Életstílusunk, ami az évek alatt kialakult, ami a sajátunkká vált, s amivel valójában formáltuk magunkat, határozza meg összességében, kik is vagyunk. De lehetséges, hogy a sor elején tényleg egy döntés áll: azért tart ma ott az életünk, azért olyan az önbizalmunk, önbecsülésünk, önértékelésünk, mert valamikor a múltban úgy döntöttünk –akár tudatosan, akár tudattalanul –, hogy ilyenné tesszük magunkat. Ha ki tudjuk mondani, hogy ez a mi döntésünk volt, vagyis a mi felel?sségünk, az már jó jel, az már a változás els? záloga. Ezzel szemben a legtöbben csak az ún. „4p-indexüket” növelik hétr?l hétre. (A 4p-index a puffog-pampog-picsog-panaszkodik összege a személy saját életére vonatkoztatva.) Ebb?l nem lesz változás, és sosem válunk azzá a személlyé, akivé válni kívántunk vagy válnunk kellett volna.

A múlt ereje

Ha azt teszed, amit mindig is tettél, azt kapod eredményként eztán is, amit mindig is kaptál. Ám ha megváltoztatsz valamit, bármit, akkor az hatni fog. Ha megkérdezed, mit érdemes, s?t szükségszer? megváltoztatnod? – a „Hogyan?”-t kérdezed. Tegyük hozzá, mindenki ezt kérdezi. A jó Hogyan?-hoz azonban a „Miért?”-en keresztül vezet az út.Találhatsz száz módszert és ezer technikát, amik a szebb életet ígérik; mindez mit sem ér, ha a tegnapod „agyoncsapja” a mádat és a holnapodat. Ezért olyan nehéz változtatni egy-egy régi-régi m?ködésmódunkon. Sok esetben nem a szándékkal, a vággyal, az ambícióval, a lelkesedéssel van baj, hanem azzal, hogy alábecsüljük az ellenfelet, és készületlenül megyünk csatába. Képzeljük csak el, van egy rossz szokásunk, amit már 10 éve szeretnénk a múlt elfeledett ködébe szám?zni, és egyszer csak er?t véve magunkon, az újévi pezsg? mámorában kijelentjük: „Abbahagyom! Soha többé nem teszem…!” Sajnos ebben a pillanatban elveszítettük az egész változási harcot. 10 év, vagyis 3650 nap beidegz?dése ugyanis annyira nagy er?t, olyan nyomatékot jelent, mintha azt mondanánk, egymagunk legy?zünk egy 3650 f?s sereget. Ez lehetetlen, nem fog menni – s ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése.

Rosszkedv?en is lehet „fát vágni”

A változás másik kerékköt?je gyakran a magyarázkodás. „Nem én tehetek róla, mert olyan családom volt, nem járhattam jó iskolába, nincs kapcsolatrendszerem, nem vagyok elég tehetséges, rossz anyagi körülményeim vannak, az anyósom az ?rületbe kerget, egyáltalán nincs szerencsém – és különben is, milyen rossz társadalmi viszonyok között élünk, hogy a munkaer?-piac árnyoldalairól már ne is beszéljünk…” Ezzel senki nem száll vitába. Ha így éled meg, akkor számodra ez a valóság. A kérdés azonban ez: rosszkedv?en lehet-e fát vágni? („Favágáson” értsd azt a tevékenységet, amit már régóta halogatsz, pedig minden porcikádban tudod-sejted-érzed, hogy a siker záloga lenne számodra.)A rövid gondolatkísérlet ekképp indul: a kis kunyhódban éldegélsz és jön a tél. Ha nincs t?zifa, nem lesz mivel f?tened; ha nem lesz mivel f?tened, megfagysz és meg fogsz halni. Ennyire profánul, nyersen és lényegre tör?en. Mindezek ellenére sajnos túl sokszor hallom klienseimt?l: „Úgy vágnám a fát! De, tudja, nincs jó kedvem.” A következ? megállapítás hangozzék ezért imperativusban, vagyis felszólító módban: „Bizony rosszkedv?en is vágj fát!” Lehet, hogy nem lesz akkora hatásfoka. Elvégre, ha jókedv? vagy és még a madarak is csicseregnek, meg még jó id? is van, Sztahanov kutyafüle lesz hozzád képest! 100-200-300 százalékra is képes leszel! Ellenben, ha rosszkedv? vagy, csak 70%, vagy legyen csupán 50%. De az 50 még mindig pont ötvennel több, mint ha nulla maradt volna! És akkor már lesz fa, és nem fagysz meg, és életben maradsz. (Persze most gondolhatod, hogy az életed és személyiséged változatlansága nem annyira életveszélyes, mint az iménti analógia! Ez így mégiscsak túlzás! … Valóban?) Ellenpontként utaljunk csak Lincoln idézett mondatára...  

