Egy képpel kezdem. Bergman Suttogások és sikolyok cím? filmjének egy képkockájával, amikor Anna, a szolgáló éjszaka a fedetlen kebléhez öleli a haldokló Agnest. Agnes retteg, magányos és szenved. És akkor Anna tesz egy gesztust, természetest, emberit, magától értet?d?t. Nem fél, odaadja magát. Szótlanul. Osztozik a kimondhatatlanban, ölel a magányban, vigasztal a vigasztalanságban. Ez a kép a maga valóságában – egy régi folyóiratból kivágott lapon – barátom és tanítóm, Stark András szobájában függött. Ahányszor leültünk beszélgetni, mindannyiszor láttam ezt a képet is. Nem tudtam úgy Andrásra nézni, hogy ne lássam. Nem is akartam. Nagyon szerettem ezt a fotót, leginkább azt szerettem volna, ha nekem adja. De nem adta, azt mondta, hogy nekem erre nincs szükségem. A képre. Nem kell mindig látnom ahhoz, hogy tudjam. A mit is? Az intimitásnak azt a kimondhatatlan, szavak el?tti és szavakon túli szintjét, amire mindannyian vágyunk, és ami nélkül életben és lélekben maradni nehéz. Majdhogynem lehetetlen.

Meghitt biztonság

Az intimitással kapcsolatban legtöbbek els? gondolata a szerelem vagy a szexualitás: a közelség, a bens?ségesség, az érzelmi egymásra hangolódás, a határok feloldódása... Manapság az intimitást általában egy emberrel, a partnerünkkel éljük meg – ebb?l a szempontból az érzelmi és fizikai intimitás gyakran összemosódik. Ez azonban ennél sokkal tágabb, sokkal ismer?sebb és univerzálisabb jelenség. Ismer?sen otthonos lehet a gyerekkorunkból, megélhetjük nemcsak a szerelmünkkel, de a közeli barátainkkal s?t, bizonyos különleges – általában rövid ideig tartó – beszélgetések, összetalálkozások idejére akár addig sosem látott ismeretlenekkel (kérdés persze, hogy ez után a lelki találkozás után mennyire számítunk ismeretleneknek még akkor is, ha utána soha többé nem találkozunk).
Az intimitás meghitt biztonságát csecsem?- és kisgyermekkorunkból ismerjük: a szüleinkkel, gondozóinkkal érzelmileg megélt mély egymásra hangolódást, aminek biztonságos kötelékében feloldódhatnak a határok, szeretve és „tartva” vagyunk minden tökéletlenségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal és sebezhet?ségünkkel együtt. Erre a kora gyermekkori élményre (vagy éppen hiányra) vágyunk kés?bb is, amiben egzisztenciális magányunk oldódhat, félelmeink csillapodnak, megnyugodhatunk.

Találkozás a másikkal és önmagunkkal
Az intimitás olyan, mint egy lelki találkozás. Pontosabban Találkozás – nagy kezd?bet?vel. A másikkal, és vele együtt, általa önmagunkkal is. A találkozáshoz közelség kell, a közeledéshez pedig bizalom és bátorság, hiszen minél jobban közelítünk, annál tisztábban látható, milyenek is vagyunk valójában: élesebben mutatkozik meg valódi énünk a maga tökéletlenségeivel, lelkünk a szepl?ivel, hiányaival, vágyaival, szükségleteivel és szükségeivel.

Kihez és mennyire merészkedünk közel, mennyi ideig bírható ez az élmény, meddig jó nekem – és vajon a másiknak meddig? Hol húzzuk meg közösen a kapcsolati határokat? És hogyan illeszthet? mindezekhez a távolodás? Az intimitás valójában a másikhoz való közeledés-távolodás m?vészete, a határok összehangolása, folyamatosan oda-vissza cserél?d? impulzusokkal: néha olyan, mint egy biztonságos fészek, néha meg, mint egy óvatos kötéltánc, folyamatos egyensúlyozás a szakadék felett.

Vágyunk-e rá vagy kerüljük az intimitást? 

