A gép is ember

A gép is ember

"Hány helyen jártam vele, és mindig hogy kitartott mellettem!"

„Emlékszel Bözsire?”, kérdezi egy barátom. „Hány helyen jártam vele, és mindig hogy kitartott mellettem! Voltunk Jugoszláviában, s?t még a Balti-tengernél is, az NDK-ban. Nagyon rendesen viselkedett. Csak a Velencei-tóra nem szeretett menni. Többször el?fordult, hogy nem is volt hajlandó elindulni oda.” Nos, ami azt illeti, jól emlékszem Bözsire. Egy gleccserkék Trabant kombi volt…

"Lelkes" dolgok és élettelenek

Óvodáskorunkban még meg vagyunk gy?z?dve róla, hogy a világon minden nagyjából úgy m?ködik, ahogyan mi magunk: a tárgyaknak, természeti képz?dményeknek és jelenségeknek vannak szándékaik, érzéseik, s ennek megfelel?en tudatosan cselekszenek. Eleinte minden mozgó tárgyat él?nek fogadunk el, kicsit kés?bb már csak azokat, amelyek önerejükb?l mozognak. Végül pedig, amikor gondolkodásunkban kialakulnak és megszilárdulnak a világ dolgait csoportokba rendez? kategóriák határai, belátjuk, hogy vannak él?, „lelkes” dolgok – és vannak élettelenek.

Hirdetés

Vagy mégsem…? Lehet, hogy feln?ttkorunkban sem vagyunk hajlandók egészen lemondani arról, hogy az élettelen dolgokat él?nek tekintsük?

A természeti népek ?si, animista vallásainak központi eleme, hogy mindenféle dolognak – hegyeknek, fáknak, szélnek, folyóknak – önálló személyiséget tulajdonítanak, melyet gyakran különféle szellemek vagy istenek képviselnek. Ez a felfogás gyakorlatilag meg?rzi a hatéves kor el?tti, gyermeki szemléletet, de jó okkal: természettudományos ismeretek hiányában az animizmust nemigen lehet jobb, hitelesebb magyarázattal helyettesíteni.

Megszemélyesített tárgyaink

A fejlett társadalmak emberének azonban már kölyökkorától kezdve töltik a fejébe a tudományt – igazán tudhatnánk már, mi él?, és mi nem az! Tudjuk is. Csak éppen nem nagyon akaródzik elfogadnunk; az animizmus többé-kevésbé észrevétlenül áthatja mindennapjainkat. Már a nyelvhasználat is árulkodó: a különféle készülékek élettartamáról beszélünk, tárgyaink szolgálnak minket, a futóm? engedelmeskedik a kormánymozdulatoknak. Hányszor hallottuk már, hogy ezek a falak – az id?k tanúi – látták a törököket, nagyjainkat, a történelmet; és ugyan van-e, aki efféléket hallva mindig csak kockára vágott k?zetek halmazának érezte az ?srégi romokat? Mi sem megszokottabb annál, hogy a mesékben, rajzfilmekben a tárgyak élnek, és akadálytalanul kommunikálnak az emberekkel. Mándy Iván több m?vében magától értet?d? természetességgel partnerként tekint a tárgyakra. A bútorok cím? kis könyvének egyik szerepl?je például benyit egy szobába: „A bútorok nem tör?dtek vele. Észrevették, de egyszer?en nem tör?dtek vele. … Talán éppen megbeszéltek valamit.”

Természetesen a lélektan is felfigyelt az ember animista hajlamára – a kutatók többek között megállapították, hogy bizonyos körülmények fokozzák annak valószín?ségét, hogy a tárgyakat él?nek tekintsük. Az egyik ilyen körülmény a társas kapcsolatok fájó hiánya. Aki látta a Számkivetett cím? filmet, az emlékezhet ennek egy széls?séges példájára: a Tom Hanks alakította üzletember teljesen egyedül egy lakatlan szigetre vet?dik, és ott – jobb híján – egy röplabdát nevez ki társának. Mivel a tárgyak megszemélyesítését az is könnyíti, ha valamennyire emberi formájuk van, a labda különösen alkalmas barátnak, hiszen egy kicsit fejre hasonlít.