„Transzgenerációs téglák” 

Menjünk azonban még mélyebbre, és ejtsünk szót az ún. transzgenerációs téglákról. Nem a mi tégláinkat cipeljük, hanem korábbi generációktól, többnyire nagyszül?kt?l, szül?kt?l kapjuk, ráadásul tudattalanul. Számítógépes hasonlattal élve arról van szó, milyen operációs rendszer fut bennünk, ami meghatározza a világról alkotott képünket.Sokszor még annak sem vagyunk tudatában, hogy egyáltalán cipeljük ezeket a téglákat – és a problémák ebb?l fakadnak. Elolvashatunk rengeteg önsegít? könyvet, járhatunk el?adásokra, szemináriumokra, tanfolyamokra, hogy azzá váljunk, akivé évek óta lenni szeretnénk –, de lehet, hogy mindez nem elég, mert nem tudjuk majd a megszerzett gyakorlati tudást „beépíteni”, ugyanis a bels? séma, a bels? minta er?sebb. 

       „Küzdj és bízva bízzál!”  Vegyünk egy egyszer? példát. A családi asztalnál évr?l évre – s?t évtizedr?l évtizedre – elhangzik, hogy fiam/lányom, jegyezd meg: „Az élet a túlélésr?l szól.” Akik ebben gondolkodnak, természetes módon mindig megtalálják Madáchot is igazolásképp: „Küzdj és bízva bízzál!” Tehát el?ször küzdj, aztán bízzál. Ilyen esetben az alábbi szubjektív ok-okozati logika fut végig dominóként: ha túlélsz, akkor esetleg majd alkothatsz is valamit, s ha alkottál valamit, akkor majd a távoli jöv?ben talán lehetsz boldog – de az is viszonylagos, hiszen újabb és újabb túlélési periódusok következnek, elvégre az élet kegyetlen és veszélyes, és megint bezárul a negatív kör. S mivel az önbeteljesít? világlátás igazolást nyer, a téglákat mi is továbbadjuk gyermekeinknek.

      Az élet szép  Mennyivel másképp hangzana egy olyan üzenet a családi ebédeknél: fiam/lányom, jegyezd meg: „Az élet szép, de persze id?nként túl kell élni a nehézségeket.” A dominósor ismét lefut, de más el?jellel: az élet az alkotásról szól, arról, hogy létrehozzunk valamit, ám közben jól vagyunk a b?rünkben – és persze id?ként majd túl is kell élni dolgokat, lesznek megpróbáltatások, kihívások, krízisek. Teljesen más létezési alapállapot a kett? – az ilyenek átírása pedig pokolian nehéz.

