Életigazságok?

A legtöbbször transzgenerációs téglának nevezem ezeket, ami Eric Berne tranzakcióanalízis sorskönyv-meghatározásából származtatott fogalom. Berne szerint a sorskönyv a gyermekkorban a szül?kt?l és a kiemelten fontos személyekt?l kapott üzenetek rendszere, amely alapján döntéseket hozunk önmagunkra, jöv?nkre, a világra és kapcsolatainkra vonatkozóan. A transzgenerációs téglák pedig olyan családi vagy társadalmi szólásmondások, amik egyetlen mondatba s?rítenek egy-egy „igazságot”, amit a gyermek – s kés?bb a feln?tt is – feltétlen életigazságnak tekint.

Az életnek nincs olyan területe, ahol ne lelhetnénk fel ilyen „igazságokat”. A „járt utat a járatlanért nem adni” elvét?l indulva, az „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér” szemléletén át a „ne bízz meg senkiben, mert az lesz jól elvégezve, amit magadnak csinálsz” megközelítéséig széles a paletta, amir?l választhatunk.

Nem az a kérdés, kaptunk-e ilyen mondatokat, hanem hogy pontosan milyen mondatokat cipelünk lelkünk rejtett hálózatában és emiatt aztán melyik a különösen sérülékeny életterületünk? Az egész jelenség komplex bemutatása túlmutat e cikk keretein, ezúttal egy eset kapcsán gondolkozhatunk el az önismeret és az elakadások megoldásainak réteg-természetén.

Merthogy nem egy megoldás van. Ez egy naiv tévhit, amit a pszichológiában járatlan, de a lélektan iránt lelkesen érdekl?d? olvasó gyakran várna. Ez és ez a pszichés problémám van, tessék akkor nekem megmondani a helyes megoldást, mint annak idején középiskolában a Matematika összefoglaló feladatgy?jtemény soron következ? példájában. Nincs ilyen, Kedves Olvasóm! Már a megoldás szó is önmagában téves. Néha helytálló, máskor kiderül, ezek helyzetek, amiket inkább kezelni kell, mintsem orvosolni és m?teni, megint más esetben pedig az a szomorú lélektani tény is beigazolódhat: léteznek megoldhatatlan problémák, akadnak paradoxonok, megváltoztathatatlan pszichés státuszok. A transzatlanti selfhelp (önsegít?) irodalmakból, félszakmai fércm?vekb?l csak úgy árad, hogy mindenre van végs?, egyetlen és univerzális megoldás, ráadásul mindezt fenemód gyorsan, instant módon. Illene már kimondani, mennyire fals világképet sugallnak ezek. A szakmai m?vészet ellenben annak megragadása, mi a valóban megoldhatatlan probléma és mi az, amit csak a jelenlegi látószögünkb?l tartunk annak?!

Hol vannak a n?k? Hol vannak a férfiak?

Teofil családjában – enyhén fogalmazva – nem kaptak sok teret az érzelmek. Úgy is mondhatnánk, a racionalitás fellegvárának ?rei voltak ?k: a tudás diadala mindenek felett. Apja hírhedt intelme: „Most csak tanulj, a lányokkal ráérsz majd kés?bb is foglalkozni!” Ez a mondat lett Teofil transzgenerációs téglája a n?kre és a párkapcsolatra vonatkozóan. Számára a lányok mindig a jöv?be kerültek. Tizenévesen ennek örült, mert a sok gyötr?dés helyett – apja által legalizáltan – nem kellett azzal a sok szeszéllyel foglalkoznia, amit környezetében érzékelt cimboráinak keserves csalódásait figyelve.

A családf?i szemléletnek megfelel?en f?h?sünk piarista fiúiskolába járt. Ha nem is hermetikusan, de egyfajta lélektani vasfüggönnyel lett leválasztva a másik nemmel való mindennem? érdemi ismerkedésr?l. S mivel igazi szabálykövet? volt, ezeket a kereteket sosem feszegette. Az eredmény egy örökkön örökké tisztes tanulmányi eredmény, aminek a végén egy nagyon tisztes vegyészmérnök lett bel?le. Igen ám, de közben az érzelmi érés, az érzelmi intelligencia, a másokhoz való kapcsolódni tudás (szimbolikus és praktikus értelemben) egyaránt megrekedt egy mer?ben kezdetleges szinten. Fontos látni – és e helyütt láttatni –, párkapcsolati kálváriájának nem apja fent idézett mondása az oka. Err?l szó sincs. Ez az atyai intelem pusztán egy pontba, esszenciába s?ríti mindazt a viszonyrendszert, amit Teofil a n?kkel szemben érzett, s ahogy viszonyult hozzájuk. Egy patikamérlegen kimért „igazság” ez számára a n?kr?l, mely sorsformáló lett az évek hosszú sora alatt.

