Légy f?szerepl?je saját életednek!

„Amikor megszületünk, hercegnek vagy királykisasszonynak születünk, csak az élet csókjaitól válhatunk békává.”Eric Berne

Miért vagyunk statiszták a saját életünkben? Hogy történhetett ez? Eric Berne szavai szerint világra jöttünkkor a f?h?snek érkeztünk saját színpadunkra. Akkor még a permanens jelen állapota uralkodott. Ha épp jókedvünk volt, belemosolyogtunk a világba, ha pedig ráeszméltünk, hogy éhesek vagyunk, hogy „nem kerek a világ”, bátran üvölthettünk, kifejezve autentikus érzéseinket. Aztán valami megváltozott, megkopott, s tíz-húsz-harminc év távlatából az élet már csak telik. A gy?lölt hétf?ket túl kell élni. Ússzuk meg a hetet, legyünk túl a féléven, vészeljük át ezt a nehéz id?szakot, és bírjuk ki, ami jön, azért, hogy… Miért is?Kissé morbid, de mélyen igaz állítás: „?rizzük meg a nyugalmunkat, mert száz év múlva mindannyian egyformák leszünk.” Sajnálatos, de tény: mindannyian meg fogunk halni. Lehet persze nem tudomásul venni, homokba dugni a fejünket, nem szembesülni a végesség, a halandóság, a mulandóság kérdéseivel, de vakvágányra futunk – s akkor már kés? lesz.

Hirdetés

Az id? szubjektív

Sosem volt ennyi id?nk, s mégis ma érezzük leginkább, hogy nincs id?nk. Különös, paradox folyamat ez. A technológia ma már mérhetetlen szabadid?t biztosíthat(na) számunkra, s mégsem tanulunk meg élni ezzel a páratlan lehet?séggel. A megélés helyett marad a megosztás és a posztolás folyamatos rabigája. Rabság, amit mi választottunk magunknak. Az „üres id?”, „a csend”, „a megállni tudás” értéktelennek hat az új „normalitásban”. Elvégre valaminek mindig történnie kell – csakhogy ebb?l egy véget nem ér? sodródás következik. Milliók nem tudnak nemet mondani az ?ket ér? ingerekre, hiszen akkor a végén még kimaradnak valamib?l. Így leszünk szép lassan statiszták a saját életünkben, s azt hisszük, f?h?snek lenni különleges kiváltság, ami csak keveseknek jut. Különösen hangsúlyos a „saját élet” kifejezés – vagyis f?szerepl?nek lenni a „saját életünk”-ben és nem „az élet”-ben! Ebben torzítanak nagyot a milliárdos iparágat jelent? önsegít? könyvek, workshopok, tanfolyamok. Elhitetik velünk, hogy elég csak hinni benne, er?sen akarni, s akkor majd megtörténik, mi is milliomosok, sikeres startup-alapítók, csúcsvezet?k, „nagy emberek” leszünk. De általában nem leszünk… A logikájuk kristálytisztán védi ?ket. Nyilván nem lettünk azok, hiszen nem akartuk elég er?sen, vagy nem hittünk benne eléggé. A mi hibánk. S ?k tetszeleghetnek tovább. Ilyen példa itthon is, külföldön is szép számmal akad.Önmagunk életében a kontroll visszaszerzéséhez így különösen fontos a realitásérzék. Hogy „az Élet”-ben lehetsz-e nagy ember? Ezt senki sem tudja. Ám hogy a „saját életed”-ben lehetsz-e f?szerepl?, alakító, kulcsszerepl?, hogy a végén, amikor eljön az óra, elégedetten távozz az élet színpadáról, a válasz egyértelm?en: igen.

A gy?jtögetés és felhalmozás kényszerében

Sokunkon egy felhalmozó attit?d és cselekvés hatalmasodik el, s mintha ez a trend uralkodna az információk, élmények, kütyük, fejlesztések, s?t tárgynak tekintett emberi kapcsolatok vonatkozásában is. Többet, jobbat, újabbat akarunk – lehet?leg minél kisebb energia-befektetéssel. Akció itt, lehet?ség amott, s végül már meg sem látjuk azt, ami az életet igazivá teszi. A fókusz a „tartályra” kerül, nem a bele töltött tartalomra. A „tartály” persze fontos, ezt senki nem vitatja, de valójában csak egy körülmény. Err?l azonban megfeledkezünk, s ezért a fogyasztóipari szemlélet manapság uralkodó agresszív, sodró lendülete is felel?s. Els?sorban azonban mi magunk vagyunk azok. Ha f?szerepl?k szeretnénk lenni a saját életünkben, akkor a felel?sséget is magunknál kell tartanunk. Nem lehet ujjal mutogatni s felmenteni magunkat. Ez azonban nem könny?. Elvégre ki olvas ma Lao Ce kötetet!? Egy helyütt ezt írja: Rang, vagy élet: melyik f?bb?/Kincs, vagy élet: melyik több?/Szerzés, vagy vesztés: melyik túlélhet?bb?/Aki sokat szerzett, sokat vesztett;/aki sokat gy?jt, több kárt szenved./Aki megelégszik, kudarc nem éri,/aki megtorpan, veszély nem éri,/a maradandóságot éli.

