„Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja.”  (Karácsony Sándor)

Tanulás?

Többnyire már a szótól is a hideg rázza az embert. Felidéz?dnek az iskolai számonkérés képei: amikor ott ültünk a padban, és szurkoltunk, hogy csak most ne, csak ma ne szólítson föl a tanár. Holnapra mindent meg fogunk tanulni! Aztán elhangzott a félelemmel várt szó: a saját nevünk. Soha ennyire nem utáltuk a nevünket, mint most! Akkor fel kellett állni, és valamit rögtönözni, hogy elkerüljük a megszégyenülést. Hosszú, kínos beszélgetés vette kezdetét a tanár és diák között. Jó esetben párbeszéd, rosszabb helyzetben tanári monológ, miközben ugyanazok a kérdések kergették egymást a fejünkben: „Miért pont én? Miért pont velem esik meg ez a szégyen?!”

Tanítás?

A tanár bemegy az órára. Ismét meg kell küzdenie egy csapat gyerekkel, akik pusztán nevükben tanulók, magatartásukban nem. Nem akarnak ott lenni. A tanárnak újabb csatát kell vívni a figyelmükért, érdekl?désükért. Még szerencse, hogy van néhány eminens, akik mindig válaszolnak a feltett kérdésekre. Persze els?sorban nem velük kellene foglalkozni, hanem a leszakadókkal, akik visszafogják az osztály teljesítményét – de könnyebb lemondani róluk, mint megküzdeni velük, értük. Így megmarad a tanári sikeresség illúziója is, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy holnap is be tudjon menni az órára.

Hogy süllyedtünk ide?

Mi változott azóta, hogy csillogó szem?, tudásra éhes óvodások lesték az óvó néni szavait, és otthon lelkesen mesélték, mi mindent tanultak aznap? Miért változott a „tanulás” szó jelentése valamiféle izzadságszagú, nehézkes fogalommá? Távolságtartással vegyes tisztelettel nézünk azokra, akik feln?ttkorukban is „bevállalnak” tanfolyamokat, esetleg újabb egyetemeket, hogy b?vítsék tudásukat. Pedig nem tanulunk-e minden percben valami újat magunkról és a környez? világról? Vagy az nem „igazi” tanulás?

Tapasztalataim szerint manapság a tanulók jelent?s része úgy érzi, egyre kevésbé tud megfelelni az iskola teljesítmény-központú követelményeinek, a tanárok közül pedig egyre többen szenvednek attól, hogy nem képesek átadni azt a tudást, amelynek közvetítésére az életüket tették fel.

Sürg?s teend?k az oktatás területén

Nyilvánvaló, hogy szükség van néhány alapvet? változásra annak érdekében, hogy tanulni és tanítani egyaránt öröm legyen.  A tanulás bels? motivációjának kiépítése egyaránt segíti a tanár és tanuló életét. Legalább öt olyan terület létezik, ahol emiatt az oktatásnak sürg?s teend?i lennének.*

