„Na, most menjek vagy maradjak?”*

Lehet-e konfliktusok, balhék nélkül feln?ni? Lehet-e csendesen átvészelni a serdül?kort úgy, hogy sem a gyerek, sem a család nem tépázódik meg benne? Talán nem is az a kérdés, hogy lehet-e, hanem, hogy érdemes-e. Mi a pszichológiai haszna a veszekedéseknek, az ajtócsapkodásoknak, az elvonulásoknak és bezárkózásoknak, illetve a határkérdések (hova mész, hányra kell hazajönni, már megint az interneten lógsz, figyelj rám, ha hozzád beszélek stb.) feszegetésének? Az alábbiakban a differenciálódás, a leválás szemszögéb?l, a családi rendszerre fókuszálva vizsgáljuk ezt a kritikus id?szakot.

A kamaszkor hangsúlyos fejl?dési kríziseink egyike. Ráadásul duplán annak számít, hiszen a serdül? szempontjából az identitás, az önállóság, az autonómia kialakítása, a szerepvállalások, a ki vagyok én, mi dolgom a világban nehéz kérdéseit teszi fel újra meg újra, a családok számára pedig a megtartás-elengedés feladatát, kés?bb pedig a gyerek nélkül él? feln?ttek kapcsolati kihívásait, a családi rendszer átalakulását jelenti.

Határkérdések

Miként minden rendszernek, a családoknak is vannak határai: küls? és bels? határok egyaránt. Ezeket általában a szül?pár jelöli ki – a gyerekek ebbe beleszületnek, ebben nevelkednek, és ezeken átjutva, ezek ellen lázadva kell majd távolodniuk, ha eljön a differenciálódás, a leválás ideje.

• A küls? határok a környezettel, a világgal való kapcsolódást, kapcsolattartást és elkülönülést jelképezik. Egyszer? képben fogalmazva: kit engedünk be az ajtónkon, illetve kit engedünk ki rajta. A mondat els? fele a külvilágról szól (mennyire befogadó a család, vannak-e családi barátok, hogyan fogadják az idegeneket: például menyeket, v?ket, újonnan jötteket, hogyan reagálnak a másságra stb.), a második fele pedig a családtagok távolodási lehet?ségeir?l, az önállóságról, az individualitás elfogadásáról és értékelésér?l szól. A túl laza határok elbizonytalanítják, védtelenné teszik a családban él?ket, megnehezítik a „mihez tartást”. A túl merev küls? határok pedig elszigetelnek és fogva tartanak; a kitörés, az eltávolodás sok (gyakran maradandó) érzelmi sérüléssel, „örök haraggal”, sértettséggel jár. Optimális az lenne, ha a határok (és ezáltal a szabályok) biztonságot, keretet adnának, lehetne nekikfeszülni, csiszolódni a velük való ütközésekben. Úgy lehetne átlépni a familiáris határokon, hogy utána vissza is lehessen jönni – visszatérve a fenti hasonlatra, az alábbi mondattal engedni el a fiatalt: „Menj nyugodtan, ide bármikor hazajöhetsz, az ajtónk nyitva áll el?tted!”. Ehhez kell egy bátor vállalkozó (a kamasz), aki útra kél, és kell egy megenged? és elenged? közösség (a család), aki visszavárja ?t.
• A felnövekedés, az érés évekig tartó küzdelmek és harcok révén valósul meg. A serdül?kori fejl?déshez a tekintéllyel hol viaskodni, hol pedig azonosulni szükséges. Ebben nagy feszültséggel és viszonylagos nyugalommal teli id?szakok váltakoznak, míg a végén lassan elcsendesednek a viták. A kamaszok bels? harca a családi üzenetek, elvárások, illetve saját igényeik, szükségleteik és vágyaik lélektani színpadán zajlik. „Olyan legyek, az legyek, amilyennek a szüleim elvárják, vagy valósítsam meg magamat?” „Ha a családomban minden férfi asztalos, választhatok-e valami más foglalkozást, vagy én is beálljak a sorba?” „Mit várnak t?lem a szüleim, és mit szeretnék én?” Sorolhatnánk a nehéz kérdéseket, amikre a válaszok sem egyszer?ek és egyértelm?ek. És ugyanezek küls? tükreként a családnak meg kell birkóznia azzal a felismeréssel, hogy a korábban kedves, szófogadó, a családi elképzelésekhez igazodó gyerek egyszer csak ellenáll: fityiszt mutat a szül?i tekintélynek, önálló véleménye van, szembehelyezkedik a szüleivel, vitázik, érvel… és titkai vannak.

