Az élet mégis szép?

Sokunk zavarba ejt? élménye lehetett a pandémiában, amikor a közösségi oldalakon egyre-másra jelentek meg azok az üzenetek, hogy a kényszer? karantén micsoda remek lehet?ség az önmegvalósításra, kiteljesedésre, nyelvtanulásra, kenyérsütésre… csupán rajtunk múlik, hogy jövünk ki bel?le. Van benne igazság – bizonytalanodtunk el többen (magamat is beleértve), és egyre rosszabbul éreztük magunkat, amikor a szorongással, tehetetlenkedéssel küszködve nemhogy nem neveltünk kovászt a háztartásunkban, de id?nként a mindennapi tennivalóink hatékonyságán is jelent?s min?ségi és mennyiségi csökkenést érzékeltünk. Biztos baj van velünk, gondolhattuk, amint egyre ingerültebben és frusztráltabban görgettük a hírfolyamot, s még a „bölcs” idézetek sem hoztak megkönnyebbülést, melyek az élet napsugaras értelmét hangoztatták. Valami nincs rendben, morfondíroztunk: mintha nem ugyanazt a valóságot érzékelnénk. Talán mi vagyunk túl borúlátóak, biztos az aggodalmaskodásunk akadályozza a konstruktív túlélést… De mit kezdjünk a nehezít? körülményekkel? ?k vajon mit kezdenek velük? Hogyan tudják minden „világégés” közepette meg?rizni az optimizmusukat? És optimizmus-e ez egyáltalán, vagy valami más? S ha a válaszokat nem is tudjuk pontosan, egy valamiben biztosak vagyunk: társaságukban kényelmetlenül érezzük magunkat, feszengünk, nehezen kapcsolódunk, elégtelenség-érzés, frusztráció, indulat, szégyen születik bennünk.

Valóban optimizmus?

Induljunk ki a fenti érzésekb?l: valamennyi pontosan az ellenkez?je annak, amit a mérgez? pozitivitást árasztó emberek képviselnek. Nem is csak az ellenkez?je: valójában az élményeknek, a világnak azon része, melyet igyekeznek kikerülni, figyelmen kívül hagyni, amiket negatívnak min?sítve megpróbálnak láthatatlanná tenni és megszüntetni, beborítva a sokszor hamis, hiteltelen pozitívumok, üres frázisok cukros mázával.

Attól azonban, hogy a rosszról, a negatívumról nem veszünk tudomást, még létezik. Elfordulhatunk t?le, csinálhatunk úgy, mintha nem lenne, vagy megpróbálhatjuk a jelent?ségét bagatellizálni, bízva abban, hogy akkor oldódik bennünk a nyomasztó érzés. Ám ezzel csupán annyit érünk el – ha ignorálásuk átmeneti enyhülést hoz is – hogy egy törékenylátszatnyugalomba kapaszkodva kis id?re némi megnyugváshoz juthatunk. Ha viszont hosszabb távon nem mozgósítjuk ellenük a megküzd? mechanizmusainkat, el?bb-utóbb, egy újabb nehéz élethelyzetben védtelenül állunk velük szemben.

Szabad rosszul érezni magunkat!

Miért van szüksége egyes embereknek a toxikus pozitivitásra? Mi különbözteti ezt meg a valódi optimizmustól?

Kezdjük az utóbbival: az ?szintén optimista, életigenl? ember tudomásul veszi, megélhet?nek és elfogadhatónak tartja a negatív érzelmeket, képes a helyzetet der?látóan, pozitívan értelmezni oly módon, hogy észlelve és tudomásul véve a nehézségeket, meglátja a helyzetben rejl? lehet?ségeket, a konstruktív túléléshez, a fejl?déshez szükséges potenciált. Ez tisztánlátás és bátorság nélkül meglehet?sen nehézkes lenne. Nem arról van szó tehát, hogy csak a pozitívumokat hangsúlyozza, s arról sem, hogy der?s, biztatónak szánt közhelyekkel igyekszik csökkenteni a helyzet súlyát, hanem ért?en és érzékenyen mer közeledni a problémához, a nehézséggel küszköd? másik emberhez. Ahhoz a másikhoz és ahhoz a helyzethez, aminek egy adott, problematikus szituációban sokszor – minden összetettsége ellenére – épp az árnyoldalai vannak el?térben. Nem várja el, hogy a másik „jól legyen”, nem fél meglátni ?t gyengeségében, sérülékenységében, bánatában, s képes meger?síteni érzelmi tapasztalataiban.

