A koronavírus-világjárvány el?tt szinte nem volt nap, hogy az újságok, hírportálok ne foglalkoztak volna vezet? helyen a klímakatasztrófa elleni küzdelemmel. A kormányok, ha nagy nehezen is, elkezdtek foglalkozni a széndioxid-kibocsátás csökkentésével, az azonban különösen aggasztó, hogy az egyes emberek mennyire nem hajlandóak semmit tenni az éghajlat megóvásának érdekében. Miért van ez így? Milyen pszichológiai okra vezethet? vissza, hogy a klímakatasztrófa miatti aggodalom nem képes megváltoztatni mindennapi magatartásunkat?

Elidegenedtünk a természett?l

Az ökopszichológia nem a lélektan tudományának része, inkább szellemi mozgalomnak nevezhet?, mely az 1990-es években indult azzal a céllal, hogy segítsen helyreállítani az ember és a természet közötti harmóniát. Az alapgondolat az, hogy az ember elidegenedett a természett?l, saját maga alkotta, mesterséges világban él – fizikai és szellemi értelemben egyaránt –, és ezért nem képes átérezni a bolygó, az él?világ egyensúlyát fenyeget? veszélyeket. Ez az érzéketlenség sok baj forrása: egyrészt gátlástalanul károsítjuk a környezetünket, másrészt magunkat is megfosztjuk a természet élményét?l. A környezetvédelemnek ezért alapfeladata, hogy tudatosítsa az emberben a természettel, a bolygóval való egységet.

Nagyon sok igazság van ezekben a gondolatokban, hiszen a természettel való kapcsolat valóban jó hatással van az emberre, és az is kétségtelen, hogy ha érzelmileg köt?dünk valamihez, igyekszünk, hogy lehet?leg ne tegyünk kárt benne. Azonban tévedés volna azt gondolni, hogy a környezetkárosítás feltétlenül a természett?l való elidegenedés következménye. Elég, ha arra gondolunk, hogy az ?skorban a természet részeként él? emberiség hatalmas, jóvátehetetlen pusztítást végzett az él?világban. Kiirtotta többek között a gyapjas mamutot, a kardfogú tigrist, az óriás tatut, az óriáslajhárt – tulajdonképpen az egy tonnánál nagyobb növényev?k mind egy szálig elt?ntek Európából, Amerikából és Ausztráliából. A módszer a kihalásig folytatott vadászat és az állatoknak az él?helyükr?l való kiszorítása volt. Másfel?l pedig mai, elidegenedett emberként is sikerült megoldanunk súlyos környezeti problémákat, például az ózonlyuk folyamatosan csökken, és harminc év múlva talán teljesen el is t?nik.

Lehetséges tehát, hogy a klímakatasztrófa iránti közönyhöz az is hozzájárul, hogy a természetet nem érezzük eléggé énünk részének, de biztos, hogy a háttérben vannak más pszichológiai tényez?k is. Próbáljunk tetten érni néhányat!

Jobb ma egy veréb

Az emberi gondolkodásban, világlátásban „gyárilag beépített” torzító mechanizmusok m?ködnek, melyek általában a túlélést vagy lelki egyensúlyunk meg?rzését segítik. Az egyik jellemz? torzítás a jelen iránti elfogultságunk, ami azt jelenti, hogy hajlamosak vagyunk az azonnal megszerezhet?, bár kisebb hasznot választani egy nagyobb, ám csak kés?bb esedékes nyereség helyett. Az evolúciós pszichológiai magyarázat szerint máig átörökl?dött lelki reakcióink még a k?korszakban alakultak ki, és a vadászó-gy?jtöget? életmódot folytató ember számára nagyon is hasznos elv az, hogy „ami eléd kerül, szerezd meg”! Mindnyájan nap mint nap tapasztaljuk, hogy ha megjelenik valami kívánatos és elérhet? dolog a látóterünkben – például valamilyen egészségtelen, de nagyon finom édesség –, nagy akarater?re van szükségünk, hogy felidézzük a jöv?beni káros következményeket és ellenálljunk a csábításnak. A nyugati féltekén népbetegséggé váló elhízás is jelzi, hogy ez mennyire kevéssé sikerül…

A torzítás, mely felértékeli az azonnal elérhet? élvezeteket és bagatellizálja a kés?bb jelentkez? következményeket, nagyon nehézzé teszi a klímaváltozás elleni küzdelmet. Kellemes, mindennap örömet szerz? dolgokról kellene végleg lemondanunk (ezek közé tartozik például a rendszeres autóhasználat és húsfogyasztás), egy távoli és alig megfogható cél érdekében, nevezetesen, hogy évtizedek múlva a középh?mérséklet néhány tized °C-kal alacsonyabb legyen. Szapulhatjuk az emberek rövidlátását, csak éppen ez teljesen fölösleges. Agyunk úgy fejl?dött ki, hogy a karnyújtásnyira lev? örömforrások mögé nagyon gyakran lehullik a függöny, mely eltakarja lelki szemeink el?l a választás perspektíváját.

Sose halunk meg!