Érzelmi köt?dés

Az is számít, ha egy tárgy m?ködése eléggé bonyolult és átláthatatlan, mivel ilyenkor a nem értett jelenségeket az ember – még ha tréfának álcázva is – valamiféle lélek, személyiség megnyilvánulásainak tekinti. A mindennapokban a leggyakrabban megszemélyesített tárgyunk alighanem az autó. Elnevezzük, szeretjük, megdicsérjük, dühösek vagyunk rá, könyörgünk hozzá… Az autóreklámokban bevett szokás, hogy a járm?vek tulajdonságait emberi jellemz?kkel írják le, s a kocsik gyakran nem is birtoktárgyként, hanem partnerként jelennek meg; a haszongépjárm?veket például rendszeresen a szakik munkatársaként láthatjuk. Az autógyártóknak el?nyös, ha a vásárlók nemcsak racionális okokból, hanem érzelmileg is köt?dnek a kocsikhoz, hiszen ez er?s kapcsolatot jelent fogyasztó és termék között.

Ám ennek a viszonynak lehetnek kereskedelmi szempontból kevésbé el?nyös vonzatai is! Egy nemrégen végzett kísérletben két amerikai pszichológus, Jesse Chandler és Norbert Schwarz a résztvev?k egy részét arra kérte, hogy emberi vonások mentén jellemezzék saját autójukat (pl. mennyire szimpatikus, nyugodt, felel?tlen a kocsijuk), a többieknek viszont ugyanezt technikai jellemz?k alapján kellett megtenniük (csendes, sokoldalú, sima futású stb.). Ezzel elérték, hogy az egyik csoport inkább személyként, a másik inkább gépezetként gondoljon autójára. Ezek után pedig a kutatók gyorsan megkérdezték, ki mennyire szeretné lecserélni kocsiját a közeljöv?ben. Nos, azok, akik éppen személyként gondoltak autójukra, sokkal kisebb hajlandóságot mutattak arra, hogy megváljanak t?le! S ez nem is csoda, hiszen egy barátnak csak nem intünk búcsút pusztán azért, mert nem vesszük semmi hasznát… A termékekhez való er?s köt?dés tehát olykor gátolhatja is az újabb vásárlásokat.

A személyes köt?dés kialakulása persze sokszor nem csupán „melléktermék”, mint az autó esetében. Rengeteg olyan tárgy létezik, melyet eleve olyanra terveztek, hogy az emberek lelket képzelhessenek bele. ?sid?kt?l kezdve ilyen minden játékbaba és maci, ilyen a klasszikus tamagocsi, valamint ennek számtalan újabb kori, online változata, s természetesen ilyen a számítógép megannyi programja, mely kutyusok, különféle cuki figurák, és egyre többször személyre szabható avatárok – tetszés szerint kialakított virtuális alakok – formájában jelenik meg el?ttünk a monitoron.

A szervezetek és a "személyes tör?dés"

Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek szintén megpróbálják él?nek tettetni magukat, noha talán egy kissé rejtettebben. A kisebb-nagyobb szervezetek – például pénzintézetek, szolgáltató vállalatok, márkaboltok, szervizek – mind igyekeznek úgy kommunikálni velünk, mintha ismernének bennünket. A reklámlevelek gondosan perszonalizálva érkeznek: nevünket ott látjuk a megszólításban. Néha egy-egy e-mailben megkérdezik t?lünk, miért nem vásároltunk náluk már olyan régen, s az sem kizárt, hogy névnapunkra üdvözl?lapot vagy sms-t kapunk. Az emberek többsége persze tudja, hogy ezeknél a szervezeteknél valószín?leg senki sincs, aki egyáltalán tudna az ? létezésükr?l, és a személyes hangú üzeneteket egy automatikus program perszonalizálja (egyre több szempont szerint) és küldi el nekik. Mégis, valahogy elvárjuk, hogy eljátsszák nekünk a személyes tör?dés rituáléját. Azt szeretjük, ha úgy néz ki, él? emberekkel és nem gépekkel vagyunk kapcsolatban. Szociális értelemben tehát már kiborgok vagyunk: mindennapi interakcióinkban emberek helyett egyre gyakrabban gépekkel kommunikálunk partnerként. No persze tudjuk, hogy ?k csak gépek, de ezt nem mondjuk nekik – nehogy megsért?djenek…

2011-01 lapszámban megtalálható