Vegyészként értett mind a szerves, mind a szervetlen kémiához, de a n?ket egyszer?en nem értette. Elveszetten sodródott, ha párkapcsolatról volt szó. Elérhetetlen messzeségben – az ? szavaival – „lebegett az összes”. Vagy éteri magaslatokba emelte fel valamennyit, annyira rajongott értük, vagy a pokol hírnökeinek látta mind, akik elcsábítják a hivatása még nemesebb gyakorlásától. Csak a valósággal nem találkozott, elveszett a pokol és az ég között. A n?k pedig valóban érezték, hogy érdemben nem látja ?ket, így rengeteg önsorsrontó els? randi jutott neki osztályrészül – már ha egyáltalán eljutott addig.

Kimaradt éveket, meg nem élt érzelmi évtizedeket azonban nem lehet instant módon pótolni. A Teofil-félék hiába iratkoznak be egy „Hogyan csajozzunk be gyorsan egy hét alatt?” típusú gyorstalpaló online vagy offline képzésre. Ezek személyiségük és szokásaik alapszerkezete miatt fabatkát sem érnek majd; a válasz ugyanis esetükben csakis a meg nem élt múltban keresend?. Nincs csodamondat, csodakérdés, csodarecept, sem más technika, ami megspórolhatná a nagy elakadások miatti pszichoterápiás munkát.

De azt sem állíthatjuk, hogy Teofilnak csak egy terápia segíthet. Mindez attól függ, mi lenne a cél. Itt érkezünk el a rétegszemlélethez. A fels? rétegben ugyanis Teofil problémája kommunikációs természet?. Egész egyszer?en nemcsak rutinja nincs, hiszen a sorstársai már számos randi-helyzeten átestek, hanem abban is tanácstalan, mit és hogyan mondjon, tegyen, ha ez egy randi. Persze ha nem férfi-n?i helyzetr?l lenne szó, Teofil korántsem tanácstalan. ? az igaz barát. Rengeteg n?i barátja van. Mindenki neki drukkol, hiszen ? aztán igazán rendes pasi, de ugyanez a mindenki valahogy azt gondolja: „Csajozzon már be végre! Csak ne velem!” Nem érzi, nem érti a különbséget, mikor csúszik át a barátkozó szereprepertoárba, ami nagyon szimpatikussá teszi ?t, mint karaktert, de nem mint férfit. Ezért kapta meg nem egyszer, de nem is kétszer a – sokak által szintén utált – mondatot: „Legyünk inkább csak barátok”.

Rutintalanság és kommunikáció

A lányokkal, n?kkel kapcsolatos kommunikációs „tapasztalatai”, nagyfokú rutintalansága oda vezetett, hogy minden olyan helyzetben, aminek szerinte van tétje, teljesen lefagy, s szinte a némaság köde telepszik rá. Nem tud mit mondani. Ellenben, ha új kolléga érkezik cégükhöz, vagy egy baráti társaságban bemutatják valakinek, aki történetesen n?, semmi problémája nincs, hiszen, annak a szituációnak számára nincs semmiféle párkapcsolati tétje. Ha a kés?bbiekben mégis megakad a bemutatott hölgyön a szeme, és szíve szerint már kezdeményezne nála, rögvest produkálja az esetlenség összes tünetét. További súlyosbító tényez?, hogy ilyenkor önmaga feletti önmarcangoló ítélete egyre inkább kikezdi és súlyosbítja önbizalom-hiányos állapotát. Az önsorsrontó negatív spirál pedig megállíthatatlanul zúdul lefelé, s húzza magával f?h?sünket. Végül pedig megint Senecának lesz igaza: „Aki félve kér, felszólít a visszautasításra.”

Teofilnak tehát igenis b?ven lenne mit csiszolnia a n?kkel kapcsolatos kezd?lépésein, amivel megnyitja a kezdeményezések sorát. Igenis akadnak – az ilyen típusoknak – olyan kommunikációs felvértezési lehet?ségei, melyekkel szert tehetnek némi eligazodásra. [Megjegyzés: fontos szó az „eligazodás”. Írhatnánk ilyenkor a szokásos frázist: „magabiztosság” megszerzése, csak sajnos ez mélyebb rétegben gyökerezik.]

