John Gottmann amerikai családterapeuta a hozzá párterápiába járó párokat megfigyelve arra a határozott meggy?z?désre jutott, hogy a „negatív egyenleget” mutató párok kapcsolatában tartósan fennállnak olyan jellegzetes el?jelek, amelyek nagy valószín?séggel a kapcsolat megromlásához, esetlegesen szakításhoz vezethetnek. Ezeket szimbolikusan az Apokalipszis négy lovasának nevezte el. Terápiás történeteim segítségével végül a harmadik és negyedik „lovast” mutatom be.

A felel?sség áthárítása

„Nem én voltam, hanem Te voltál!”

„Te vagy a hibás, Te csináltad!”

„Ez is miattad van!”

Ismer?sen csengenek ezek a mondatok? Valamilyen szinten biztosan. A párokkal folytatott beszélgetésekben sokszor találkozom azzal, hogy egyikük folyamatosan menteget?zik, tisztára akarja mosni magát a párja el?tt – de akár el?ttem is –, míg a másik hibáztat és „mossa kezeit”. A felel?sség hárítása igen megterhel? úgy a környezet, mint a kapcsolatban él? felek számára.

* A felel?sséget áthárító fél azt hiszi és azt is üzeni a felel?sség hárításával és a másik hibáztatásával, hogy a történtekért nem ? felel?s. Ez azt is jelenti, hogy állítása szerint az élete eseményeit nem ? irányítja, nem ? kontrollálja, hanem a másik fél. Számára ez igazi bels? feszültséget jelenthet: azt éli meg, hogy ki van szolgáltatva partnere döntéseinek.

* A hibáztatott személy pedig – jó esetben – igazságtalannak érezheti a felel?sség-áthárítást, és ez dühössé, haragossá, rosszabb esetben beletör?d?vé tehet. Ha az igazságtalanság érzése megjelenik, az egyeztet? beszélgetések során még van esély a probléma megbeszélésére, ami a kapcsolat jöv?jét pozitív irányba terelheti. Ám ha a hibáztatott fél számára ez már túl nagy energiabefektetéssel és kevés sikerrel jár, akkor feladja a saját védtelenségének bizonyításáért folytatott harcot és kilép a kapcsolatból.  Amikor viszont a hibáztatott fél csak bólint egyet és azt mondja (és azt is gondolja), hogy „Igazad van…Igazad van…”, akkor már feladta a saját magáért vívott csatát és depressziós hangulatba keveredik.

Ha a hibáztató fél – visszajelzések híján – valóban azt hiszi, hogy a másik a hibás, akkor el?bb-utóbb eljut oda, hogy nem szeretne egy ennyire „hibás” emberrel együtt élni és kilép a kapcsolatból. Ugyanez vonatkozik a hibásnak tartott személyekre is – azaz ha a felel?sség-áthárítással együtt járó sok rossz érzés miatt nagy a szenvedés nyomása, akkor ? is megszakítja a kapcsolatot.

Visszahúzódás, a kapcsolat megszakítása

Ez az utolsó fordulat a kapcsolatot lefelé húzó spirálban. Nincs szemkontaktus, megsz?nik a másik   szavainak bólogatással kísérése, semmi kérdés, elmúlik a néma, „valami majd csak történik” reménykedés. Ha a sérelem-kör, a lenézés és lenézve levés köre, illetve a hibáztatás/hibássá válás köre túl gyakori, túlságosan intenzív és már-már automatikus, akkor a kapcsolat irányítása kicsúszik a pár   kezei közül, s a visszahúzódás, a másiktól való elfordulás válhat uralkodóvá. Ez a fajta rezignáltság az érzelmi és a fizikai eltávolodáshoz, azaz akár a kapcsolat megsz?néséhez is vezethet.

