Legyen szó egynapos sebészeti ellátás keretében végzett kisebb (pl. garatmandula-) m?tétr?l vagy akár magas kockázattal járó operációról (pl. szívtranszplantáció, csontvel?-átültetés), a m?tétre váró páciensben cikázó gondolatok és kérdések nagyon hasonlók: Miért pont én? Miért éppen most? Mi fog történni? Mennyire lesz fájdalmas? Vajon felébredek az altatásból? Mennyi ideig tart majd a gyógyulás? Milyen lesz a m?tét utáni életem? Megannyi fontos kérdés és dilemma, válaszok azonban nem igazán érkeznek. Nemcsak mi magunk, hanem bizonyára a családtagok, barátok, kollégák is szívesen segítenék ezek megtalálását. Ehhez nyújtunk most támpontokat.

Örvendetes tény, hogy a m?téteket követ? rehabilitáció folyamatában a pszichológusok szerepe egyre meghatározóbb, ám a betegek m?tétre való pszichés felkészítésének gyakorlata még nem terjedt el hazánkban, inkább csak szórványosan jelenik meg egy-egy orvosi csapathoz köt?d?en, kiváltképp a transzplantáció, az onkológia vagy a kardiológia területén. A m?téteket megel?z? orvosi felkészítés szigorúan szabályozott, jól kidolgozott protokoll mentén történik, és számos egészségügyi vizsgálatot (pl. vér- és vizeletvizsgálat, EKG, röntgen, esetleg CT, MR) magában foglal. Az orvosi csapat ennek alapján dönt arról, hogy a páciens szervezete alkalmas-e a m?téti beavatkozásra. Ennek analógiájára például az USA-ban egyes biztosítótársaságok az orvosi vizsgálatok mellett – önkitölt? kérd?íves eljárásokon alapuló – kötelez? pszichológiai állapotfelmérést is el?írnak. Többek között depressziót, szorongást mér? kérd?ívek alapján döntenek arról, hogy a páciens aktuális lelkiállapota lehet?vé teszi-e a m?téti beavatkozást. Ezen preoperatív pszichés értékelés alapján kívánják csökkenteni a lehetséges kockázati tényez?ket (pl. komplikációk, egészségügyi személyzettel való együttm?ködés hiánya) és a m?tét elmaradása kapcsán felmerül? költségeket.

„Mi van, ha szépen elalszom?”

„Az ember a m?tét el?tt, az itt és mostban nem tud semmit sem arról, hogy milyen lesz azután” – számolt be érzéseir?l egy szemm?tétre váró id?sebb n?i páciens. A beavatkozásokat megel?z? id?szak legmeghatározóbb élménye a szorongás, amely kisebb-nagyobb amplitúdóval folyamatosan jelen van a m?tét tervezését?l kezd?d?en, s egyre fokozódik az anesztézia és az operáció közeledtével. Ez magában foglalhatja az ismeretlent?l (pl. kórházi környezet, m?téti eljárás folyamata és kimenetele, m?tét utáni új élethelyzet) és a kontroll elvesztését?l való félelmet (pl. kiszolgáltatottság, másoktól való függés, meztelenség), tartalmazhatja a m?tétet kísér? tünetekt?l (pl. altatást követ? ébredés, hányinger, fájdalom, szöv?dmények) és az élet befejezésének lehet?ségét?l való szorongást (pl. komplikáció vagy az altatás kockázata miatt). Ahogy egy nyitott szívm?tétre váró édesanya drámaian megfogalmazta: „Mi van, ha szépen elalszom, és az altatóorvos és a m?t?lámpa lesz, amit ebben az életben utoljára látok a kisfiam arca helyett?”

A szorongás mellett a major depressziónak megfelel? tünetegyüttes szintén megjelenhet a pácienseknél. Ide sorolható a negatív hangulat, az érdekl?dés és az öröm csökkenése, az étvágytalanság, az alvászavar, a fáradtság, a csökkent koncentrálási képesség. Egy kanadai áttekint? tanulmány szerint a betegek 15–28%-át jellemzi a depresszió, amelynek szerepe kiváltképp a fájdalommal való összefüggés miatt jelent?s: a m?tétet megel?z? depresszió intenzívebb m?tét utáni közvetlen fájdalommal jár együtt, amely hatás a gyógyulás kés?bbi szakaszaiban – 6 hónappal és 1 évvel a m?tét után – is fennmarad. A fokozott fájdalom elhúzódó kórházi kezeléshez vezethet, késlelteti a felépülés folyamatát, és megnövekedett rizikót jelent a fájdalom krónikussá válása szempontjából. Emiatt a depressziós betegek kifejezetten magas kockázatú populációt jelentenek a m?tétek tekintetében, ugyanakkor a felismerés mégis nehéz, mivel a depresszió tünetei voltaképpen egybeesnek az aktivitás csökkenésével, a funkcióvesztéssel, az életmin?ség romlásával, a fájdalommal, voltaképpen a tartósan fennálló betegléttel.

