Az orvostudomány megalapítójának tartott Hippokratész elképzelése az volt, hogy amiképpen a világ négy ?selemb?l – t?zb?l, vízb?l, földb?l és leveg?b?l – épül fel, úgy az emberi testet is négy folyadék határozza meg, hisz ez is afféle minivilág. Hippokratész úgy gondolta, ez a négy alapvet? testnedv a vér, a nyál, valamint a fekete és a sárga epe. Ha ezek megfelel? arányban vannak jelen, a szervezet egészséges, ám ha az egyensúly felborul, betegségek alakulnak ki. Évszázadokkal kés?bb Galénosz, a 2–3. században élt görög orvos Hippokratész elméletére alapozva kidolgozta az emberi temperamentumok, lényegében személyiségtípusok rendszerét. Elmélete az volt, hogy az egyes emberekben eltér? arányban keveredik a négy alapvet? testnedv, és ez okozza jellemük különböz?ségét. 

Az ókori négyes

Galénosz négy alapvet? kategóriát írt le, feltételezve, hogy mindegyik esetében más-más folyadék van túlsúlyban. Az egyik személyiségtípus a szangvinikus, a társaságkedvel?, kedves, kedélyes, magabiztos ember, aki néha hirtelen haragú és fegyelmezetlen. A kolerikus személyiség dinamikus, fegyelmezett, vezet? egyéniség er?s ambícióval, aki kész leküzdeni az akadályokat, és nagy teljesítményekre képes. A melankolikusok viszont elmélked?, mélyen gondolkodó, inkább maguknak való emberek, akik érzelemorientáltak, és szeretnek magukban lenni. A flegmatikusok a nyugodt vérmérséklet?ek, akik kedvesek, szellemesek, konfliktuskerül?k, és hajlamosak lehetnek a lustaságra. Ezeknek a személyiségtípusoknak, mondani sem kell, valójában semmi közük a nyálhoz vagy a sárga epéhez, ráadásul fekete epe egyáltalán nem is létezik. Ett?l függetlenül azonban Galénosz személyiségtipológiájával rátapintott valami lényegesre – nem véletlen, hogy az általa felvázolt modellek hatása érzékelhet? a 20. század személyiség-lélektanában is.

Kategóriák kavalkádja 

Carl Gustav Jung svájci pszichológus eleinte Freud követ?je és barátja volt, kés?bb azonban eltávolodott t?le. Személyiségtipológiájának legfontosabb eleme az extraverzió és introverzió kett?sségének felismerése volt. Jung aszerint osztotta két csoportba az embereket, hogy pszichés energiájuk kifelé, a külvilág felé, vagy befelé, saját énjükre irányul. A külvilághoz kapcsolódó, extravertált személyiség könnyen alkalmazkodik a környezethez, szeret szerepelni, vállalkozó szellem?, kalandvágyó. A befelé forduló, introvertált ember viszont inkább töpreng? alkat, kevésbé van szüksége másokra, csendesebb, tart a változásoktól, kerüli a kockázatot. Az extraverzió és introverzió egy skála két végpontja, mindenki valahol a kett? között, az egyik vagy a másik típushoz közelebb helyezkedik el. Észrevehetjük, hogy Jung elgondolása összhangban van Galénosz felosztásával, hiszen a szangvinikus és a kolerikus személyiség egyértelm?en extravertáltnak, a melankolikus és a flegmatikus pedig introvertáltnak tekinthet?. Csakhogy Jung ezenkívül négyféle pszichológiai funkciót is meghatározott – a gondolkodást, az érzést, az érzékelést és az intuíciót –, és azt állította, az egyes embereknél ezek közül valamelyik domináns. Így Jung összesen már nyolc személyiségtípust különített el: az extravertált gondolkodót, az introvertált gondolkodót, az extravertált érz?t, és így tovább.

Hans Eysenck, a kiemelked? jelent?ség? pszichológus a második világháború után sok száz ember személyiségének vizsgálata során matematikai módszerekkel megállapította, hogy a változatos személyiségvonások két f? csoportba, dimenzióba rendezhet?k. Az egyik a Jung által leírt extraverzió–introverzió, a másik pedig az érzelmi stabilitás–labilitás. Ennek alapján négy személyiségtípust határozott meg: extravertált stabil, extravertált labilis, introvertált stabil és introvertált labilis.

A személyiségtipológiák között sajátos helyet foglal el az enneagram, mely három csoportban – érz?, gondolkodó és ösztönös – három-három, vagyis összesen kilenc személyiségtípust ír le. Az elnevezések beszédesek, például: segít?, vizsgálódó, rajongó. Az enneagram nem tudományos konstrukció, kidolgozója ismeretlen, egyes feltételezések szerint talán ?si közel-keleti hagyományokon alapul. Sokan kétkedve tekintenek rá, hivatalos kutatásokban nem használják, bár történtek kísérletek, hogy tudományos módszerekkel vizsgálják meg érvényességét. Valójában nem is a „szakma” számára készült, hanem a laikusoknak, és célja, hogy segítsen az önismeret fokozásában és az emberben rejl? lehet?ségek kihasználásában.

