Ezek az érzelmek énünknek egy olyan sötét és kicsinyes, birtokló és kontrolláló oldalával szembesítenek, amelyt?l joggal h?kölünk vissza.A féltékenység esetében ennek minden bizonnyal köze van ahhoz a sokszor kifejezetten er?szakos, destruktív er?höz, amelyet ez az érzés ébreszt bennünk. Akit borított már el mániákus gyanakvás a párjával kapcsolatban, az feltehet?leg szembesült vele, hogyan tudja fel?rölni a féltékenység nemes elveinket a civilizált kommunikációról, a másik privát szférájának tiszteletben tartásáról, az er?szakmentességr?l.De másról is szó van: még ha nem is változunk shakespeare-i mértékben tragikus fajankóvá, féltékenynek lenni mostanában akkor sem számít korszer? viselkedésnek. Hogy pontosan milyen alapvet?bb érzelmekb?l, gondolatokból, attit?dökb?l áll össze az, amit a nyugati kultúra féltékenységnek nevez, mind a mai napig vitatott kérdés a pszichológusok és a filozófusok között is.

Miben más mint az irigység? 

Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a féltékenység – összevetve mondjuk az olyan alapérzelmekkel, mint a félelem vagy a bánat – meglehet?ségen komplikált érzelem. Szükség van hozzá minimum három emberre: valaki féltékeny valaki másra, mégpedig azért, amit ez a másik egy harmadik emberrel m?vel, vagy azért, amit ez a harmadik ember m?velni szeretne vele (a másodikkal, mármint). Hm, ez már most jó komplikált. Ráadásul az érzés milyenségét sem könny? kitapogatni: van benne harag (id?nként gyilkos, pusztító harag), van benne kétségbeesés és veszteségérzés, és van benne – most jön a lényeg – valamifajta jogosultságtudat.Féltékenységet ugyanis csak olyasvalakinek a cselekedetei vagy vágyai miatt érezhetünk, akir?l azt feltételezzük, hogy valamilyen értelemben a miénk; aki nekünk tartozik mindazokkal a vágyakkal és cselekedetekkel, amelyekkel épp a másik felé fordul. Ez az, ami  alapvet?en megkülönbözteti  közeli rokonától, az irigységt?l. : ?rülten irigykedhetek Benedict Cumberbatch feleségére (amúgy Sophie Hunternek hívják), de féltékeny nem lehetek rá, hiszen józan ésszel nem gondolhatom, hogy engem illetne meg Cumberbatch vonzalma és szexuális h?sége. Ellenben ha a jeles színész Budapestre érkezne, és futó kalandba bonyolódna valakivel (mondjuk velem), akkor Sophie Hunter teljes joggal félthetné a szerelmét, hiszen mégiscsak az ? férjével hetyegek, hasonlóan a páromhoz, aki pedig Cumberbatch irányába táplálhatna gyilkos indulatokat.Ebb?l fakadóan sok filozófus egyetért azzal, hogy a féltékenység – Kristján Kristjánsson kifejezésével élve – az „érdemalapú” érzelmek közé tartozik: csak akkor ébredhet fel bennünk, ha úgy érezzük, valami olyasmit kap meg a másik, ami nekünk jár. Ebben id?nként persze igazunk is lehet: a gyerek joggal érezhet így kistestvérérével szemben, ha az anyja aránytalanul több figyelmet szentel a kicsinek, mint neki; és a diák is jogosan érezheti ezt azon társaival szemben, akikkel a tanára kivételezik. Ilyen esetekben a féltékenység az igazságérzet megnyilvánulása: azt fejezi ki, hogy nem kapunk egyenl? bánásmódot, pedig ez megilletne minket.

Mikor lehet jogos?

