Mi a tanácsadó szakpszichológus feladata?

„A tanácsadó szakpszichológus a tanácsadás eszközeivel a pszichológia sajátos lehet?ségeire támaszkodva segítséget tud nyújtani egyéni életvezetési problémák megoldásához, az életszerepek optimalizálásához, az emberi tanulás, kommunikáció, viselkedésváltozás, fejl?dés el?segítéséhez. Alkalmas a hagyományos tanácsadási módszerek alkalmazása mellett egy új szemlélet?, az egyének és csoportok döntéseit, problémakezelési kompetenciáját, konfliktusmegoldó önállóságát és önfejleszt? képességeit is felszínre hozó tanácsadási feladatkör ellátására, az életvezetés egészét átfogó, illetve specializációjának megfelel? területeken: a pályaválasztási és pályaváltási döntésekben, a pályafejl?dés, a tehetség kibontakoztatásának támogatásában, a különféle életvezetési krízisek, valamint a családi és párkapcsolati problémák megel?zésében és megoldásában.” (ELTE PPK)

János

Amikor a 14 éves fiút beküldték hozzám a nevelési tanácsadóba súlyos iskolai magatartási problémák miatt, még nem gondoltam, hogy teljesesen más irányt vesz a közös munkánk. Els? találkozásunkkor az édesanyja hosszasan ecsetelte, milyen rossz is az ? fia. Nem lehet megbízni benne, hazudik, meglopja a testvéreit. –  Éreztem, hogy nagyon elutasítja gyermekét, kérdésemre sem tudott egyetlen pozitív tulajdonságát megnevezni. Még az is eszembe jutott, hogy nem szereti, olyan mély elutasítást, haragot éreztem benne.

A fiú az els? ülésen rögtön a lényegre tért: „Mindenki tudja, hogy engem nem szeret az anyám”. És ?szintén elmesélte, mi minden történik otthon, ami miatt szinte feloldozhatatlan ellentét alakult ki köztük.  Több órán keresztül beszélgettünk a családról, arról, hogy lehetne oldani az anyja és a közte lév? ellentétet. Az apjáról is szó esett, aki másik városban élt új családjával. Tulajdonképpen nem jutottunk megoldásra, egy helyben topogtunk – vagyis abban a tekintetben mégsem, hogy közben az iskola jelezte, valamelyest mérsékl?dtek agresszív megnyilvánulásai.  Az iskola gyermekvédelmi felel?sével folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, folyamatos tájékoztatást kértem János pszichés állapotáról, magatartásáról.  Az els? pár találkozásunk után felhívott az édesanyja, indulatosan rám támadt a telefonban: ? megmondta, hogy ez a fiú mindenkit manipulál, én miért nem hiszem ezt el, kérdezzem meg bármelyik pedagógust. Tette ezt azért, mert elmondtam a fiúnak az intelligenciateszt eredményét: átlag fölötti intellektusa lehet?vé teszi számára, hogy bármit tanulhasson, amit szeretne. Negatív önértékelése, csekély önbizalma miatt „adtam ki” az IQ teszt számszer? eredményét, hiszen pszichés problémái miatt – melyet az anyjával való korai kapcsolat sérülése okozott – pozitív visszajelzéseimet nem tudta integrálni.  

Találkozásainkkor viselkedése kiszámíthatatlan volt: bízni is szeretett volna bennem, de többször kifejtette, hogy nekem ez csak a munkám, engem valójában nem is érdekel az ? „baja”. Néha olyan indulatos lett, hogy köszönés nélkül kirohant a szobából, máskor meg bizalmába fogadott: elmesélte, hogy verseket ír, szépen rajzol – és azt is elmondta, hogy nagyon jó lenne, ha az édesapjával többször találkozhatna.

