Suba subához, guba gubához

Jó kis ellenszenves mondás ez, olyasféle, amit?l rögtön kinyílik a bicska az ember zsebében.

a párválasztási piac kegyetlen, csendes versenye megbízhatóan újratermeli a kasztokat

Jó kis ellenszenves mondás ez, olyasféle, amit?l rögtön kinyílik a bicska az ember zsebében. Tiltakozni kezdünk ellene, mert úgy érezzük, be akar szorítani bennünket valamilyen dobozba, mégpedig egy olyan területen, ahol a leginkább igényt tartanánk a döntés szabadságára: a párválasztásban. Ez a közmondás ugyanis azt állítja, hogy hasonló karakter? és társadalmi helyzet? emberek illenek egymáshoz, mégpedig gazdag a gazdaghoz, szegény a szegényhez.

Ezzel a szemlélettel ellentétben a mai nyugati kultúrákban – és a miénk is ide sorolható – szinte alapszabály, hogy a házasságkötésnek szabadon kialakult érzelmi köteléken kell alapulnia. Ám nem is olyan régen ez nem volt ilyen magától értet?d?. A tudomány – els?sorban a szociológia – homogámia néven ismeri a „suba subához”-jelenséget, vagyis az egymáshoz valamilyen speciális szempontból hasonló emberek házasodását. Az élesen rétegz?dött, rendileg tagolt társadalmakban a rendek fennmaradásának egyik garanciája az, hogy tagjaik egymás közt házasodnak. Így nemcsak az adott réteg által birtokolt vagyon marad meg, hanem meg?rz?dik az egyes társadalmi csoportokra jellemz?, másokétól eltér? életforma is.

Hirdetés

Néprajzi kutatásokból ismerjük a homogámiának olyan széls?séges eseteit is, melyeket már inkább endogámiának, azaz belházasságnak lehetne nevezni. Sok helyen például nem t?rték, hogy a lányok más falubeli legényhez menjenek férjhez, s?t az sem volt mindegy, hogy egyazon falunak ki melyik részén lakik. Er?s volt a foglalkozási ágak szerinti elkülönülés is, például a juhászcsaládok fiai-lányai egymás között házasodtak. Amúgy épp erre utal a „suba subához, guba gubához” közmondás is, hiszen a suba, a földig ér? rackajuh bunda a juhászok, a szövött anyagból készült guba pedig inkább a kanászok viselete volt.

Mindez azonban ma már úgy hangzik, mint valami mese. A társadalom mostanra nyitottabbá vált, az osztályok közötti határok oldódtak, utazni könny?, találkozni, egymással kommunikálni még könnyebb – mondhatjuk-e, hogy a „suba subához” elvet nyugodtan betehetjük az elavult dolgok múzeumába, a lóvontatású faeke mellé?

Ami azt illeti, egyáltalán nem. A homogámia most is él és virágzik – csak ezt sokszor észre sem vesszük. Szociológiai kutatások újra és újra kimutatják, hogy a házaspárok nagy hányadának esetében férj és feleség több fontos vonásban, például vallási hovatartozás és iskolai végzettség tekintetében nagyon hasonlít egymásra.

A társadalmi státust illet? homogámia egyszer? észérvekkel is magyarázható, hiszen van olyan elmélet, mely szerint csupán arról van szó, hogy a házasulandók a lehet? legjobb partnert keresik. Minél jobbak a saját paramétereik, minél értékesebb tulajdonság-együttest tudnak kínálni ?k maguk, annál „értékesebb” partnert kaphatnak érte cserébe. A múltban, az er?sen tagolt társadalomban a származás volt a státus meghatározó tényez?je. Ezt kés?bb felváltotta a képzettség szintje, ma pedig már nem is az iskolázottság, hanem a munkaer?piaci pozíció a társadalmi státus fokmér?je. Így ma a származási homogámia helyett sokszor már a „kelend? munkaer? a kelend? munkaer?höz” elv érvényesülését láthatjuk – s ez természetesen azt is jelenti, hogy a képzetlen, munkát találni nehezen tudó férfiak és n?k szintén egymás között házasodnak. Nincsenek címekkel és látványos küls?ségekkel hivatalosan is elhatárolt társadalmi osztályok, de a párválasztási piac kegyetlen, csendes versenye megbízhatóan újratermeli a kasztokat.