1.      A kreativitás meg?rzése és fejlesztése

A kreatív gondolkodás olyan, mint az asztalra kiöntött pohár víz: minden irányban terjed, és mindent összeköt, amihez hozzáér. Jelen iskolarendszerünk nem kifejezetten kreativitás-tisztel?. A tanulótól inkább azt várja el, hogy a tanár szavait ismételje, lehet?leg hibátlanul, semmint azt, hogy id?nként rögös, talán tévedésekkel teli, de saját útját járja. A tanár inkább utat mutat, mint hogy kövesse és igazgassa a tanuló útját. Valójában mindkét tevékenységre egyaránt szükség volna. A kreatív diákkal persze nehezebb bánni. Fogadjuk el: a kreatív gyerek egy osztályban nagyon idegesít? tud lenni. Képes másként látni a dolgokat, mint a többiek (vagy mint a tanár), olyan kérdéseket tesz fel, amelyek váratlanul érik a pedagógust – és amelyekre talán nem is olyan könny? megtalálni a választ. E „másként gondolkodó” gyermek maga is érzi a „másságát”, de egyáltalán nem mindegy, hogy ezt teherként vagy pozitívumként éli meg. Óriási a csábítás arra, hogy az ilyen tanulót a pedagógus kiszorítsa, válaszaival elnémítsa, „játékon kívül helyezze” – de nem szabad megfeledkezni arról a lehet?ségr?l sem, amely az ilyen tanár el?tt áll: felfedezhet egy új tehetséget. Úgy gondolom, egy embert három dolog együttes megléte avathat Mesterré: 1. Tanítványa van (nem olyan tanítványa, akit ? választ, hanem aki ?t választotta!). 2. A tanítványa meghaladja (tudásban, képességben, talán épp fejlettebb kreativitása miatt). 3. A tanár ennek örül. Kreatív tanítvánnyal találkozni a pedagógus számára is lehet?ség a Mesterré válásra.

2. Oktatástechnika – vagyis az oktatási módszerek oly módon történ? megváltoztatása, hogy az mind a tanár, mind a tanuló számára élvezetes legyen.

Ezen a területen két nagyon fontos tényez?re kell odafigyelnünk:

• Milyen alapvet? szabályokat kell követni ahhoz, hogy egy-egy óra (legyen az elméleti vagy gyakorlati) élvezetes legyen mind a tanár, mind a diák számára?
• Milyen technikai vívmányokat tudunk az oktatásba illeszteni ahhoz, hogy még érdekesebbé, izgalmasabbá varázsoljuk az órákat?

Mindkét kérdést illet?en egyetlen óriási akadályt kell leküzdeni: a megszokást, ami mögött pedig nagyon gyakran az újdonságokkal kapcsolatos félelem rejlik. Selye János kutatásai kiderítették, hogy minden változás, melyhez alkalmazkodnunk kell, stresszt okoz. De vajon maga a változás vagy a változástól való félelem jár nagyobb stresszel? Mi a nagyobb kihívás: ragaszkodni a megszokott, de esetleg nem hatékony el?adás-technikához, vagy új módszereket elsajátítani, vállalva a megújulás tanulással járó, de nagyobb hatékonysággal kecsegtet?, rögös útját?

Köztudott, hogy az el?adás, az úgynevezett „frontális oktatás” a legkevésbé hatékony oktatási módszer. Ám nem olyan nehéz növelni ezt a hatékonyságot – egyrészt az ismert, de kevésbé gyakorolt módszerek alkalmazásával (pl. az órák interaktivitásának növelése, kreatív bevezetés és zárás, az el?adást színesít?, épít? jelleg? humor alkalmazása stb.), másrészt a rendelkezésre álló új technikai eszközök, szoftverek, hardverek szélesebb kör? alkalmazása révén. Ez utóbbi területen gyakran nem az anyagi er?források hiánya, sokkal inkább az újdonságok elsajátításával kapcsolatos saját képességek lebecsüléséb?l fakadó félelem az akadály. Pedig már rendelkezésre állnak azon technikai lehet?ségek is, amelyek segítségével kétdimenziós képek bemutatása helyett akár háromdimenziós vetítéssel is színesíthetjük az órákat – például a Leonar3Do nev? magyar találmány segítségével.