A bulvárasztrológia trükkje

A világ legismertebb személyiségtipológiáját alighanem a 12 zodiákus jegyhez tartozó jellemrajzok képviselik. A rendszer a születési dátum alapján sorolja kategóriába az embereket, és ezt a fajta leegyszer?sítést még a tanult asztrológusok is bulvárasztrológiának min?sítik, ami csak pontatlan lehet. Sokan mégis úgy érzik, egészen jól illik rájuk a csillagjegyükhöz társított személyiségrajz. Hogyan lehetséges ez? Nos, a bulvárasztrológia töretlen sikerének egyik oka az a jelenség, amit a pszichológia Barnum-effektusnak nevez. Az erre vonatkozó klasszikus kísérletet Bertram Forer amerikai pszichológus végezte 1948-ban. Forer a kísérlet résztvev?ivel személyiségtesztet töltetett ki, majd ezeket értékelés céljából begy?jtötte, egy hét múlva pedig mindenkinek átadott egy „személyre szóló” személyiségleírást. Valójában azonban Forer rá sem nézett a tesztekre, és mindenkinek szó szerint ugyanazt a jellemzést adta át, amit egy újság asztrológiai rovatából másolt ki. Megkérte a résztvev?ket, 0-tól 5-ig osztályozzák, mennyire pontosan illik rájuk a leírás. Az osztályzatok átlaga 4,26 lett! A siker titka, hogy olyan leírást kell adni, amelyben a pozitív megállapítások dominálnak, mert ezeket mindenki igaznak fogja érezni önmagára nézve. Az is fontos, hogy a jellemzés állításai szinte mindenkire érvényesek legyenek: „önben sok a kihasználatlan lehet?ség”, „vannak gyenge pontjai, de ezeket általában sikeresen tudja ellensúlyozni”, „független gondolkodónak tartja magát, és megfelel? bizonyíték nélkül nem fogadja el mások állításait”.

Ez sajnos azt is jelenti, hogy egy személyiségtipológia nem tekinthet? jónak pusztán azért, mert találónak érezzük a jellemrajzot, ami állítólag ránk vonatkozik. Ha eléggé ügyesen fogalmazták meg, érvényesnek fogjuk érezni – ha nem is tökéletesnek, de azért egy er?s négyest adnánk rá.

Big Five

A korszer? lélektani kutatás célja nem az, hogy személyiségtípusokat határozzon meg, azaz nem 4, 8, 9, 12 vagy akárhány teljes kör? jellemrajzot akar felvázolni, nem kíván skatulyákat eszkábálni, melyek egyikébe mindenkinek bele kell férnie. Természetesen a kategorizáció hasznos, ha valamely részterületr?l van szó, például egy kapcsolati probléma megoldása során célszer? meghatározni, hogy valakire melyik jellemz? a négy alapvet? köt?dési stílus közül. Ám a teljes személyiség túlságosan összetett ahhoz, hogy a néhányfajta „konfekcionált” jellemrajz bármelyike ne lötyögjön vagy szorítson valahol.

Az utóbbi évtizedekben sokkal inkább egy olyan személyiségmodell megalkotása a cél, amely alapként szolgálhat az átfogó személyiségkép elkészítéséhez. Ez a modell a még mindig alakulóban lév? „Big Five” koncepció lett, melynek alapgondolata az, hogy az ember sok-sok személyiségvonása nem csak úgy, egymástól függetlenül létezik egymás mellett. Az egyes vonások csoportokba, „szupervonásokba”, dimenziókba tömörülnek, ahogyan azt matematikai módszerekkel – faktoranalízissel – már Eysenck is kimutatta. A Big Five modell szerint a személyiség öt szupervonással jellemezhet?. Ezek egyike az extraverzió–introverzió dimenziója, melynek létét már az ókorban kezdték felismerni. A többi pedig a barátságosság, a lelkiismeretesség vagy beszabályozottság, az érzelmi stabilitás, valamint az új élményekre való nyitottság.

Ezek a dimenziók teszttel felmérhet?k, így észlelhet?vé válnak a személyiségek közötti kisebb eltérések is. Egy a Big Five modell alkalmazásával végzett kutatás például nemrég kimutatta, hogy a hideg, illetve az enyhe éghajlaton él?k személyisége egy kicsit különbözik: az USA-ban és Kínában is a kellemes id?járással jellemezhet? vidékeken az emberek magasabb pontszámot értek el mind az öt dimenzióban. Nem is nehéz elképzelni, miért lehet ez így, hiszen enyhébb id?ben a gyerekek gyakrabban mehetnek el otthonról, többet játszhatnak a barátaikkal, és így barátságosabb, nyitottabb, társaságkedvel?bb feln?ttekké válhatnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy máris kezd kirajzolódni el?ttünk egy „északi” és egy „déli” személyiségtípus… Ezekre nincsen szükség, a személyiség kategóriába sorolás nélkül is vizsgálható, és ez talán jobban is illik hozzánk, hiszen, Kosztolányi szavaival: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.”