 Így telt el talán egy hónap, amikor a következ? alkalomra feldúltan érkezett: nem bírja tovább az anyjával, elmegy otthonról, ha kell, megszökik. Éreztem, azonnal cselekedni kell, hogy ne történjen tragédia. Felhívtam a fiú apját, és azonnali találkozót kértem t?le Elmondtam, hogy János helyzete tarthatatlan lett az édesanyja mellett – ha nem tudja befogadni, akkor a gyámhatóság segítségét kérjük, és a fiút – saját kérésére – kiemeljük a családból. Szerencsére az apa vállalta további nevelését, és rövid id?n belül hivatalosan is ? lett fia gondvisel?je. János elköltözött apja családjához, ezzel párhuzamosan iskolai agresszivitása lényegesen csökkent, s a mi beszélgetéseink is egyre felületesebbé váltak, majd ? maga mondta ki közös munkánk végét. Kijelentette, hogy nem jön többet, és tartotta is magát ehhez. Az általános iskola után abban a városban választott középiskolát, ahol az apjával élt. Úgy érzem, ahhoz, hogy a kés?bbiekben rendez?djenek a konfliktusok János és édesanyja között, elengedhetetlen volt a fiú apjához költözése. A fizikai távolság csökkentette a konfliktusok felületét, így mindketten esélyt kaptak kapcsolatuk újragondolására.

Júlia

Annak a 12 éves kislánynak a családját sem felejtem el, aki szorongása miatt került hozzám. Az iskolában visszafogott volt, nem voltak barátai. A családsegít? szolgálat küldte be az esetet, mert a nagymama feljelentette a gyámhatóságon a családot, hogy az apa veri a kislányt. Az anyával, a mamával és a kislánnyal folytatott beszélgetéseim, illetve a pszichodiagnosztika eredményei világossá tették számomra, hogy a kislány tünetében a család problémái nyilvánulnak meg. A pszichodiagnosztika során a kislánnyal felvett rajtesztek nem igazolták az apa bántalmazó magatartását. Ahhoz tehát, hogy Júlia jobban legyen, a nagymama és az anyuka közötti konfliktust kellett tompítani. Ami ezután zajlott, tulajdonképpen egy közvetítéses konfliktuskezelés volt – rendhagyó módon 120 percben. Több id?m nem volt rá, mert biztosra vettem, hogy hosszabb folyamatba nem fognak beleegyezni. Behívtam a nagymamát és az anyukát, kértem, mondják el a problémájukat. A nagymama hevességét folyamatosan kontrollálnom kellett, az anyát pedig biztatnom, hogy bátran mondja ki gondolatait, érzéseit. A mama felé közvetítettem, visszatükröztem az anya feljelentéssel kapcsolatban megfogalmazott érzéseit. Úgy éreztem, hogy a mama próbálta megérteni a lényeget – viszont nehéz volt arra terelni, hogy a lényeget, a saját sérelmeit, érzéseit mondja el, mert egyfolytában a vejét és az életmódjukat bírálta volna, de igyekeztem nem teret engedni ennek. Az anya felé mindvégig közvetítettem a mama sérelmét és félelmeit a kislánnyal kapcsolatban – ? pedig próbálta megérteni a mama problémáját. Így zajlott le a 120 perces ülés, melynek els? felében úgy t?nt, hogy a nagymamához egyszer?en nem jutnak el az anya szavai – el?fordult, hogy igen határozottan rá kellett szólnom, hogy hagyja abba a kiabálást. De az ülés végére könnyek között ki tudta mondani, hogy szereti a lányát, és segíteni szeretne, hogy igyekszik nem bántani a vejét. Az anya beleegyezett, hogy Júlia mehet a mamához, s megbeszélik a férjével, hogy a gyerek érdekében próbálják meg félretenni az ellentétet. Reméltem, hogy sikerült beindítani egy pozitív irányú folyamatot a családban. Júliával még 5 alkalommal találkoztam, láthatóan nyugodtabb, mosolygósabb lett, elmondta, hogy most már elengedik mamához, és a mama is volt náluk disznótorban segíteni. Éreztem, nem kell tovább pszichológiai gondozásban tartanom a kislányt, és ebben az édesanya is egyetértett velem. A család képessé vált önállóan kezelni a problémát – és tulajdonképpen mindig ez a cél: a szül?i kompetencia er?sítésével képessé tenni a szül?ket, a családot az önálló problémamegoldásra. .

Ezt ne felejtsük el: a gyermek legjobb pszichológusa maga a szül?. Én csak segíteni tudok abban, hogy ezt felismerjék, és végeredményben képessé váljanak a hatékonyabb konfliktuskezelésre.  A szül?k szerepének fontosságát újra és újra látom az eseteim tükrében: ahhoz, hogy a gyermek problémájára hatékony és hosszú távú megoldást találjunk, elengedhetetlen a szül?k együttm?ködése.

