Ki ne ült volna már hullámvasúton? Ki ne érezte volna a repülés és a zuhanás borzongató, mégis boldogító érzését? Talán nem túlzás, hogy a párkapcsolat is felér egy hullámvasutazással. Mikor megmásztad az el?tted álló „hegyet”, hirtelen repülsz a mélybe, hogy aztán egy dupla nyolcassal ismét felülre kerülj. És hogy mi történik közben? Néha szóhoz sem jutsz, néha kiabálsz, de vannak szakaszok, amikor egyszer?en csak kivársz. A pszichológusok négy életciklust határoznak meg a párkapcsolatban: a MI, az ÉN, az ?K és a TE szakasza. Miel?tt azonban belevetnénk magunkat a párkapcsolati „én, te, ?, mi, ti ?k”-be, elmondom a legfontosabb játékszabályt: a párkapcsolati hullámvasutazásra végtelenített jegyünk van, s hogy jól csináljuk, a párunkkal közösen kell fognunk a kormányt.

Mi

A párkapcsolat az egyetlen olyan „munkahely”, ahonnan sosem lehet szabadságra menni –tréfálkozhatunk. De hát ki is akarna szabadságra menni még az elején? Óh, azok a csodálatos kezdetek! Amikor nem létezik senki más, csak a te, meg az én, vagyis a MI. Amikor megsz?nnek a barátok, amikor a munkahelyi ebédid? nem az ebédet jelenti többé, hanem a nap legszebb pillanatait,  amikor Te meg Én fél órára összefuthatunk. Ilyenkor mondjuk le a nagymama 80 éves szülinapját. Ilyenkor toljuk kés?bbi id?pontra a legjobb barátn?nkkel már rég megbeszélt mozizást. Ha pedig véletlenül mégis összefutnánk (már persze ha pár percre el bírunk szakadni T?LE, de szigorúan csak pár percre), szóval, ha ilyenkor mégis összefutunk egy ismer?sünkkel, akkor csakis RÓLA beszélünk, hogy mit szeret, hogy hogy szereti, hogy mit mondott, hogy mit csináltunk és még miket fogunk csinálni. Ami holtbiztos ilyenkor: „Vele fogom leélni az életem”.

Ha tehát épp az imént bemutatott szimbiotikus párkapcsolati szakaszban vagyunk, hiába is próbálkoznak rokonaink és ismer?seink a NAGY ?-n kívül más témát felhozni, a helyzet reménytelen… A helyzet viszont akkor lesz igazán reménytelen, ha ebbe a szakaszba beleragadunk. Nincsen általános recept, hogy meddig kell tartania. Lehet ez pár nap, lehet egy hét, lehetnek akár hónapok. Évekig persze az esetek zömében nem húzódik el, mert ha igen, akkor már baj van. A legtöbb pár általában ilyenkor tesz pontot a kapcsolat végére: amikor beáll a „se vele, se nélküle” állapot. Amikor még görcsösen üldözik a rózsaszín ködöt, de valójában már túlléptek rajta. A „beragadó” párokból lesznek aztán azok, akiknek mindig valamiért küzdeniük kell: az új kocsiért, a szép házért, a beteg gyerekért. A baj csak az, hogy a párocska továbbra is burokba zárja magát, elt?nik számukra a külvilág. Bármennyire is illúzióromboló, párkapcsolatunkban csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha nem ragadunk le a MI-nél, hanem átlépünk az ÉN-be, ha megdolgozunk az ?K-ért és a végén megállapodunk a TE állapotában.

Én

Gyakran mondogatjuk, hogy „nagyon szeretem a páromat, de valójában t?z és víz vagyunk.” Vagy hogy „barátainknak hosszú id?be telt, míg megértették, hogy ez a különböz?ség nálunk pont kiegészíti egymást. Olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja”. Az ÉN a differenciálódás szakasza. Az az id?szak, amikor beköszönt a tél, és a pár egyik tagja a 10 fokot, a másik viszont a 25 fokot szereti a szobában. Az ismer?s koreográfia a következ?: az egyik kinyitja az ablakot és letekeri a f?tést, hogy utána a másik becsukja az ablakot és feltekerje a f?tést. Ezt játsszák egy darabig, de aztán ELÉG!!! „Te miért nem szereted azt, amit én? Akkor te nem is szeretsz engem? Akkor te most cserbenhagysz? Akkor te most nem figyelsz rám? Akkor neked már nem fontos, hogy nekem mi a fontos?” A kulcsszó: a differenciálódás. Ekkor döbbenünk rá, hogy párom nem egyenl? velem, és ahhoz, hogy boldoggá tudjam tenni, nekem is boldognak kell lennem – ehhez viszont vannak szükségleteim, méghozzá a 10 fok a lakásban. Ehhez jön az ? 25 foka, meg a szükségletei, meg a boldogsága. Egyszer? matematikai képlet alapján tehát ahhoz, hogy mind a ketten boldogok legyünk – s hogy egymást boldoggá tegyük –, bizony meg kell állapodnunk a 17,5 fokban…