3. Új tanulási módszerek tanítása és elsajátítása

Tévedés azt hinni, hogy az, aki kiváló iskolai eredményeket ér el, feltétlenül tudja, hogyan kell tanulni. Anthony de Mello hasonlatával élve: autóval úgy is fel lehet jutni egy hegyre, hogy tolja az ember a járgányt, és persze úgy is, hogy beleül és vezeti. Nagyon sokan az els? módszer szerint tanulnak. Számukra fárasztó, örömtelen dolog a tanulás, de akaratukkal, szorgalmukkal képesek magasra jutni. Mások könnyedén jutnak fel a „hegyre”, mert ismernek olyan módszereket, például úgynevezett mnemotechnikai eljárásokat (emlékezeti felidézést segít? módszereket), amelyek segítségével – szó szerint – játékossá tehet? a tudás elsajátításának folyamata. Ez utóbbi technikák rendszeres tanításának sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapniuk az oktatásban. Nagyon fontos, hogy meg?rizzük a tanulás játékos jellegét. Manapság ezt egy újra felfedezett irányzat, a „gamification” (játékossá tétel) képviseli. Az az iskolai tanulás a leghatékonyabb, amely örömteli érzések közepette zajlik: a boldog, felszabadult tanulás sikerélményt okoz, ami tovább er?síti a tudás iránti igényt. El?ször tanulni kell megtanítanunk azt, akire a jöv?nket bízzuk, és csak utána várhatjuk el t?le, hogy képes legyen könnyebben, gyorsabban okosodni, majd kés?bb – már tapasztalatok birtokában – bölcsebbé válni. 

4. Az internet által nyújtott lehet?ségek feltérképezése, alkalmazása

A felnövekv?ben lév? generáció már magától értet?d?nek tartja, hogy olyan alkalmazásokat talál az interneten, melyek felfedezésér?l a korábbi generáció még nem is álmodott. A tanárok gyakran jönnek zavarba olyan kifejezésekt?l, amelyeket kénytelenek diákjaiktól megtanulni. Pedig ?k is örülhetnének a tanulás élményének! Internetes ismereteim jelent?s részét tanítványaimtól tanulom – ?k hívják fel a figyelmemet olyan oldalakra, alkalmazásokra, amelyek ingyenes, bárki számára hozzáférhet? tudásb?vítési lehet?ségekkel szolgálnak, én pedig igyekszem továbbadni e tudást azon hallgatóimnak, akik még nem ismerik ezeket a dolgokat. Az internet térhódítása nem meglep?. Képzeljünk el egy kastélyt, amelynek száz szobája van, és minden szobában száz ajándék vár – mindez semmiség az internetes lehet?ségekhez képest. Könny? elveszni az „ajándékok” bontogatásában, belefásulni az újdonságokba, de az élmény feletti kontroll visszaszerzésével el?nyünkre tudjuk változtatni a helyzetet. A lényeg: ne szégyelljünk tanulni a tanítványainktól! Tanítsuk ?ket a hasznos dolgok felismerésére és a haszontalanok kiselejtezésére! Tanítsuk ?ket az internet használatára – és óvjuk ?ket attól, hogy az internet használja ?ket!

5. Relaxáció tanulása és tanítása

A relaxáció képessége a természet egyik csodálatos adománya, amelynek felfedezése mindannyiunk számára lehetséges. Elsajátításával megtanulhatjuk, miként tudunk órákat pihenni néhány perc alatt. Ahogy mondani szokás, „már a görögök is tudták”, hogy kétféle id? létezik: az órával mérhet? kronosz, és a „szent id?”, mely a kronosz számára láthatatlan, a kairosz. Relaxáció közben a kairoszi id?ben létezünk, így képessé válunk arra, hogy kib?vítsük a kronoszi perceket, és hosszú, pihentet? id?szakként éljük meg azokat. Mind a tanárok, mind a diákok számára elengedhetetlenül fontos lenne eme tudás elsajátítása, amely – a valódi Tanuláshoz hasonlóan – szintén élvezetes foglalatosság.

A fent említett területek fejlesztése els?sorban nem anyagi kérdés. Könnyebb is, nehezebb is: bels? elhatározásból kell fakadnia. Meggy?z?désem, hogy mindannyiunk rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek ahhoz szükségesek, hogy mind a tanulás, mind a tanítás ismét azzá váljék, ami valaha volt: örömmé. 

* Ezek a pedagógusképzésben 2012-ben akkreditált Kollár-módszer (tanulás- és tanítássegít? program) elemei.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2015. 4. számában