… Hindsight – az angolban külön szó van az efféle utólagos el?relátásra, hiszen annyira általános a jelenség, annyiszor halljuk nap mint nap az ?szinte meggy?z?déssel kiejtett mondatot: „El?re megmondhattam volna!”

A ráció kerékbetörése

Az önigazolásnak, azaz kudarcaink önmagunk és mások el?tt való kimagyarázásának külön szakirodalma van. Bár talán nem is tudunk róla, rengeteg trükköt alkalmazunk a ráció kerékbetörésére, csak azért, hogy ne kelljen átélnünk a kudarcért vállalt felel?sség el?idézte kellemetlen érzelmi állapotokat. Általános gyakorlat, hogy ha sikert érünk el, azt a bennünk rejl? és ránk tartósan jellemz? vonásoknak – tudásunknak, tehetségünknek – tulajdonítjuk, a kudarcért viszont küls? és id?legesen fennálló tényez?ket – a balszerencsét, mások ármánykodását – tesszük felel?ssé. Ezt a magyarázati sémát nemcsak önmagunkra alkalmazzuk, hanem arra a csoportra is, amellyel szoros közösséget érzünk. Ehhez nem is kell pszichológiai kutatásokat idézni – bár lehetne –, elég meghallgatni a sporthíreket: ha a magyar válogatott gy?z, az a mieink tehetségének, ügyességének köszönhet?, ha viszont veszít, azért a bírók igazságtalansága, a peches sorsolás, a hajóra akadt hínár és az id?eltolódás a felel?s. Ha a csapatunk veszít, akkor a magyarázkodás során az értelem is vereséget szenved az érzelmekkel szemben.

Érzelem és értelem kapcsolata természetesen nem állhat csupán abból, hogy az ész különféle cselekkel megpróbálja elkerülni, hogy a szívnek fájnia kelljen. Ha nem volna szükségünk az er?s pozitív és negatív érzelmek átélésének képességére, akkor bizonyára már elveszítettük volna azt az evolúciós fejl?dés során. Vannak azonban olyan, általában a fizikai sérülés elkerülésével, illetve a szexualitással kapcsolatos, éles helyzetek, amelyekben elönt minket az érzelem, és minden megfontolás nélkül rohanunk valami el?l – vagy valami felé. Az, hogy olyan idegrendszerünk van, amely széls?séges érzelmek segítségével képes minket mindenféle „eszement” cselekedetre késztetni, túlélésünknek, génjeink továbbörökítésének egyik záloga. Ez a „lelki szériafelszerelés” b?ven megéri, még ha az id? nagy részében ügyeskednünk kell is, nehogy az apparátus folyton m?ködésbe lépjen.

Az örök pesszimista

Vannak persze, méghozzá nem is kevesen, akiknek a fentebb említett kegyes csalásokat termel? énvéd? lelki mechanizmusaik nem m?ködnek valami jól. Mindenki találkozott már az örök pesszimista típusába tartozó emberrel, aki mindenben csak a negatívumot, a vész el?érzetét képes látni. Ha színházba hívják, arra számít, hogy a darab pocsék lesz és a ruhatárban el fogják lopni a kabátját. Ha munkanélküli és állást ajánlanak neki, meg van gy?z?dve, hogy még a próbaid? alatt kirúgják, és elveszti a jogát még arra a segélyre is, amit legalább addig kapott. Ha nyer a lottón, az nagy baj, mert le fogják ütni a mellékutcában és elrabolják a pénzét, vagy ha nem, akkor minden barátja és családtagja megutálja majd, mert nem ad nekik a nyereményb?l és így tovább. A ráció ebben az esetben is kiszolgálójává vált a szívnek, noha ezúttal a szokásoshoz képest ellenkez? értelm? parancsot teljesít. Az ilyen lelki reakciók, ha tartósan fennállnak és elérik a kóros szintet, különféle hangulatzavarok, vagy akár személyiségzavar tünetei lehetnek. Aki például elkerül? személyiségzavarban szenved, az nem hajlandó emberekkel kapcsolatba lépni, nem akarja új helyzetekben, új feladatokban kipróbálni magát, mert – tévesen – úgy érzi, nem fogják szeretni, biztosan bírálni fogják, és úgyis kudarcot vall. Ezek a sok szenvedést okozó lelki zavarok gyógyszeres és pszichoterápiás kezeléssel több-kevesebb sikerrel gyógyíthatók.

Úgy t?nik, a régi, cinikus mondás, miszerint pesszimista az, aki reálisan látja a világot, mégiscsak tartalmaz némi igazságot. Egy kevés kincstári öncsalás ugyanis hozzátartozik a személyiség egészséges m?ködéséhez – mert nem szabad elfelednünk, hogy tudatunk nem arra fejl?dött ki, hogy minél tárgyszer?bb képet legyen képes alkotni a világról, hanem hogy ösztökéljen, vigasztaljon, továbblendítsen, azaz életben tartson minket.