Én írok levelet magának –
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet,
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad…

        Puskin: Anyegin – Tatjana levele Anyeginhoz

Amikor hiába is várnánk...

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...

K. a harmincas évei elején járó fiatal n?, P. pedig a húszas évei közepét tapossa. Életük egy ponton hasonlít, mindketten párkapcsolatot szeretnének, nem akarnak egyedül lenni és meg akarják találni azt a férfit/fiút, akivel boldogok lehetnének. Eddig mindketten bizakodva tekintettek a jöv?be, de miután személyes randevúzásra egyre kevesebb lehet?ségük adódott, mindketten regisztráltak egy-egy ismerked?s applikációra, mely szabadnak és korlátlan lehet?ségnek t?nt. Pár héten belül mindketten arról számoltak be, hogy elég gyakran van egy furcsa jelenség, mikor sikeres összeillés van valakivel, és az illet? jellemz?en – és reménykelt?en – szinte azonnal ír. A remény és a jóérzés bel?lük is szinte azonnali választ váltott ki, melyben biztosították az illet?t, hogy természetesen szeretnének majd találkozni vele, csak még írjon pár mondatot. Azonban ezek után napok is eltelhetnek, az illet? soha többé nem jelentkezik. Mintha csak az lett volna a célja, hogy behúzzon egy strigulát: „? is válaszolt – tehát sikeres vagyok!”

Más esetekben egy-egy jól sikerült randevú után, amikor szexre is sor kerül, a partner egy hang nélkül t?nik el az online térben. Olykor egy üzenet még érkezik, hogy „bocsi, ez most mégsem jön össze”, de sokszor még ennyi sem.

Esther Perel pszichológus szerint „a választási paradoxont illet?en egyrészt a változatosság s a játékosság azért gyönyörködtet, mert oly sok lehet?séggel élhetünk. Másrészt… sok-sok embert látok, aki retteg a bizonytalanságtól és az önbizalomhiánytól, amelyek a választások tömegéb?l adódnak; ezek okozzák a FOMO-jelenséget, a félelmet a lehet?ség kihagyásától, azt, hogy valamit elpuskázunk. „Honnan tudjam, hogy az igazit találtam-e meg?” Létrehoztuk az ún. „stabil kétértelm?séget”. Az a stabil kétértelm?ség, amikor túlságosan félünk az egyedüllétt?l, de azért a szerelmi viszonyban nem óhajtjuk lekötni magunkat. Ez az egyik taktika a kapcsolat bizonytalanságának elhúzására, de egyúttal a szakítás bizonytalanságának elhúzására is.”

Ghosting és benching

Ma az online tér megannyi lehet?séget kínál arra, hogy egy n? valakivel kapcsolatba kerüljön. Egyre n? az ismerkedést kínáló appok száma, és a könny? elérés lehet?sége, a számtalan egyedülálló férfi látványa nagyon megtéveszt?. A kutatók már évek óta mondogatják, hogy ezek a fejlesztések valójában nem tesznek jót az emberi kapcsolatoknak, mert a gyors és könny? kapcsolatteremtés ígérete nem az érzelmeken, hanem a softweren múlnak. A valódi érzelmeket nem lehet gyorsan átélni és ledobni, még a legrövidebb idej? élmény is érzelmi hatást fog kiváltani, amit nem lehet megúszni. A ghosting és benching jelentése mára elég ismertté vált. A „szellemmé válás” és a „kispadra ültetés” olyan jelenségek, melyek – bár jóval kisebb mértékben – léteztek régen is, de az online lehet?ségek hihetetlenül megnövelték el?fordulásukat. Egy olyan n?nek azonban, aki magánéletében végre valami jóra vágyna, komoly érzelmi veszélyt jelenthet mindkett?. Tegyük fel, hogy két ember megismerkedik online, és „beszélgetni” kezdenek. Az érzelmek az online térben nagyon gyorsan fejl?dnek, ezért akár 15-20 üzenetváltás után már az életre és a jöv?re vonatkozó mondatok is leíródhatnak. Ha ez kiegészül néhány valódi találkozással, akkor végképp igazinak t?nhet a kapcsolat megkezdése. Ezt az érzést különösen megtámogatják az online lehet?ségek – reggeli üzenetek, munkaid?ben küldött szívecskék... megannyi jelzés arról, hogy a másik létezik és a kapcsolat is él, hiszen állandóan gondol rám. Aztán egyszer csak mindennek vége szakad, az illet? felszívódik, nem ír, nem válaszol. Ahhoz képest, hogy ilyen régen is el?fordult, most a látvány rosszabb és a riasztó érzés is kiterjedtebb lehet, mert a másik egyidej?leg 5-8 színtérr?l is „elt?nhet”. Mintha sosem létezett volna. És az a n?, aki id?közben felépítette fejében a kapcsolatot, elmesélte a barátn?inek, és már kezdte tényleg elhinni az egész helyzetet, egyszer csak ott találja magát a semmi közepén. 