No persze nemcsak az osztály- vagy az egyéni érdekek követése növeli meg annak esélyét, hogy hasonló társadalmi helyzet?, hasonló életmódot folytató emberek kötnek házasságot. Fontos tényez? a biztonságkeresés is! Mindenki számára van ugyanis egy életmód, amelybe belen?tt, amelyben otthonosan érzi magát. Mindannyiunknak van kialakult viselkedésrepertoárunk, és ennek elemeit használjuk a mindennapi helyzetek megoldására. Sokak számára riasztó a gondolat, hogy a bevált megoldásmódok egy részét esetleg le kell selejtezniük és új viselkedésmintákat kell elsajátítaniuk. Márpedig ha olyasvalakivel kötik össze az életüket, aki más ételeket eszik, más módon szórakozik, netán más nyelven beszél, mint ?k, akkor bizony a megszokott, biztonságot nyújtó életkeretek közül ki kell merészkedni valamiféle ismeretlen terepre. Ehhez pedig sokaknak nem f?lik a foguk, és inkább eleve olyan partnerek felé fordulnak, akiknek az életvitele hasonló a sajátjukéhoz.

Néhány különös jelenség azonban arra utal, hogy a homogámia hátterében nemcsak ilyen könnyen belátható, racionális okok állnak. Magyar kutatók például kimutatták, hogy a házaspárok tagjai külsejüket tekintve jobban hasonlítanak egymásra, mint a hasonló korú férfiak és n?k közül véletlenszer?en kiválasztott személyek; nem lehetetlen csupán fénykép alapján megtippelni, hogy kinek ki a házastársa. S ami talán még ennél is furcsább, a férj anyjának arcképe alapján több n? fotója közül ki lehet választani, hogy ki lehet a feleség – anyósok és menyek ugyanis sok esetben az átlagosnál jobban hasonlítanak egymásra. Ez azt jelenti, hogy az emberek szeretnek önmagukhoz, illetve ellenkez? nem? szül?jükhöz fizikailag hasonló párt választani! Ugyan mi lehet ennek az értelme?

Az evolúciós pszichológia szerint a jelenség magyarázata az, hogy a hasonló tulajdonságok – anatómiai jellegzetességek és személyiségvonások – hátterében gyakran azonos gének állnak. Ha tehát az ember olyan házastársat választ, aki hasonlít rá, akkor feltehet?, hogy párjával az átlagosnál több közös gént hordoznak. Márpedig biológiai értelemben a szaporodás célja a saját gének átörökítése az utódnemzedékre, így egy genetikailag hasonló társ aranyat ér, hiszen a maga részér?l is nagy számban ad át olyan géneket az utódoknak, amelyek voltaképpen a mieink is. No persze a túlzott hasonlóság, a közeli rokonok házassága nem el?nyös, mivel a beltenyészet az örökletes betegségek felhalmozódásához vezet. Ezért „ösztöneink” szerint a vérfert?zést?l irtózunk, de a magunkhoz bizonyos mértékig hasonló partnerekhez vonzódunk – ez felel meg leginkább genetikai érdekeinknek. Azaz: veleszületett hajlamunk van a homogámiára.

A „suba subához, guba gubához” közmondás tehát lehet, hogy nem túl rokonszenves, de hitelesen írja le párválasztási szokásaink egy jellegzetességét. Vagyis – egy másik szólással élve – lehet, hogy a szerelem vak, de attól még jó gyakorlati érzéke van, az egyszer biztos.

2012-03 lapszámban megtalálható