Nem kell azonban feltétlenül optimistának lennünk ahhoz, hogy ezeket az ?szinte, hiteles gesztusokat megtegyük egy másik ember vagy akár önmagunk felé: szabad rosszul érezni magunkat, ez hozzátartozik emberi mivoltunkhoz s folyamatosan változó környezetünkhöz. Hiszen ezek az észleléseink, alkalmasint kríziseink, válsághelyzeteink a változás lehet?ségeit hordozzák. A szenvedést megtapasztalva és megkínlódva olyan énvédelemre, értésre, belátásra és fejl?désre teszünk szert, amik segítenek abban, hogy egy kés?bbi negatív élethelyzettel magabiztosabban és hatékonyabban küzdjünk meg. „Ami nem öl meg, az meger?sít” – hangoztatná egy toxikus pozitivitást sugárzó ember, és biztos lenne még néhány bátorító mondata arra vonatkozóan, hogy „egyszer fent, egyszer lent”, „csak a szépre gondolj” és hogy „a felh?k felett mindig süt a nap”.

Mi a baj ezekkel a mondatokkal, mi a gond ezekkel a gesztusokkal? Leginkább az, hogy nem tudunk hozzájuk érzelmileg kapcsolódni. Halljuk, értjük, egyes árnyaltabbnak vagy frappánsabbnak t?n? megjegyzésen talán pár másodpercig elgondolkodunk, de mélyebb hatást vagy változást nem tudnak el?idézni. Problémánk, búnk-bánatunk érintetlen marad, de talán ami még ennél is nehezebb, magányt, megnemértettséget, valamiféle elégtelenség-érzést (néha frusztrációt, dühöt) élünk át. Kudarcosnak, elégtelennek élhetjük meg, hogy nem tudunk gyorsan úrrá lenni a problémánkon, nem lábalunk ki bel?le szinte észrevétlenül.  Nemcsak azt érezhetjük, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem önmagunk hatékonyságában, életrevalóságában is kételkedni kezdünk.

Hamis biztonság

Pedig a másik csak jót akar Az interakcióból azonban kimarad az ?szinte odafordulás, az érteni vágyás szándéka, az együttérzéshez és a támogatáshoz szükséges figyelem és hitelesség. Hiszen ehhez el kellene fogadnia a szenvedésünket, a negatív érzelmeinket is, tudomásul véve azok létezését és jelent?ségét, elismerve azt, hogy mindez nekünk fájdalmat okoz. Ám a toxikus pozitivitás képvisel?i sem magukra, sem a másikra nézve nem tartják megengedhet?nek ezt a „gyengeséget”. Pszichologizáló közhelyekbe kapaszkodva próbálnak nyugtatni: ha nem figyelünk a rosszra, nincs is, egyébként meg „vannak, akiknek még ennél is rosszabb”, ha nem vesszük tudomásul, ha nem hagyjuk magunkon elhatalmasodni a nehézségeket, akkor er?feszítések és fájdalom nélkül vészelhetjük át ?ket. A problémák bagatellizálása, a nehezít? tényez?k tagadása, a negatív érzelmek érvénytelenítése azonban – életszer?tlenségéb?l, a valóságtól való távolságából fakadóan – csupán egy hamis illúziót ad: a „minden rendben” fals biztonságát a bátor és ?szinte szembenézés helyett.