Nincs kommunikációs lehet?ség, nincs semmi kapaszkodó

A ghosting, ez az egyre inkább terjed?, de érzelmileg megkérd?jelezhet? megoldás rosszabb egy valódi szakításnál, ahol a partnernek legalább módja van valamit mondani vagy feltenni egy kérdést. A ghosting azonban ezt nem teszi lehet?vé – a másik oldalon a teljes közömbösség látszik, amit?l mindenki kihasználtnak, rosszabb esetben lecserélhet?nek, eldobhatónak érezheti magát. Ha még egy mondatot sem lehet váltani, az elég kemény jelzés: a másik embernek már nem voltunk annyira fontosak, hogy erre lehet?séget adjon. Egy olyan n? azonban, akinek ilyenkor el?ször a saját negatív tulajdonságai jutnak eszébe, majd képes lesz azon aggódni, hogy a másikkal valami baj történt, azért nem válaszol, hogy lemerült/elveszett/ellopták a telefonját, hogy mérhetetlen mennyiség? munkája van, vagy egyszer?en olyan érzékeny lelke, amit nyilván ? megbántott valahogy, és jó lenne kiengesztelni. Ezek a gondolatok már azt mutatják, hogy a kívülr?l érkez? negatív reakció nem a józan gondolkodást, hanem a saját negatív gondolatokat hívja életre. Még akkor is fájdalmas egy ilyen helyzet, ha valakinek megfelel? az önértékelése, mert azt fel kell dolgoznia, hogy ennyire félrevitte az emberismerete, vagy azok a vágyai, melyek oda vezettek, hogy fantáziájában átrajzolta a másik ember valódi karakterét. De még ha tudatosítjuk is magunkban, hogy a történtek nem minket min?sítenek, hanem a másik embert, akkor is érzelmi konfliktust okoz mindez. A benching jelensége majdnem teljesen hasonló, ám ott az illet? id?nként azért felt?nik és küld „valami” életjelet, értelmezhetetlen érzelmi tartalmakat, de úgy, hogy a válaszra már nem válaszol. Ilyenkor a n?k sokszor azzal áltatják magukat, hogy „jobb egy fantom, mint a semmi”, és benne maradnak abban az érzelmi helyzetben, ami tulajdonképpen a realitásban nem is létezik – vagy folyamatos értelmezgetéssel fenntartják a kapcsolatnak látszó egyoldalú üzenetváltást, és várnak…

De miért lett ez ennyire gyakori?

