A temperamentum: viselkedésünk stílusa

„Kétféle ember van: az egyik két részre osztja az emberiséget, a másik nem.” Ez az ismert, ironikus bölcsesség az emberiségnek arra az ?si és nem sz?n? késztetésére utal, mellyel mindenáron rendszert akar találni az él?világ legváltozatosabb, leginkább kiszámíthatatlan területén: az emberi személyiségek rengetegében.

Az egyazon típusba tartozók nem is annyira abban hasonlítanak, amit tesznek, hanem abban, ahogyan teszik.

A törekvés nem t?nik reménytelennek, mert az emberek, bármennyire sokfélék legyenek is, besorolhatók néhány nagy típus valamelyikébe. Az egyazon típusba tartozók nem is annyira abban hasonlítanak, amit tesznek, hanem abban, ahogyan teszik. Az a mód jellegzetes, ahogyan az eseményekre, a környezetükben megjelen? különféle dolgokra reagálnak. Lélektani értelemben a viselkedésnek ezt az általános jellegét, stílusát nevezzük temperamentumnak.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az emberek körében léteznek tipikus viselkedési alapállások. Ám hogy ezek konkrétan melyek, arról idestova kétezerötszáz év óta folyik a vita… A legrégebbi személyiség-felosztás Hippokratészt?l származik, aki szerint egy ember jellemz? viselkedésmódját az határozza meg, hogy milyen testnedv – vér, nyál vagy epe – teng túl a szervezetében. Ezt az elméletet fél évezreddel kés?bb Galénosz fogalmazta újra, amikor leírta a szangvinikus (életer?s, aktív, der?látó, kedélyes), a kolerikus (határozott, céltudatos, mélyen érz?, büszke), a flegmatikus (kizökkenthetetlen nyugalmú, kényelmes, lomha) és a melankolikus (sokat gondolkodó, határozatlan, bánatos, m?vészi hajlamú) típusokat. Igaz ugyan, hogy már Galénosz m?ködése óta is eltelt vagy jó 1800 év, ám ez a négyes felosztás többé-kevésbé még ma is használható.

Hirdetés

Hippokratész abban persze tévedett, hogy a nyálnak és az epének tulajdonított személyiségformáló hatást, szemlélete viszont meghökkent?en modern: a temperamentum- típusok hátterében a mai felfogás is biológiai sajátosságokat – idegélettani tényez?ket – sejt.

A legátfogóbb temperamentum-felosztás, melyet Robert Cloninger dolgozott ki az 1980-as években, éppen azon az igényen alapul, hogy a viselkedési stílusoknak meg kell felelniük az emberi szervezetben észlelhet? – például az idegi ingerületátviv? anyagok mennyiségét illet? – különbségeknek. Cloninger nem is egyszer?en temperamentum-típusokról beszél, mint Hippokratész, hanem az egyéni temperamentumot együttesen kialakító tényez?ket, faktorokat határoz meg. Az általa kifejlesztett kérd?ívvel a temperamentum négy faktora mérhet?: az ártalomkerülés, mely az óvatos, szorongó, gátolt személyeket jellemzi; az újdonságkeresés, ami a monotónia el?li menekülést, az új élmények kíváncsi, s?t vakmer? gy?jtését jelenti; a jutalomfüggés, ami a mások általi elismerés és a kapcsolatok iránti igénynek felel meg, valamint a kitartás, mely az ambiciózus, szorgalmas emberekre jellemz?. Az e négy faktor által meghatározott egyéni temperamentum azonban még nem egyenl? a személyiséggel, azt a temperamentum és az egyéb személyiségvonások együtt alakítják ki.