Mindemellett felszínre törhet a frusztráció és a tehetetlenség által létrejöv? düh, harag és agresszió. A „Miért pont én?” dühe, az élet igazságtalanságának érzéséb?l fakadó harag, s ezáltal a hitrendszer megingása is jellemz? lehet. Mások okolása és hibáztatása szintén megjelenhet, amelynek tárgya gyakran a mindvégig mellettünk álló társ vagy éppen a gyógyítást végz? egészségügyi személyzet. Rendkívül fontos, hogy családtagként, barátként vagy éppen kollégaként felismerjük a beteg m?tétet megel?z? széls?séges érzelmi reakcióit (a szorongást, a depressziót és az agressziót), és azokat ne a beteg állandó, megváltozott személyiségjellemz?jének tekintsük, hanem sokkal inkább aktuális érzelmi állapota, a m?téttel kapcsolatos benne kavargó érzelmi zsongás lenyomatának.

A pszichológiai felkészülés fókuszpontjai

A fentiek alapján megállapítható, hogy a m?tét el?tti megnövekedett szorongás szorosan összefügg az információhiánnyal. Az ismeretlent?l való félelem és ezáltal a preoperatív szorongás csökkentésében legfontosabb szerepe a megfelel? orvosi információ átadásának van. Pontosan mi indokolja a beavatkozást? Mik lehetnek a kockázati tényez?k? Milyen szöv?dményekkel járhat a m?tét? Páciensként mikor és kivel tudok közvetlenül kommunikálni a különböz? helyzetekben? Hogyan kérhetek pontos információt magával a m?téti folyamattal kapcsolatban? Mi fog történni? Mikor? Mennyi ideig tart majd a beavatkozás? Mit fogok érezni a beavatkozás alatt és utána? Végül fontos tisztázni azt is, hogy betegként mit tehetek az együttm?ködés és a miel?bbi gyógyulás érdekében a konkrét viselkedés szintjén, gondoljunk itt a kötelez? vizsgálatokra, a gyógyszerszedésre vagy akár az étkezésre. Hangsúlyozhatjuk a világos és ?szinte kommunikáció iránti igényünket, ahol a hatékony betegtájékoztatás messze több, mint információátadás, hiszen az egészségügyi személyzetbe vetett bizalom meger?sítését egyaránt szolgálja. Családtagként, barátként ebben a helyzetben is segít? jobbot nyújthatunk az orvosi tájékoztatón részt vev? páciensnek. Elkísérve ?t – egészséges személyként viszonylagos nyugalomban – objektívebb módon hallgathatjuk az elhangzó információkat, ezáltal pontosabban tudjuk felmérni a kockázatot, jobban emlékszünk az elhangzottakra. Mindemellett akár a páciens helyett is feltehetjük a tisztázó kérdéseket, vagy érinthetjük a kimaradó témákat. Ennek fontosságát az indokolja, hogy a betegek a m?tétet megel?z? szenzitív id?szakban a szorongás miatt gyakran kerülnek regresszióba, azaz életkorukhoz, intellektusokhoz képest alacsonyabb szint? m?ködési mód jellemzi ?ket ideiglenesen.

Ahogy fent olvashattuk, a szorongás nemcsak az információ hiányából, hanem a kontroll elvesztéséb?l is származhat. A kontroll visszaszerzésében fontos szerep jut a korábban már részletezett betegtájékoztatónak: a rendelkezésünkre álló tények tükrében egyrészt szabadon dönthetünk a m?tét vállalásáról vagy annak id?pontjáról, másrészt különböz? forgatókönyveket kialakítva felkészülhetünk a lehetséges következményekre. Találkozhatunk hasonló m?téten már átesett betegtársakkal, beszélhetünk velük a félelmeinkr?l. Végül általunk ismert szorongáscsökkent? technikák (pl. relaxáció, mindfulness, meditáció) alkalmazásán keresztül tev?legesen csökkenthetjük a feszültséget, ezáltal közvetlenül megélhetjük a kontroll élményét és az énhatékonyság érzését. Családtagként, barátként úgy tudjuk ebben támogatni a pácienst, hogy elfogadjuk a beavatkozással kapcsolatos döntését, bármi is legyen az. Emellett a szorongáscsökkent? technikákat akár együtt gyakorolhatjuk vele, ezáltal az érzelmi támogatás mellett megtapasztalhatja az aktív, tevékeny támogatást is. Ne rejtsük véka alá, hogy a kontroll hiánya széles skálán mozog, a kórházi környezetnek való kiszolgáltatottságon át egészen a teljes kontrollvesztett állapotig. Egy amputált fiatal férfi beteg megrendít?en fogalmazott: „Minden hátralév? napomon segítségre szorulok majd, és arra, hogy mindig legyen egy segédeszköz… Nemcsak az egyik lábamat veszítettem el, hanem a kontrollt az egész életem felett.” Amikor a páciens úgy érzi, a teljes élete feletti kontrollt elveszíti, akkor ezt tekintsük jelnek, és javasoljuk neki a professzionális pszichológusi segítség igénybevételét.