Sok férfi nem érti például, miért fontos, hogy ártatlannak t?n? helyzetben is döntsön. Szeretnék, ha végre összejöhetnének valakivel, emiatt mindenben a maradéktalan elfogadást kívánják sugározni. „Legyen, ahogy Te szeretnéd! Nekem mindegy!” – mondják. Igen ám, de ha egy n? egy férfit – s nem egy fiút – keres, akkor az ilyen típusú szemlélet kiábrándító és elszomorító.

Mit tegyen hát Teofil egy elképzelt randi elején?

„Szia! Hová megyünk?”

„Arra gondoltam – mondja karakánul – nézzük meg X helyet, vagy üljünk be az Y-ba.”

„Végre egy pasi, aki tudja, mit akar” – állapítja meg magában a n?. Persze könnyen lehet, hogy hangosan valami effélét mond:

- „Milyen jó ötlet, de most nekem inkább Z-hez van kedvem.”

Apróság, de mindkét esetben Z helyre mennek. A „Legyen, ahogy Te szeretnéd!” variációban azonban teljesen más Teofil megítélése és személyiségének, határozottságának fogadtatása.  Efféle felvértezések sokat lendíthetnek nehézségeinken.

Lelki mélyfúrás

A nagyobb lélektani elakadás feloldásához azonban „ásni” kell. S olyan ez, mint az olajkút-fúrás a klasszikus XIX. századi id?kben. A fúrás megkezdésekor nem mindig lehetett tudni, hogy biztosan jön majd az az olaj – vagyis az áhított megoldás. De jöhet! Teofilnál az áttörést egyértelm?en az hozta el, mikor megtalálta az apai mondatot: „Most csak tanulj, a lányokkal majd kés?bb is ráérsz foglalkozni!” Olyan ez, mint amikor meglátjuk a kész, nagy puzzle-t a sok-sok összeillesztés után. Ez az értés puzzle-je!  Mindig van egy olyan utolsó darabka, ami elhozza a felismerést és a megértést. Teofil esetében is – ahogy általában –, az értés puzzle-jének kirakása nem hozza el a változást, inkább csak lehet?séget kínál arra, hol érdemes tovább fúrnunk múltunk olajmez?in.

Az értés, megértés révén dönthetünk úgy:

I. maradunk a felszínen, és különféle technikákkal, praktikákkal ellensúlyozzuk pszichés m?ködésünk hatásait, vagy

II. eljutunk az érzelmi puzzle kirakásáig is. Terápiásan ezt korrekciós élménynek, katarzisnak is mondhatnánk, amikor érzelmileg is leesik a tantusz, hogy a másik nemmel való kapcsolatunk miért épp így alakult annak idején. Azt se felejtsük el, az igazi megoldást nem Teofil apjának fenti mondata jelenti, hiszen itt legalább ennyire fontos lesz kutakodásaink során, milyen volt anyjával való kapcsolata, és az az összkép, amit párkapcsolati mintaként kapott – vagy nem kapott – szüleit?l. De ez már b?ven pszichoterápiás mélység. A transzgenerációs téglák üzeneti mindenkor inkább olyan ?rök, melyek megmutatják nekünk, a terhes, nagy ajtókat. Ott állnak a robusztus kapuk el?tt, így valószín?leg érdemes lenne bemennünk rajtuk, még ha nem is tudjuk, pontosan hova vezetnek és mit találunk mögöttük.

Mi várt végül Teofilra? A kezdeti értés után ráébredt: ha egy élhet?bb, önazonos életet szeretne, pszichoterápiában kell folytatnia önismereti munkáját. Becsajozni ugyan hamarabb is be tudott, de egy autentikus életvezetéshez jóval több kell, mint néhány alkalommal beszélgetni egy tanácsadó szakpszichológussal. Keresett hát egy terapeutát, akivel azóta is kutatja az önismereti olajmez?ket, és igyekszik felszínre hozni a fekete szmötyit, hogy kezdhessenek vele valamit. De ez már egy másik történet…

[Megjegyzés: Kedves Olvasóm, ha környezetedben felismerni véled Teofilt, ne tedd! Karakterét, sztoriját 3 férfi és 1 n?i kliensem személyéb?l gyúrtam össze. A jelenség és a típus a kulcs inkább, amit ez az eset bemutatott. S még egy apróság: a Teofil név jelentése: Isten kedveltje, Istent kedvel?, Isten barátja. Választása tehát szimbolikus is: az éggel megvolt a kapcsolata, csak az emberekkel, f?leg a n?kkel nem.]

Limpár Imre – tanácsadó szakpszichológus