Fanni és Imre

Negyvenes éveik közepén járó házaspár ül velem szemben. Intenzív érzelmi hullámvasúton utazva mesélik történeteiket, id?nként sírva-mosolyogva, vagy a kétségbeesést?l és tehetetlenségt?l gyötr?dve. Közös életük folytatásával kapcsolatban bizonytalanok, hiszen olyan mélyponton vannak mindketten, ahonnan úgy érzik, nincs erejük kimászni. Ennek ellenére azt gondolták, még egy utolsó esélyt adnak maguknak – ezt számukra a párterápia jelenti. A beszélgetések során azonban megértik, hogy az együtt maradás vagy a különköltözés dilemmájának eldöntésével járó felel?sség az övék – terapeutaként csupán új gondolatokat, új útlehet?ségeket nyithatok meg számukra kérdéseimen keresztül. 

Fanni és Imre 15 éve ismerik egymást, 10 éve házasodtak össze, ez mindkettejük els? házassága. Nyolc évvel ezel?tt határozták el, hogy babát szeretnének, de a sok-sok próbálkozás ellenére sincs gyermekük. A gyermektelenség oka ismeretlen, a funkcionális medd?ség diagnózist kapták. Nincs kimutatható szomatikus magyarázat a kudarcra, elméletileg mindketten egészségesek, azonban Fanni nem esik teherbe – vagy ahogy Imre fogalmaz, „Nem tud teherbe esni. A sikertelen próbálkozások eredményeként, éveken át újra és újra, minden hónapban megélték a kudarcot – ez pedig nem segített nekik, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Épp ellenkez?leg. A távolság egyre n?tt az álmuk és a valóság között – és egyre n?tt közöttük is. A szexualitás elveszítette örömforrás és funkcionális szerepét egyaránt. Egymás mellett, de nem egymással élnek évek óta. 

Annak ellenére, hogy fiatalok, hiszen mind a ketten még csak 35 év körül vannak, feladták a gyermekvállalás lehet?ségének reményét – ez azonban nem hozott magával pozitív változást, sokkal inkább kiábrándulást saját magukból, a másikból, s a közösen tervezgetett jöv?b?l. Úgy döntöttek, nem akarnak a mesterséges megtermékenyítés lehet?ségével élni, és nem akarnak gyermeket örökbe fogadni. „Ha az Isten ezt akarja, ám ezt a keresztet cipeljük”.

Kés?bb ez a mondat már nem ennyire egyértelm?. Kiderül, mindkett?jüket nagyon nyomasztja az a bizonytalanság, hogy nem lehet tudni, KI A HIBÁS, ki miatt nem lehet gyermekük.  Viták és veszekedések alkalmával kirobban bel?lük a csalódás és a düh. Imre biztosan tudja magáról, hogy ? egészséges, mert neki egy korábbi kapcsolatában már megfogant egy kis élet, de az akkori partnerével úgy döntöttek, nem elég érettek felneveléséhez és elvetették a babát. Fanninak nem volt még korábban terhessége. Ezt az elképzelést az orvosok nem er?sítették meg, de Imre biztos abban, hogy Fanni a „hunyó, az ügyetlen, a selejt”(1) . Amikor végképp kiborulnak, Fanni megkapja Imrét?l, hogy „miatta van ez a sok hacacáré”(3). „Még gyermeket sem vagy képes kihordani!” (2) típusú mondat is elhagyta már a száját, ami egyértelm?vé teszi Fanni számára, hogy párja lenézi, nem szereti. Fanni sokat sírt, tépel?dött, hibáztatta magát a történtekért. Sok kérdés után Imre megfogalmazza: , az örökbefogadás azért nem lehet?ség a számukra, mert ? még reméli, hogy neki lehet saját, vér szerinti gyermeke, és akkor minek nevelje a másét.  Imre és Fanni már nem alszanak egy ágyban (4), mert esténként mindig összevesztek –nem is nagyon beszélgetnek, inkább csak a „kötelez? köröket futják le”. 

Ebben a rövid esetösszefoglalóban szépen megmutatkozik a Négy Lovas (lásd a Lovasok „sorszámát” a szövegben). Gottmann számára egyértelm? lenne, hogy a párnak nem kellene tovább együtt maradnia. 

Ha viszont nem fogadjuk el ezt a „végítéletet”, fontos kérdés lehet ezek után, hogy mi a teend??