Réka

Így volt ez a 4. osztályos Réka esetében is, aki nagyon jó képesség? kislány, rendezett, ideálisnak mondható családi háttérrel. Anya, apa, egy iskolás és egy óvodás kislány a családban. Minden rendben – ám Réka teljesítményszorongása olyan mértéket öltött, hogy szinte naponta ment haza az iskolából hasfájás miatt. Dolgozatok el?tt zokogva hívatta fel a tanító nénikkel az anyukáját, hetente beteget jelentettek 2-3 napos rosszullétek miatt. A gyermekorvos irányította hozzám a kislányuk állapota miatt rémült szül?ket, akik elmondták, nem értik, mi a baj, hiszen otthon minden rendben, Rékának jó jegyei vannak az iskolában; nem értik, miért fél ennyire a dolgozatoktól, felelést?l. A pszichodiagnosztika folyamata alatt megbeszéltem a kislánnyal, hogy ha nagyon fél az iskolában, átjöhet hozzánk egy kicsit „pihenni”, még akkor is, ha nem vagyok ott (szerencsére egy épületben vagyunk az általános iskolával). Megállapodtam a tanító nénijével is, ha sír, engedjék át hozzánk. Hamarosan naponta kétszer-háromszor is átjött egy kicsit, szinte menedékként használta a szakszolgálatot. A diagnosztika rámutatott, hogy Réka alapvet? problémája a testvérféltékenység. Kishúga sokat van otthon anyával, mert gyakran beteg. Ráadásul sokkal extrovertáltabb személyiség Rékánál, aki úgy érzi, háttérbe szorult a húga miatt. Ez az elfojtott szorongás, harag, agresszió jött ki rajta súlyos teljesítményszorongás formájában. Több ülésen keresztül arról beszélgettünk, hogy néha mennyire zavarja húga viselkedése, sokszor legszívesebben jól ellátná a baját. Igyekeztem bels? megküzdési stratégiáit mozgósítani. Sokat rajzolt, és kiválóan értette a rajzban megjelen? szimbólumokat, amelyek révén meg tudtuk beszélni, hogyan tudja „elkergetni” félelmeit, szorongásait. Ezzel párhuzamosan a szül?kkel megbeszéltem, mit kellene otthon tenni ahhoz, hogy Réka jobban érezze magát. Igyekeztek megfogadni a tanácsaimat, és igazat adtak abban, amire felhívtam a figyelmüket a diagnosztika eredménye alapján. Két hónapon belül Réka már csak akkor jött a szakszolgálatba, amikor megbeszélt id?pontunk volt, az iskolában a teljesítménye és a pszichés állapota egyaránt kiegyensúlyozottá vált. Amikor megkérdeztem, hogyan sikerült legy?znie a félelmét, így válaszolt: „Mindig, amikor elkezdenék izgulni, azt mondom magamnak, hogy mivel mindent megtanultam otthon, nem lehet semmi baj. És nem is történik semmi”.

                                                                                                                                                                *

Persze nem minden eset végz?dik sikeresen. El?fordul, hogy nem sikerül megnyerni a szül?ket, vagy nem lelem meg a gyerek lelkéhez a „kulcsot”. Ilyenkor a pszichológus önvizsgálatot tart: mit és hogyan csinált, mit lehetett volna még megtenni a gyerek érdekében. Van olyan helyzet, amikor a szül?k nem értik, hogy nekik is változtatni kell – ilyenkor nem tudok mást tenni, mint a gyermek bizalmasaként megkönnyíteni a mindennapjait azzal, hogy van, akinek elmondhatja bánatát, vagy egyszer?en csak azt, mi történt vele az iskolában. És persze az is megesik, hogy egyszer?en itt és most nincs megoldás, a család vagy a gyerek még nem készült föl rá, hogy szembenézzen a problémákkal.  Ilyenkor fájó szívvel bár, de el kell engedni az esetet – ám minden esetben úgy engedem el ?ket, hogy bármikor visszajöhetnek, ha készen állnak a változásra…

(Képünk illusztráció)