     „Gazdag ember csak gazember lehet.”  Következzen egy másik példa. Tegyük fel, hogy a fenti mondat visszatér? vendég a család életében, és id?r?l id?re valamilyen formában felbukkan. Majd jön f?h?sünk, egy tehetséges 21 éves fiatal, aki ennek a mondatnak nincs tudatában. Valahol megbújik ugyan világlátásában ez a szentencia, de ? már b?ven nem erre koncentrál. Tervei vannak, ambiciózus, vágyait céllá formálta és cselekszik. Elvégzi a BSC-s tanulmányait, ötletei száma végtelen, és úgy dönt néhány pályatársával, alapítanak egy közös vállalkozást. Egyre jobban alakulnak a dolgok. A sikerek jönnek. A cég prosperál. F?h?sünk szép lassan kezd a gazdagság útjára lépni. Egy napon azonban valami történik. Nem érti, mi, de egy ponton túl egyszer csak valami kezd nem jól m?ködni… A felszínen nem értjük, mi történhetett; a mélyebb rétegeket vizsgálva azonban minden logikus. A családi tudattalanban, ha valaki gazdag, akkor egy gazember. Ez lett a transzgenerációs tégla. Ha gazdag lesz – akár élnek szülei, akár nem –, a benne él? szül?kép szeretetének elvesztését?l fél, hiszen megszegi, átlépi azt a határt, amit a szülei sosem fogadtak volna el. Senki nem szeretné, ha édesapja vagy édesanyja galádnak, netán erkölcstelennek gondolná. H?sünk vállalkozása tehát veszélybe kerül, s ha még az els? csomagot is megkapta, helyesnek véli majd az atyai mondatot: az élet tényleg a túlélésr?l szól. 

Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy általában nem csak egy-egy ilyen tégla nyomja a vállunkat, hanem olykor szinte hatalmas vasbeton-tömböket hordozunk, melyekhez, bármily furcsa, még köt?dni is tudunk, hiszen az évek hosszú sora alatt megszoktuk, a nekünk okozott fájdalmak ellenére ez a realitás, s megrettenünk attól, ha valaki azt állítja, lehetne másképp is. Pedig lehet. Mindig van másik út, mindig tehetsz mást, mint amit eddig tettél –ezért lehetséges a változtatás.

A változás két nagy útja

Az egyik a klasszikus út, ez a feltárásról szól. Vagyok, amilyen vagyok, de ennek oka van. Nem véletlenül lettem ilyenné. Ez a megközelítés azt állítja: ha megértem önmagam m?ködését és személyiségem, karakterem kialakulásának okait, akkor e megértés függvényében megváltozik az életem. Olyan, mintha leásnék a mélybe, és aztán belülr?l kifelé hatva, szép lassan minden megváltozik az életemben. Ezt nevezhetjük belülr?l kifelé útnak.A másik ennek az ellenkez?je: nem foglalkozom az okokkal, a múlttal, hanem egy jöv?orientált lendületet veszek. Elkezdek egy szokásokon, viselkedésen, gondolkodásmódon alapuló hatást kifejteni a mindennapjaimra, a sima hétf?kre, a normál keddekre, a mezei szerdákra, s a sok apró lépés a végén elvezet a változáshoz – vagyis kívülr?l befelé változtatom meg magam, így válok azzá, aki lenni szerettem volna.Mindkét út m?ködik. Sosem az a kérdés, hogy járható-e ez a két ösvény, elvégre mindkett? végén az egyén kimondhatja az ?si mondatot: „Non sum, quod fueram.” („Nem vagyok az, aki voltam.”). A kérdés valójában az, hogy melyik az enyém, a hozzám ill?. Amelyik passzol a személyiségemhez, stílusomhoz, küls?-bels? m?ködésmódomhoz.Egyik sem egyszer?, egy feltáró terápián alapuló változás éppolyan nehéz lehet, mint egy száraz, kitartást és mindennapos eltökéltséget megkövetel? direkt küls? beavatkozás. A kulcs egyértelm?en a választásban rejlik. Ne csak tudjak, merjek is választani egy utat a kett? közül. Egy szakmai megjegyzés azért ide kívánkozik: ha a mélyrétegekben nagyobb problémák húzódnak meg, nincs az a hatékony kívülr?l befelé megközelítés, ami hatni képes. Ilyen esetekben nem úszható meg a mélyebb elakadások felszínre hozása – pont az olyan hatások miatt, mint amir?l a transzgenerációs téglák kapcsán már beszéltünk.

Limpár Imre – tréner, tanácsadó szakpszichológus