A változtatás lehet?sége

A változtatás el?feltétele amellett, hogy az élettársi/házassági kapcsolatban él? férfi és n? egyéni célja legyen a kapcsolat fenntartása – a belátás képessége. Annak a belátása, hogy a Lovasok jelenléte milyen következményekkel járhat, segíthet megszelídítésükben.

1. A Sértések-sérelmek megfogalmazásánál fontos szabály, hogy a személy a másikkal kapcsolatos érzelmeit-érzéseit fogalmazza meg egyes szám els? személyben, olyan módon, hogy a másik ne érezze saját magát rossznak. Ehhez érdemes kerülni minden negatív megfogalmazást, min?sítést, sértést, a fent említett lehetséges következmények miatt. A „Selejt vagy!” bántó mondat helyett érdemes végiggondolni, hogy milyen érzés van e mögött, milyen érzelem táplálja ezt a mondatot. Feltehet?en valamilyen csalódás- vagy kudarcérzés. Ha a személy azt mondja, hogy „Csalódottnak érzem magam, mert nem tudjuk az eredeti elképzelésünket megvalósítani”, ebben az esetben nem bántja meg mondatával a partnerét, mégis hangot ad annak az érzésének, ami a „Selejt vagy!” kifejezés mögött húzódott. Az érzelmet nem lehet elvitatni a másiktól, nem lehet megkérd?jelezni, egyszer?en át lehet érezni.

2. A Lenézés a változtatás szempontjából már egy kicsit nehezebben megragadható jelenség. A Másik fél lenézése sokszor tudattalanul m?ködik, ennélfogva nehéz tudatosan befolyásolni, a személy sokszor ki van szolgáltatva ennek az érzésnek. Reményt az jelenthet, ha a lenéz? fél kimondhatja, milyen érzelmek állnak a lenézés-megvetés mögött. Az érzelmek mellett a szükségletek megfogalmazása, illetve a ki nem elégített szükségletek felszínre hozása is jelent?s továbblépésre ad lehet?séget. Nézzünk egy példát! Azt mondja Anna a férjének, Tominak: „Te nem is vagy igazi férfi!”. E mondat mögött ott rejt?zik, hogy a feleség lenézi a férje férfiasságát. Ha alaposan végigkérdezzük Annát, kiderül, hogy csalódott a férjében, mert hat hónapja nem kezdeményezett az ágyban. Emiatt megcsappant a feleség saját n?iességébe vetett hite (Már nem is tetszem neki …). Ezen szükségletének kielégítetlensége miatt a benne felhalmozódó frusztrációt fordította bele a fenti mondatba. Ha Tomi ezt a mondatot elhiszi, férfiasság-érzése meggyengül és továbbra sem fog kezdeményezni, ami tovább fokozza Anna feszültségét és csalódását.

3. A Felel?sség-áthárítás megváltoztatása mankó-mondatok segítségével lehetséges.  Az a „mankó-gondolat”, hogy mindenki a saját életéért felel?s – kivéve a gyermekeket –, gyakran segít a személyeknek, amint az is, hogy akkor van lehet?ség a változtatásra, ha az ember az élete fölötti irányítást magánál tudja. Ez szintén hozzásegítheti a személyt a felel?sség-átruházás változtatásának belátásához.

4. A Visszahúzódás, eltávolodás olyan Lovas, ami sok Sérelemb?l, Lenézésb?l származó csalódásból, valamint az Irányítással kapcsolatos bizonytalanságból táplálkozik. Összetettségénél és megalapozottságánál fogva nehezebben változtatható önmagában. Ha a partnere által megsértett, lenézett, hibásként megnevezett férjet/feleséget arra ösztökéljük, hogy engedje magához közelebb a partnerét, valószín?leg még rosszabbul fogja érezni magát, mert eleve kudarcba fulladhat a próbálkozása. Számára nem ez a segítség.  Abban az esetben, ha a párterápia segítségével a másik három Lovas kapcsolat-romboló ereje gyengül, a visszahúzódás igénye csökkenhet – vagyis fokozódhat a közelség igénye.

A cikksorozat el?z? - második - része: kattints!

A cikksorozat els? része: kattints!