De lássuk be, bármennyire is izgalmas – szül?ként pedig egyszerre komikus és kétségbeejt? – jelenség a testvérféltékenység, ez a kérdés nem véletlenül a romantikus és szexuális viszonyainkban merül fel a leggyakrabban és legintenzívebben. Márpedig egyáltalán nem evidens, hogy ez bármikor jogos lehet. Kristjánsson meglehet?sen rövidre zárja a kérdést: „Aki féltékenységet érez romantikus és szexuális viszonyaiban, az elfeledkezik arról a tényr?l, hogy a szerelmet nem tudjuk az akaratunkkal befolyásolni, a szexuális vonzalmat pedig nem lehet kiérdemelni.” A szerz? ebb?l azt a következtetést vonja le, hogy a szó szoros értelmében a szexuális féltékenység sosem lehet jogos. Érezhetünk haragot, amiért a másik megszegte a monogám párkapcsolatra vonatkozó „szerz?désünket”, és irigykedhetünk is, ha vonzalmunk tárgya valaki mást kíván – de azt sosem igazolt gondolnunk (és következésképpen éreznünk), hogy a másik olyan romantikus vagy szexuális érzések és tettek kedvezményezettje, amelyekre mi lennénk jogosultak. Ez a gondolat teszi a féltékenységet korszer?tlen érzelemmé: egy olyan let?nt (vagy inkább let?ntnek vágyott) világ ölt benne testet, amelyben az emberek, különösképpen a férfiak, nemcsak önkéntes megállapodások betartására formálhattak jogot, hanem a másik ember, különösképpen a n?k, teljes szexuális létezésének birtoklására és kontrollálására is.A kérdés, hogy vajon jogos lehet-e ez az érzelem, komolyabb téttel bír, mint azt els?re gondolnánk. Ha ugyanis a féltékenység sohasem jogos, akkor partnerként sokkal kevésbé van nyomós indokunk arra, hogy megkíméljük a másikat t?le. Természetesen éppolyan pusztító és frusztráló érzés marad akkor is, ha nem indokolt, mi több, irracionális megélnünk. De amikor két ember olyan fontos kérdésekben igyekszik összehangolni az életét, mint amilyen az érzelmi és szexuális monogámia egy hosszú távú kapcsolatban, akkor nemcsak és nem els?sorban a másik tényleges érzéseire vagyunk tekintettel, hanem azt is figyelembe vesszük, hogy az érzései mennyiben indokoltak és megalapozottak. Mondok egy példát! Ha a párom – valamilyen homályos családi minta miatt – végtelenül szorong minden pénzügyi kiadástól, és a fogához veri a garast, akkor ez nyilván az én költekezésemre is hatással lesz – feltehet?leg nem fogom sokszor borzolni az idegeit spontán luxuskiadásokkal. Ám ha egyértelm?, hogy pénzügyi szorongásai eltúlzottak és összességében indokolatlanok, akkor azt nem várhatja t?lem, hogy megfeleljek az általa elvárt sztenderdeknek – én viszont elvárhatom t?le, hogy próbálja meg valahogy kezelni ezeket az érzéseit. Hasonlóképpen, ha én a legártalmatlanabb helyzetekben is rettegek attól, hogy a gyerekeinknek baja esik, akkor a párom annyit ugyan tapintatból megtehet, hogy nem viszi a gyerekeket vadvízi evezésre, de összességében nem dolga úgy szervezni a gyerekekkel közös programjait, hogy az bennem ne keltsen félelmet – félelmem ugyanis irracionális, eltúlzott.

A megbúvó kétségbeesés

Ha a féltékenység sosem indokolt, akkor a féltékeny fél nem követelheti, hogy viselkedésünket alávessük azon igényének, hogy ne kelljen így  éreznie. Mi több, ebben az esetben a féltékenység – mely eleve gyakran párosul agresszív és kontrolláló viselkedéssel – nem lesz más, mint er?szakos nyomásgyakorlás: „Ha tovább kelleted magad neki, tudod, hogy nagyon be fogok pipulni!” Ha tehát nem gondoljuk, hogy jogos érzés is lehet, akkor nem nehéz a vele párosuló viselkedésmintákat az érzelmi kontrollgyakorlás káros és erkölcsileg elítélend? formáinak látnunk.De valóban el kell fogadnunk, hogy a féltékenység sosem lehet jogos; hogy sosem fejezhet ki mást, mint indokolatlan jogosultságtudatot? Ennél a helyzet talán egy kicsivel bonyolultabb. Nem véletlenül írja Esther Perel, hogy mindez  id?nként, moderált formában akár jól is eshet a másiknak, mert azt üzeni: fontos vagy nekem, fontos számomra az összetartozásunk és az, hogy ebben a viszonyban ketten vagyunk. Talán vad hipotézis, de úgy gondolom, a féltékenység akkor a legintenzívebb, amikor a legsérülékenyebbek vagyunk; amikor az önbecsülésünk, a szexuális vonzer?nkbe és szerethet?ségünkbe vetett hitünk a leginkább összekapcsolódik azzal, amilyennek a másik lát minket. A szerelemféltésben megbúvó kétségbeesés oka talán az, hogy amikor a másik szexuális vagy romantikus érdekl?dése más felé fordul, akkor az a meleg fénysugár, amit eddig a szerelme és vonzalma ránk vetett, másra vetül: mi pedig ott maradunk a hidegben, annak kínzó kétségével, hogy ha ? nem szeret és nem kíván, akkor szerethet?ek és kívánhatóak vagyunk-e egyáltalán.Mindennek fényében a féltékenység egyszerre lehet pusztító er?, máskor viszont annak a jele, hogy a szó szoros értelmében a másikhoz tartozom; hogy az, ahogyan magamat látom, függ attól, amilyennek ? lát engem. Biztos sokan vannak, akik ezt a gondolatot sem találják kevésbé régimódinak és erkölcsileg meghaladottnak, mint a szexuális birtoklás gyakorlatát. Mégis felmerül a kérdés: e nélkül a kitettség nélkül vajon mi a célja és értelme akár a romantikus, akár úgy általában az emberi viszonyainknak?