Hogy mennyire tudunk és merünk hinni a másik nyújtotta biztonságban, az a gyerekkori tapasztalatainkban gyökerezik. Jó emlékekkel feln?ttként is bátrabban engedjük meg magunknak az érzelmi közelség élményét, nyitottabban és nyugodtabban tudjuk fogadni és viszonozni a másik ember közeledését. Ennek hiányában (például ha elhanyagoló vagy bántalmazó szül?i gesztusokat éltünk meg, netán ha a feln?ttek szexuálisan visszaéltek az intimitás nyújtotta közelséggel, vagy a túlóvó, túlvéd? és túlkontrolláló szül?i attit?d tolakodónak, bántónak, szinte bekebelez?nek t?nt) feln?ttként is óvatosabb, gyanakvóbb, bátortalanabb viszonyulást tapasztalhatunk az intim közelséghez. Ez érthet?, hisz a korai tapasztalatokhoz f?z?d? érzelmek a feln?tt kapcsolatainkban újraélednek, gyakran függetlenül attól, hogy milyen a másik a maga valójában. Lehet, hogy jó szándékú, szeretetteli, nem akar bántani, sem pedig visszaélni a bizalmunkkal, nem fog érzelmileg bekebelezni és megsemmisíteni – ennek igazi megtapasztalására azonban sokszor lehet?ség sincs, mert félve a bántástól, a csalódástól, a fájdalomtól a reakciónk sokszor menekülés, távolodás, szakítás. Lehet?séget sem tudunk adni arra, hogy egy jó élmény felülírja, átszínezze a korai tapasztalatokat.

Érzelmi közelség vagy magány

Az, hogy két ember egymás intimitásszükségletét mennyire tudja kielégíteni, jócskán függ attól, hogy egyénileg, külön-külön milyen a közelségre, a bens?ségességre való vágyuk. Ha ez nagyjából hasonló, akkor a közelség-távolság szabályzása szempontjából kevés feszültség adódhat köztük. Minél eltér?bbek azonban a vágyak és a szükségletek, minél fájóbbak a korai hiányok vagy bántalmazások emlékei, annál több nehézséggel, konfliktussal számolhatunk az intimitás kialakulása és fenntartása során. Az intimitásra egy másik emberrel tehát vágyhatunk, és szerencsés esetben – ha van egy közeled? másik –, megengedhetjük magunknak, vagy vágyhatunk, de a túlzott közelségt?l megrettenve kimenekülhetünk, hogy utána újra vágyjunk rá, majd újra megijedjünk és hol harsányan, hol kevésbé harsányan meneküljünk, majd közeledjünk... így pulzálva újra meg újra a vágyaink és félelmeink által vezérelve. Azok pedig, akiknek a korai intimitástapasztalataihoz súlyos traumák köt?dnek, gyakran elkerülik az intim helyzeteket, s óvatosságból, bizonytalanságból, félelemb?l, a kiszolgáltatottságtól való rettegésb?l fakadóan inkább – a mégoly fájdalmas, ám ismer?sen biztonságos – magányt választják. Természetesen ez a két jelenség – az érzelmi közelség és a magány iránti vágy – nem különül el élesen egymástól. Szituációtól, kapcsolattól, életszakasztól és sok más tényez?t?l függ, egy ember életében is folyamatosan változó és egy kapcsolat során sem állandó, hanem természetében változékony, tehát nem statikus jellemz?je a kapcsolatnak. Feln?ttként jól kapcsolódni úgy lehet, ha tudunk egyedül lenni, ha független, autonóm személyként közeledünk a másikhoz. Ekkor az intimitás nem pusztán menedékként szolgál, nem a görcsös kapaszkodásról szól, hanem két ember bens?séges, kölcsönös kapcsolódása, az érzelmi (és fizikai) „adok-kapok” egyensúlyának finom játéka. A kölcsönösen megélt intimitásban elmosódnak életünk fontos területeinek határai – ám nem kell minden határt megszüntetni. A kapcsolati és a személyes intimitás egymást kiegészít? jelenségek, hiszen az együttlét iránti igényünk az elkülönülés iránti vágyunkkal együtt áll fenn.