Ez a hamis érzelmi világ azonban – ahol kis túlzással minden rózsaszín – nagyon merev és törékeny. Félelemb?l fakad, az esend?ség félelméb?l és bizonytalanságából, azokból a kétségekb?l, hogy mi történik, ha mégsem sikerül megküzdeni a nehézségekkel. Talán ezért is kell védeni azzal, hogy a hallhatatlanság és a láthatatlanság zónájába szám?zik mindazon történéseket és élményeket, amik egy kicsit is veszélyt jelenthetnek erre a mesterségesen konstruált világképre nézve. Hiszen észrevenni ?ket annyi, mint szembenézni a valósággal – s a mérgez? pozitivitás célja pont az, hogy átmeneti megkönnyebbülést hozva, a tagadás, az elfojtás énvédelmébe kapaszkodva csökkentse azt az érzelmi diszkomfortot, amit egy nehéz szituáció okozhat. Ideig-óráig lehet, hogy könnyebb így – a negatívumokat figyelmen kívül hagyva – kibírni, ám azzal, hogy a szenvedés és a megküzdés elmarad, hosszabb távon megsz?nik a fejl?dés és a változás lehet?sége.

Mi ad er?t?

A toxikus pozitivitással él? emberek tévedése abban rejlik, hogy nem az ad er?t és tartást, ha folyamatosan jó érzéseink vannak, hanem ha biztonsággal meg tudjuk élni a negatívat is, ami elengedhetetlen a feldolgozáshoz, az érzelmi fejl?déshez. Ezek a személyek nemcsak a környezetükkel, de önmagukkal is elvesztik hiteles kapcsolatukat. Egy mesterségesen konstruált, hamisan pozitív világba kapaszkodnak, ahonnan hiányzik a mélység és az ?szinteség (mivel ez az a régió, ahol a tagadott negatívumok is találhatóak – megközelíteni veszélyes, mert itt elkerülhetetlen a szembenézés). Ha mégis rossz érzésük jelentkezik, b?ntudatot, szégyent élnek át, mivel ezt kudarcnak, gyengeségnek élik meg. Emiatt nehéz velük bens?séges, intim viszonyulást kialakítani, hisz a bátorító, támogatónak szánt – egy nehéz élethelyzetben azonban pont az általánosításuk, a személytelenségük miatt üresnek és hiteltelennek t?n? – biztatások inkább ingerlékenységet, frusztrációt keltenek a másikban. Úgy érezhetjük, hogy teljes, esend? és fájdalmas valónkban nem vagyunk elfogadva.

A toxikus pozitivitás másik felt?n? eleme, hogy sokkal inkább kijelent, semmint kérdez. Hisz a kérdések „veszélyesek” lehetnek, ha meghalljuk a válaszokat. Legtöbbünknek a nyomasztó élethelyzetekben ért? és figyelmes, ?szintén támogató hozzáállásra van szüksége. Nem kell mindig ügyes és jó kérdéseket kapnunk, hisz a válaszok egy része amúgy is hosszú id? alatt formálódik bennünk. Gyakran elég a másik jelenléte, egy gesztusa vagy mozdulata, amivel jelzi, hogy kibírja, elviseli velünk, ami nehéz; hogy érezhessük azt  bármilyen érzelmi állapotban is vagyunk –, hogy minden hibánkkal, félelmünkkel elfogadhatóak és szerethet?ek vagyunk. Hisz ami segít, gyógyít, az maga a kapcsolat – kapcsolat a másikkal, s a másik tükrén keresztül önmagunkkal.

A mérgez? pozitivitás túlélési stratégiájába kapaszkodó embereknek valójában ugyanerre a nagyon egyszer?, mégis sokszor nagyon nehéz gesztusra van – lenne – szükségük. Ehhez pedig az ?szinteségen, gyengeségeink, gyarlóságaink és nehézségeink vállalásán keresztül vezet az út.