Cloninger temperamentumelmélete és az ehhez tartozó teszt hasznos eszköz az egészséges, valamint a lelki zavarokban szenved? emberek vizsgálatára, s számos érdekes kutatást is inspirált. Felfedezték például, hogy azok, akik magas pontszámot érnek el Cloninger kérd?ívének kitartás és jutalomfügg?ség faktoraiban, de alacsonyat az ártalomkerülésben, az átlagnál hajlamosabbak a szív- és érrendszeri betegségekre. Cloninger elmélete tehát értékes tudományos eszköz, de lényegében megmarad a szakemberek érdekl?dési körében, a laikusok számára nem nyújt túl sok gyakorlati el?nyt.

Nem így Alexander Thomas és Stella Chess rendszere, melyet a kutatók a gyerekek temperamentumának osztályozására dolgoztak ki több mint száz csöppség rendkívül alapos és hosszú éveken át tartó megfigyelése alapján mintegy fél évszázaddal ezel?tt. A kutatók a munkát már a picik 2-3 hónapos korában elkezdték, a viselkedési stílus különbségei ugyanis már a bölcs?ben megmutatkoznak, és ami meghökkent?, meglehet?sen változatlanok maradnak egy életen át. Thomas és Chess végül három temperamentum-típust azonosított. A könny? temperamentumú gyerekek élettani m?ködései (például az alvás és az evés) szabályos ritmust követnek, a kicsik érdekl?déssel, nyíltan fogadják a környezetükben megjelen? új dolgokat, jól alkalmazkodnak a változásokhoz, hangulatuk általában pozitív. A nehéz temperamentumú gyerek ennek épp az ellenkez?je: biológiai funkciói rendszertelenek, az új ingereket elkerüli, nehezen alkalmazkodik a változásokhoz, és hangulata sokszor feszült, borús. A harmadik típusba a lassan felmeleged? temperamentumú gyerekek tartoznak, akik valahol a két másik típus között helyezkednek el: a testi m?ködések mérsékelt szabályossága, az újdonságokra adott enyhe negatív reakció és a lassú alkalmazkodás jellemzi ?ket.

Mindennek a felismerése azért lényeges, mert sok szül? kétségbeesik, amikor egy vagy több könny? temperamentumú gyermek után nehéz temperamentumú gyermeke születik. A szül?k nem értik, mi történt, miért viselkedik egyik gyermekük egészen másképpen, mint a többi; gyakran önmagukat hibáztatják, úgy gondolják, biztosan elrontottak valamit. Ilyen helyzetben a gyerekek temperamentumának tesztekkel való felmérése tisztázhatja a helyzetet és megnyugtathatja a szül?ket, hogy csupán természetes változatosságról van szó. Természetesen a gyerekek temperamentumát megváltoztatni nemigen lehet, mivel ez veleszületett sajátosság, ám a temperamentum-típus ismeretében a szül?knek gyermekükhöz való viszonyulása optimalizálható. Ismert például, hogy azok a csecsem?k, akik a környezetükben észlelt változásra izgatottan reagálnak, kezüket-lábukat hevesen mozgatni kezdik és sírva fakadnak, kés?bbi életkorukban nagy valószín?séggel gátlásosan, bizonytalanul viszonyulnak majd az új élményekhez. Egy kutatás azonban bebizonyította, hogy ez nem szükségszer?en alakul így: amennyiben az anyák az els? életévben nem túlságosan megenged?k, és világosan meghatározzák, mit szabad és mit nem – például nem szabad kitépni a növényeket a cserépb?l és nem szabad szétszórni a macska táljából az eledelt –, akkor még a korábban az újdonságra heves negatív reakciót produkáló csecsem?k is kisebb valószín?séggel válnak szorongó és gátlásos kisgyerekké.

A temperamentum tehát – definiáljuk és osztályozzuk bármiként – génjeink által nagyrészt meghatározott, állandó jellegzetességünk, ám mégsem tart rabságban bennünket! Egyéniségünket ugyanis a temperamentum mellett még számos más tényez? formálja, melyeket céltudatosan akár mi magunk is formálhatunk.

(Illusztráció: J.K.Lavater, 1792. Forrás: Wikipedia)