A személyes intimitás

A személyes intimitás, ami a saját énünkkel kialakított bens?séges viszony, a kapcsolati intimitással párhuzamosan, azt kiegészítve, ellensúlyozva van jelen. Kijelöli a privát zónánk határait, azt a területet, amit nem szeretnénk (vagy nem is tudunk) megosztani a másikkal fizikai, érzelmi vagy intellektuális téren. Ez az a terület (és id?), ami csak az enyém, némiképp leegyszer?sítve: mindenkinek szüksége van a titkaira. Ezek természetesen nem a kapcsolatot aláásó, kihasználó vagy megcsaló titkok, hanem olyan személyes élmények, amik ahhoz járulnak hozzá, hogy komfortosan érezzem magam önmagammal, megtapasztaljam, hogy autonóm, szuverén személy vagyok. Hiszen az, hogy a határok az intimitás során feloldódnak, és vannak olyan pillanatok, amikor test és lélek összeolvad, nem járhat teljes önfeladással, lényem megsz?nésével. Mindkét félnek szüksége van erre a személyes, önmagával megélt bels? területre ahhoz, hogy az intimitás ne veszélyforrásként, ne tolakodásként, fenyegetésként jelenjen meg a kapcsolatban – ez kölcsönös toleranciával és tisztelettel valósítható meg. Ahhoz, hogy jól tudjak kapcsolódni a másikhoz, meg kell találnom önmagam bels? egyensúlyát.

A szavakon túl 

Sokan hiszik azt, hogy az intimitást sok beszéddel, mindent tudni akaró kíváncsisággal, mély feltárulkozással és ennek kölcsönös elvárásával érhetik el. Természetesen ezek a gesztusok – mértékkel és tisztelettel – szükségesek egymás megismeréséhez, ami a bens?séges kapcsolat alapja. Ám az, hogy sokat beszélünk, verbálisan teljesen feltárulkozunk, még nem jelenti azt, hogy feltétlenül az intimitáson belülre kerültünk. Mint a lélektanban oly sokszor, ez min?ségi, nem pedig mennyiségi kérdés. 
A beszélgetés mellett a csendnek ugyanúgy szerepe van az intimitás kialakításában és fenntartásában. A „beszédintimitás” hívei gyakran félnek a csendt?l, attól, hogy unalomra és kiüresedettségre utal, ha elkopnak a szavak. . A csend azonban nemcsak a hiányról, a „nincs neked már mit mondanom” állapotról szólhat, nemcsak a harag vagy az értetlenség elvágólagosságát jelölheti ki, hanem a szavak el?tti vagy a szavakon túli nonverbális biztonság ismer?sen otthonos érzését is nyújthatja. Nem elválaszt, hanem összetart. A jóféle csendt?l nem kell félni.
A közelségre, a meghittségre lehet vágyni, lehet törekedni rá, de er?ltetni nem lehet. Az intimitás nem keveredhet össze a kutakodó, kíváncsiskodó kontrollal, a közelség élményét nem válthatja fel a tolakodás. 

A szeretet megtartó ereje

A fentiekb?l is látszik, hogy az intimitás-izoláció, a közelség-távolság kialakítása és szabályzása egy óvatos összjáték, ahol a jelen helyzetet a múlt tapasztalatai színezik át, ahol önmagunk és a másik hiányainak, vágyainak, szükségleteinek és félelmeinek finom összehangolása történik újra meg újra. Sokaknak azonban a közelség veszélyes, félelmetes; nemcsak a gyerekkori traumák vagy visszaélések miatt, hanem akkor is, ha korábbi tapasztalataikhoz árulás, megbízhatatlanság, manipuláció kapcsolódik. Ezekkel az intimitástól fél? vagy azt kerül? emberekkel nagyon nehéz és sokszor fájdalmas, konfliktusokkal terhelt intim kapcsolatot kialakítani, hisz újraélednek a korai sérülések, amik sokszor elmondhatatlan fájdalmakban gyökereznek. Sok türelem, kitartás és bizakodás kell ahhoz, hogy a jelen pillanatok korrektív emocionális élménye – ami nem másítja meg a korai tapasztalatokat, hanem gyógyír, „jóvátétel” a jelen helyzetekben, nem feledtetve a korai sérüléseket, hanem tapasztalati lehet?séget nyújtva arra, hogy másként, máshogy létezik szeretet, biztonság – felülírja azokat a korai traumákat és félelmeket, amik visszatartanak az intimitás megnyugtató, gyógyító közegét?l.

Jelen életünk, kultúránk sok hamis képet közvetít az intimitásról. Ezeket a kulturális üzeneteket félretéve azonban az „itt és most” pillanataiban lehet?ségünk van arra, hogy egzisztenciális magányunkat a szeretet megtartó erejére bízva feloldjuk.