A klímaaktivisták sokszor szinte apokaliptikus víziókat vázolnak fel: ha nem áll meg a globális felmelegedés, városok kerülnek víz alá, százmilliók halnak éhen, háborúk törnek ki, nemzedékek élete megy tönkre. Ezekkel az er?s hatásokkal fokozni kívánják az emberek motivációját a cselekvésre – csakhogy a sokkolás könnyen visszaüthet. Az emberek gyakran elfordulnak a negatív érzelmeket kelt? kommunikációtól, és felháborodottan elutasítják az egészet: nem követek el semmi törvénybe ütköz?t, elegem van abból, hogy a jöv? nemzedékek gyilkosaként állítanak be, ha eszem egy csirkepaprikást, vagy ha a családommal beülünk az autónkba és elutazunk nyaralni a tengerpartra!

Ám nem is kell felháborodni ahhoz, hogy az ember elhárítsa a katasztrófa gondolatát. Lelki békénk meg?rzésére, helyreállítására az is hatásos módszer, ha igyekszünk meggy?zni magunkat, hogy nem is akkora a baj. Erre a világjárvány elején is sok példát láthattunk, az USA-ban és még számos országban a vezet?k és egyes médiumok ahelyett, hogy védekezésre ösztönöztek volna, tagadták a veszélyt, a COVID–19-et egyszer? influenzának min?sítve, mely körül hisztéria alakult ki. Kés?bb visszaidézve, sok ezernyi haláleset után ezek a megnyilvánulások már dühít?ek és kétségbeejt?ek. A klímakatasztrófa hasonló stílusú hárítása azonban ma még nem t?nik ennyire abszurdnak. Ki tudja, évtizedek múlva hogyan hatnak majd a klímaszkeptikusok ma elhangzó szavai, melyeket sokan olyan szívesen hallgatnak.

Reklámpszichológia

Minden reklám célja, hogy viselkedésváltozást érjen el. A kereskedelmi reklámok a fogyasztói, a társadalmi célú reklámok pedig az állampolgári magatartást kívánják módosítani. A meggy?zésnek legtöbbször három pillére van: problémafelvetés – megoldás (a termék használata vagy a helyes magatartás) – az eredmény bemutatása. A csap vízk?foltos lett – használd az X tisztítószert – a csap ragyog. Az utca tele van szeméttel – a hulladékot dobd a szemétgy?jt?be – az utca tiszta.

Mivel a klímakatasztrófa elleni küzdelem – legalábbis az a része, mely a lakosság szokásainak megváltoztatását célozza – voltaképpen kommunikációs feladat, érdemes reklámpszichológiai szempontból is szemügyre venni. S ha így nézzük, a helyzet nagyon nehéz, az egész ügy több sebb?l vérzik.

El?ször is a probléma az egyén számára alig érzékelhet?, s?t az éghajlat melegedése még kellemesnek is t?nhet, hiszen jobb az id? és kevesebbet kell f?tésre költeni. De ha sikerül is racionális érvekkel megértetni az emberekkel, hogy végzetes folyamat indult el, amit meg kell állítani, akkor jön az igazi gond: az elvárt magatartásváltozás hatalmas mérték?. Az embereknek alapvet?en változtatniuk kellene közlekedési, utazási, étkezési, vásárlási szokásaikon, át kellene állniuk másfajta tisztítószerekre és kozmetikumokra, s?t másképpen kellene gondozni kertjeiket is.

Bizonyára létezik egy olyan, különösen tudatos, elkötelezett réteg, amely erre hajlandó, de az átlagember valószín?leg így gondolkozik: „Most tényleg menjek rollerrel a munkahelyemre, hogy kisebb legyen a karbonlábnyomom és segítsek megvédeni New Yorkot a megemelked? tengerszintt?l, amikor az USA-ban az öt legnagyobb számban eladott személyautó közül mind az öt nagy fogyasztású terepjáró?” Reklámpszichológiai szempontból katasztrófa, hogy az egyének részér?l elvárt áldozat eredménye nem látható, és ez egyébként a legjobb esetben is csak annyi lehet, hogy évtizedek múlva sem változik jelent?sen a földi légkör h?mérséklete.

Az egyéni cselekvés hiábavalóságának érzését er?sítik az olyan szerencsétlen események is, mint az ausztráliai bozótt?z, melynek során több mint 250 millió tonna szén-dioxid került a légkörbe. Csoda-e, ha az emberek nem tartják szívügyüknek, hogy különleges er?feszítéseket tegyenek néhány gramm vagy deka szén-dioxid kibocsátásának megel?zésére…?

Lélektani szempontból szinte reménytelennek t?nik az iparilag fejlett világ lakosságát átszoktatni a klímatudatos életmódra, legalábbis olyan rövid id? – néhány év vagy egy évtized – alatt, ahogyan erre szükség volna. Úgy gondolom, a szén-dioxid kibocsátás csökkentése csak központi intézkedésekkel, az ipar és a mez?gazdaság jelent?s átszervezésével oldható meg, ezt viszont a politikusok vonakodnak megtenni, mert népszer?tlen lépésekkel jár. Sok mindennek kellene megváltoznia ahhoz, hogy a klíma ne változzon tovább.