A teljes élet

Ahogy a Biblia fogalmaz: jó vénségben meghalni az élettel betelve. Mit jelent ez valójában? S?t: mit jelent ez önmagunkra vonatkoztatva? Amikor a „teljes élet” kifejezést kimondjuk, vajon csak egy üres frázis, vagy érdemi, átgondolt tartalom, mely irányt?nként szolgál utunkon? Ez is egy újabb kulcs. Nem elég vágyni a teljes életet, ha nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mit is jelent számunkra. Milyen lenne az az életstílus, amire büszkén nézhetünk vissza, hogy igen, ez volt, ilyen volt az én életem.

Így éltem, és ezzel elégedett vagyok.Nem lehet állandóan versenyeredményeket produkálni. Még egy élsportolónak is formaid?zítésre van szüksége ahhoz, hogy a csúcsteljesítményt a jelent?s megmérettetésen érje el. De lehetetlen folyamatosan halmozni a rekordokat –az átlagembernek pedig különösen az. Az év 365 napjának mindegyikén nem lehet állandóan extázisban lenni, az sokkal inkább pszichiátriai kérdés, nem pszichés normalitás. Az extázis attól különleges, hogy a jó értelemben vett napi ritmus veszi körbe. A napi ritmus, ami viszont ne napi mókuskerék legyen. Ezért lehetne talán a legtöbbet tennünk. Tenni és nem csupán beszélni róla!

A statiszta állandó mókuskerékben teker, a f?szerepl? látja az A-ból B-be jutás lehet?ségét, ugyanis tud – és els?sorban mer – rajta gondolkodni. Meg tud, meg mer állni a XXI. század állandó pulzálásában. Nem azt nézi, amit nem lehet, nem arról beszél, ami történt, nem nyitja ki nap nap után a panaszkodás szelencéjét, hanem arra figyel, amit még meg lehet tenni, arról értekezik, ami a jöv?, ami a terve, ami a szándéka, ami hajtja. A folyamatos puffogás és picsogás helyett lelkesíti magát, mert képes megelégedni és az élettel betelni, hiszen számára a teljesség nem egyenl? a tökéletességgel. Ahogy a pszichológia oly sokszor hangsúlyozza – nem véletlenül – az „elég jó” fogalmában él.

A két életszemlélet közötti különbség egy példával könnyen megragadható. A régi id?k embere, az „analóg ember” – tegyük fel, hogy istenfél? volt –életútja során megélt egyetlen istenélményt. Misztikus pillanat volt ez, mely akkor és ott számára végre megadatott. Kegyelmi állapot, ahogy mondták. Ezért élt addig, és ett?l vezérelve vitte tovább az életét.

Az új kor embere, a „digitális ember” ezzel szemben, ha megél egy istenélményt, másnap már újra meg akarja élni. Még egyszer, s?t, esetleg egy kicsit máshogy, s?t, ha lehet, még annál is jobban, s?t, akár online streamelni szeretné ezt másolnak is. S a közeg, ami körülvesz, még azt is elhiteti velünk: mindez nekünk jár. Ez a nagy különbség. (Megjegyzés: vegyük észre, hogy az istenélmény kifejezés helyett bármi más vágyott énállapot, státusz, eredmény, vagy épp az elcsépelt boldogság-érzés is behelyettesíthet?, az összehasonlítás megállná a helyét.)

Végezetül ismét citáljuk ide Lao Ce gondolatát: „Az anyag a dolgok hasznát, az anyagtalan a lényegét határozza meg.” Ahhoz, hogy az élet ne menjen el mellettünk egy fókusz- és attit?dváltás szükséges. Egy id?gazdálkodással foglalkozó szemlélet a „nem fontos” és „fontos” dolgok közötti különbség meglátására inspirálna minket, elvégre így lehet fontossági sorrendet állítani.

De ne álljunk meg itt, ez ugyanis kevés. A központi kérdés, mi a „lényeges” az életünkben, hogy legyen, lehessen egyáltalán saját életünk.

2018-04 lapszámban megtalálható