Fontos tisztázni a célokat és az elvárásokat is a m?tét kapcsán. Érdemes tudni, hogy a beavatkozásnak mi a pontos célja (pl. életmentés, állapotromlás megakadályozása, jöv?beli kockázat csökkentése, életmin?ség javítása). Ha a páciens nem fogadja el az orvosi csapat célját, és neki más – akár irreális – elvárásai vannak a m?tét hatását (pl. fájdalom mértéke, fizikai aktivitás, életmin?ség) illet?en, az növelheti a m?téttel kapcsolatos elégedetlenséget, és lassíthatja a gyógyulást. Következésképpen kiemelten fontos, hogy a páciens és az orvosi csapat céljai és elvárásai összhangban legyenek. Családtagként, barátként a racionális célok és a várható kimenetellel kapcsolatos reális elvárások megfogalmazásában szintén segíthetjük a beteget.

A sebészeti beavatkozások minden esetben érintik a páciens saját testével kapcsolatos érzéseit, élményeit és fantáziáit. Legyen szó a legkisebb laparoszkópiás m?téti hegt?l a nagyobb hasi vagy mellkasi sebig, az alapélmény ugyanaz: sérülnek a testhatárok, megbomlik a testi integritás. Egy érzékeny, 30 éves n?i páciens „a testemen elkövetett er?szakként” írta le utólag a tüd?m?tétjét. A hegek mellett a testkép is végérvényesen megváltozik bizonyos – pl. daganatos – szövetek, szervek vagy végtagok eltávolításakor. Bels? protézisek (pl. ízületek, végtagok, szemlencse) beépítése esetén pedig nemcsak a saját korábbi, már nem funkcionáló testrész elveszítése zajlik, hanem az idegen test befogadása, elfogadása és integrációja is fontos a m?tét sikeréhez. Ennek a bonyolult és érzelmileg megterhel? gyászfolyamatnak a legels? állomása az lehet, hogy emlékeink között kutatva végigmegyünk azon az életúton, amit közösen „bejártunk” az adott testrésszel. Elevenítsük fel a legmeghatározóbb, életre szóló pozitív élményeinket, majd az adott szervnek megköszönve és hálát adva – akár könnyek között – búcsúzzunk el t?le, mert már nem tudja támogatni jöv?beli életünket úgy, ahogy eddig tette.

Mit nyerhetünk a tudatossággal?

Programozott m?tétekr?l lévén szó, az – akár több hónapos – várakozási id?szak kiváló lehet?séget adhatna a páciens m?tétre való pszichológiai felkészülésére. Id? tehát lenne rá, de megéri-e? – hangozhatna az egészségközgazdászok jogos kérdése. A válasz egyértelm?: igen, a m?tétre való tudatos felkészülés egyéni és társadalmi szint? haszna egyaránt jól van dokumentálva a nemzetközi kutatási eredmények tükrében. A m?tétet megel?z? 1–6 alkalmas, pszichológusok által vezetett felkészítés az egyén szintjén csökkenti a nem kívánt tüneteket (pl. hányinger, hányás, akut és krónikus fájdalom), valamint a m?tétet követ? esetleges komplikációkat és ezáltal a halálozási rátát. Szintén csökkenti a páciens gyógyszerfogyasztásának mértékét, a patológiás gyászreakció kialakulásának valószín?ségét, továbbá a gondolkodási és érzelmi diszfunkciók megjelenését. A felkészített páciensek elégedettebbek a m?tét kimenetelével és az egészségügyi személyzettel, emellett növekszik életmin?ségük a m?tétet követ?en. A m?tétre történ? pszichológiai felkészítés társadalmi-gazdasági haszna szintén kiemelked?: lerövidül a kórházban tartózkodás id?tartama, gyorsabb lesz a munkába való visszatérés, és a beavatkozást követ? viselkedésváltozás ugyancsak nagyobb valószín?séggel jelenik meg a betegeknél (pl. diéta, mozgás), ezáltal kisebb jöv?beli terhet rónak majd az egészségügyi ellátórendszerre. Végül az objektív tények mellett álljon itt egy szubjektív megállapítás: „Tudtam, hogy a m?tét nehéz lesz, tudtam, hogy fájni fog, mind testileg, mind lelkileg. Nem nyugtatott meg, hogy meg fogok szabadulni a szenvedést?l… Csak a m?tétre tudtam koncentrálni, és a bizonytalan jöv?re… A m?tétre való tudatos pszichológiai felkészülés ezért szerintem legalább olyan fontos lenne minden nagyobb m?tét esetében, mint a kötelez? labor- vagy EKG-vizsgálatok.”

Ez az írás a Mindennapi Pszichológia magazin 2024/1 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!