Régen sem volt mindenkinek isteni és szeretetteljes személyisége – Sherry Turkle pszichológus pontosan fogalmaz, amikor azt mondja, az azért nem volt cél, hogy kitoljunk egymással. Lehetséges, hogy minden hasonló helyzet hátterében ott rejlik az a nárcisztikus attit?d, mely a technológia segítségével látványos, könny?, bármikor hozzáférhet? lehet?séget kínál a szorongások enyhítésére és a nárcisztikus minigy?zelmek learatására. Az a férfi, akinek napját megédesíti, ha ránéz az applikációjára és ott végiglapozza azon n?k fotóit, akiknek egy sort sem válaszolt, nyilván önmaga is önértékelési szorongásokkal – és a n?k irányában komoly tudattalan agresszióval – jellemezhet?. De miután „mindenki csinálja”, ez már nem t?nik egyéni pszichés problémának, mindössze olyan trendnek, melynek ismeretében mindenkinek önmagára kell vigyáznia, amikor az online képek keltette érzelmekre a valóságban reagál. Mindezek alapján azt látjuk tehát, hogy a ghosting és benching ismerkedési és kapcsolati stratégia megjelenése szinte törvényszer? a bizalmatlan férfiak és az egyre elégedetlenebbé váló n?k körében. Nem mondhatjuk, hogy régebben nem voltak nárcisztikus indíttatású párkapcsolati m?ködések, és azt sem, hogy mindenki szeretetteljes volt a másikkal. De annyit talán tényleg megengedhetünk magunknak, hogy rávilágítsunk: ma az online eszközök térnyerése nem a legjobbat hozza ki a felhasználókból. Olykor talán még azt is önz?bbé teszik, aki eredetileg csak kísérletezgetni akart kicsit, nem pedig elbánni a másik féllel. Az érint?képerny? használata ugyanis segít abban, hogy a másik személy érzelmeit, személyiségét, reakcióit figyelmen kívül lehessen hagyni. Ez a személytelenség, a másik tárgyiasítása olyan lehet?ség a nárcisztikus próbálgatások területén, amit sokan képtelenek kihagyni. Mintha játéktérré válna a párkapcsolati tér, ahol – noha a „gyakorlás” az információs kor el?tt is létezett – most viharos gyorsasággal lehet válogatni, selejtezni és aztán elt?nni. Nyilván nem mindenki jár így és nem mindenkit lehet annyira cserbenhagyni, de ez a jelenség ma elég jellemz? a fiatal n?k körében. Sokan szenvednek attól, hogy a „választottjuk” elt?nik, majd három hét múlva felt?nik egy négybet?s „mizu?”-val, amire a legtöbben pozitív és kedves választ adnak, mert azt érzik: igazuk volt akkor, mikor súlyos akadályoztatást gondoltak az elt?nés mögé, és most tessék, itt a valóság, hiányoznak a másiknak... De amikor ez többször megismétl?dik, akkor minden n?ben megjelenik a csalódottság és a harag érzése, ami harcba kezd a szeparációs szorongás keltette érzelmi kapcsolódási igénnyel, és újratermeli azt az elfogadást, amit pedig nem kellene. Vajon hogyan lehet egy ilyen szakadozó kommunikációról azt gondolni, hogy valójában egy sokat szenvedett párkapcsolat? Hogyan nem látja meg egy fiatal n? ilyenkor az érzelmi hiányokat, az érzéketlenséget és a nárcisztikus „használatot”? Miért nem érzi, hogy menekülnie kellene, ahelyett, hogy Terézanyut formálva önmagából, mindent megért és elfogad? A választ – bár nem mindenki számára lesz kedvez? – a kölcsönös tudattalan érzelmi destrukció folyamatában találjuk. A benching során egy n? önmagával szemben, míg a férfi vele szemben destruktív, és fordítva, minden látszat ellenére (mikor azt gondoljuk, hogy az elt?n? alak az élet császára, és boldogan futkározik egy virágos réten) a férfiak is önmagukkal és a másikkal szemben mutatnak hasonló érzelmi m?ködést. A két személyiség tehát „összeteszi” amije van: a bizalmatlanságot, az elhagyástól való szorongást, és a távolságtartást, amit aztán kölcsönösen és fájdalmasan megosztanak egymással. Noha tényleg inkább a n?k t?nnek áldozatnak, nem gondolhatjuk, hogy a másik oldalon a kiüresedett, nárcisztikus érzelmekkel tarkított bizalmatlanság annyira jó érzés. Ami talán mégis valami pluszt jelent, az a helyzet feletti kontroll, amit általában a férfiak kezében látunk – de csak azért, mert a n?k átadják. Komoly oka van tehát annak, hogy egy n? nem menekül, hanem beleáll azokba a helyzetekbe, ahol a korai negatív érzelmi élményeit élheti át újra meg újra. Ha egy ilyen karakter? embernek azt a tanácsot adjuk, azonnal fusson, amerre lát, nem fog egyetérteni, mert azt gondolja, mindenkinek meg kell adni egy esélyt, vagy hogy „fordulhatnak még jobbra a dolgok, ha elég kitartó”. Ez a kitartó er?feszítés azonban általában nem változtatja meg a helyzetet, mert a szerepl?k képtelenek másfajta viselkedésre. Nyilván mindig vannak filmszer? kivételek, de a pszichoterápiás tanulmányok sora mutatja, hogy a karakterm?ködés spontán megváltozása meglehet?sen ritka. De ma, a XXI. században, mikor minden felületen azt a nárcisztikus üzenetet látjuk: ne kérj bocsánatot semmiért, légy önmagad, és tudd, hogy az életedben lesznek, akikre rálépsz... (saját Twitter-gy?jtés), akkor talán még érthet?bbé válik, hogyan lesz egyre több emberben kevesebb az empátia és nagyobb az önzés. Ez tulajdonképpen olyan agresszív törekvést jelez, ahol a másik fél személyisége és érzelmei nem számítanak majd. A személytelenség világában érzéketlennek lenni nem nagy dolog. Az igazán valami az, ha valaki képes arra, hogy ezt felismerje, és úgy dönt, megállítja a destruktív érzelmek áradatát – akár barátok, akár szakember segítségével. Bármi jó, csak el kell végre mozdulni arról a holtpontról, amit egy érint?képerny? kétpercenkénti megnézése jellemez. Egy valódi párkapcsolatban a másik fél nem szívódik fel, ad biztonsági jelzéseket – de el is várja azokat. Ha ett?l valakit lúzernek látunk, akkor pont azokra az erényekre leszünk vakok, amik pedig a kölcsönösség alapfeltételei. Ha valaki Mr. Tökéletest keresi, ? nem biztos, hogy James Bondnak lesz öltözve – lehet, hogy csak egy „egyszer? gyereknek” látszik majd, aki azonban nem szalad el a problémák el?l, és bár lehet, hogy nem csillámporos, filmszer? pillanatokat varázsol egy randin, de ott lesz mindig, ha támaszra van szükségünk. 

Tari Annamária – pszichoterapeuta, pszichoanalitikus

 Az eredeti cikk a Mindennapi Pszichológia magazin 2019/1. lapszámában jelent meg.