Bevallom, ezt a szakaszt nem olyan könny? „megugrani”, mint ahogy esetleg a matekpéldából annak t?nhet. Sok ismer?söm panaszkodik, hogy minden vasárnap „anyósebéd”. Az egyik azért orrol, mert a párja kényszeríti, a másik azért, mert a párja nem kényszeríthet?. Mert hát ahány kapcsolat, annyiszor kétféle megoldás. Van, aki nem mer vitázni, van, aki nem bízik a másikban (lehet, hogy amikor alszom, majd feltekeri a f?tést/kinyitja az ablakot?) – vagy egyszer?en csak fél elmondani a véleményét. Hányszor hangzik el barátn?k között, hogy „Peti (vagy András) mostanában elviselhetetlen, pedig minden olyan szépen indult, most meg folyton csak ezt akarja, meg azt akarja… Már sosem akarja azt, amit én.”

?k

Hát igen. Minden olyan szépen indult, most meg minden annyira más. Lesz ez még jobb? Lesz. A varázsszó: gyakorlás!!! Az ?K a gyakorlás, magánszféránk alakítgatásának fázisa. „Drágám, ma Mónival megyek vacsorázni, rendben?” „Kicsim, ma a fiúkkal elmegyünk paintballozni, jó?” Már mindenki tudja, hogy egy pár vagyunk – még akkor is, ha a párunk éppen nincs jelen. Már nem d?l össze a világ, ha egyikünk pár napra üzleti útra megy, és akkor sem, ha egy-egy este nem együtt, hanem külön szórakozunk. Igen. Bármennyire hihetetlen, ez a normális.

Ugyanakkor ez a hullámvasút legmeredekebb szakasza. Mert ekkor jelenhetnek meg a szeret?k, ekkor válhatunk önz?vé vagy verseng?vé a másikkal szemben. A legnagyobb veszély, ha ebben az id?szakban érkezik a gyerek. A n? automatikusan átlép egy szimbiotikusabb kapcsolatba, amit párjára is kivetít: „Ne hagyj el, ne hagyj magamra!” – a férfi viszont az esetek többségében, pont a gyerek miatt, az anyagi stabilitást mindenek fölé helyezi: „Muszáj pénzt keresnem, biztosítani szeretném nekik a legjobbakat, nincs id?m tisztába tenni, nem érek rá fürdetni, még be kell fejeznem az elszámolást, a projektbeszámolót, stb, stb.” Ekkor kerülhetünk a „féltékenységi spirálba”, amib?l nagyon nehéz kimászni. Féltékeny a férfi a gyerekre, a n? a férfira, a férfi a gyerekorvosra, a n? a férfi munkatársn?jére, a barátokra, a postásra, de még a szomszédban lakó 90 éves házaspárra is, mert ?k mindezen már rég túl vannak…

S ha párkapcsolati „utazásunk” során nem ekkorra id?zítettük a gyereket, akkor sem biztos, hogy épp b?rrel megússzuk – konfliktusforrás lehet a karrier okozta versengés is: „Elfogadjam-e a vidéki, külföldi állásajánlatot, ha a párom nem tud eljönni velem?”

Te

Ha minden jól megy, sikerül eljutnunk a negyedik szakaszba, ami a csúcs, az újrakezdés id?szaka, vagyis a TE. Itt az Én és a Mi egyensúlyba kerül. Egy érett, stabil kapcsolatban mindenkinek megvannak a maga igényei, amit a párja folyamatosan figyel s a sajátjához illeszt. Van id? másokra, van id? egymásra. Egy hétvége, egy este, ami csak rólunk szól. Ilyenkor megint olyan, mintha tegnap ismerkedtünk volna meg. Csak ketten vagyunk, minden találkozót és kötelezettséget lemondunk, csak egymásért vagyunk. Töltekezünk. Figyeljük egymás rezdüléseit: mi az, ami most foglalkoztatja, mik az álmai, mi bántja és mik voltak a sikerei? Túlhajszolt? Segítséget vár? Vagy egy kis szabadságot?

Ha szabadon száguldó hullámvasutunk felett sikerült átvennünk az irányítást, kialakul a kett?nkb?l álló rendszer, amit egyszer?en családnak neveznek. Amikor pedig megérkezik a várva várt harmadik, szerelmünk gyümölcse, a gyermek, nincs más hátra, mint kib?víteni a kapcsolat dinamikáját, hiszen most már nem ketten, hanem hárman ülünk a hullámvasúton...