„Mindenki másképp csinálja”**

Van, aki csendesen: visszahúzódóvá válik, magára csukja a szobája ajtaját, történeteit már nem osztja meg a szüleivel. ? így alakítja és tartja a határait. Van, aki pedig harsány, vitázik, szabályt szeg – neki ez a módszere. A látszólag ellentétes két magatartás valójában egy t?r?l fakad, és ugyanazt a célt szolgálja: kialakítani önmaga feln?tt határait, megtalálni a választ a Ki vagyok én? kérdésre, leválni a szüleir?l – azért, hogy egyszer saját, önálló életet tudjon kezdeni. Ehhez egyfajta távolság kialakítására van szükség. A hangsúly azonban a lélektani és nem a földrajzi határokon van. Mert a szomszéd utcába költözve talán nehezebb a leválás és a határtartás, ám ha valaki az óceán túlsó partjáról naponta skype-ol a szüleivel, mindent megvitat velük, mindenr?l beszámol, a véleményüket kéri, hiába ment olyan messzire, a differenciálódás, az autonómia kialakítása még várat magára.

Mit tehet a szül??

Legel?ször is: felületet ad. A vitáknak, a csendeknek, a nekifeszüléseknek, a kamaszos küzdelmeknek. Nem engedheti meg magának – és a gyerekével szemben sem tisztességes –, hogy hátralép, és mindent ráhagy a serdül?re, csinálja, ahogy akarja. A látszólagos lazaság vagy netán szül?i gyengeség a gyereket bizonytalanná teszi, elveszti a kapaszkodóit; hiszen kereteket, szabályokat feszegetni, átlépni, újakat kialakítani csak úgy lehet, ha tudjuk, hol a határ. Ehhez pedig er?s, strapabíró feln?ttekre van szükség. Akik megmondják, a gyerek meg nem úgy csinálja, próbálgatja, aztán kicsit mégis úgy csinálja, de egy kicsit másként… és így tovább, míg lassan kialakul a saját identitása. Ám az sem célravezet?, ha túl szigorúak, hajthatatlanok a szül?k, akikkel nem lehet párbeszédet folytatni, akikkel a vita eleve halálra van ítélve, akik minden kihágást és ellentmondást szigorú retorziókkal vagy sértettséggel büntetnek – hisz a túl merev határoknak nekifeszül? kamasz nem alakul, csiszolódik, hanem törik, sérül, s az ekkor okozott károk sokszor évtizedekre megmérgezik a szül?-gyerek kapcsolatot.

Ez a b?ntudatmentességet biztosító szül?i rugalmasság a konkrét és virtuális határok kezelésére is érvényes: tiszteletben kell tartani a zárt ajtókat. Például nem lehet kopogtatás nélkül belépni a szobába. Nem lehet titkokat, levelezéseket firtatni, nem lehet mindenbe beleszólni, el kell viselni, ha nem számol be már olyan sok dologról, mint gyerekkorában. Nem megsért?dni azon, ha a közösségi oldalakon nem jelöli vissza anyját és apját, vagy ha nem mondja meg, hogy mi a blogja címe.

Mindezeket nem engedetlenségnek, h?tlenségnek vagy normasértésnek értelmezni, ami csak a kamasz bizonytalanságát, bizalmatlanságát és b?ntudatát növeli. Hisz akkor, ha bajban van, ha segítségre van szüksége, nem lesz kihez fordulnia. És ha a próbálkozásai során netán kiderül, hogy hibázott, tévedett, elrontott valamit, mindenképpen kerülni azt a mondatot, ami így kezd?dik: „Bezzeg én megmondtam, ha rám hallgattál volna…”

Mit csináljunk nélküled?

Hosszú és fáradságos az eltávolodás. Gyermeki és szül?i oldalról egyaránt folyamatos és óvatos egyensúlyozást igényel a kötelékek szétszálazása majd újracsomózása. A családtól távolodó, önmagát keres? fiatalnak a világ kihívásainak kell megfelelnie – a gyerekek nélkül maradt szül?knek pedig egy újabb családi életciklussal kell megbirkózniuk. A gyereknevelés helyett mindkét fél dolgát könnyebbé teszi az egymás felé fordulás, új elfoglaltságok, feladatok keresése. Hiszen a leválóban lév? kamasznak szorongást okoz, ha azt érzékeli, hogy szülei nélküle boldogtalanok, tehetetlenek, ha életük értelmét az adja, hogy ?t várják, visszavárják. Ezért is különösen nehéz azoknak a parentifikált, szül?i szerepbe kényszerült gyerekeknek a leválása, akik – helyzetükb?l fakadóan – valamelyik szül?jük (általában az anyák) szoros bizalmasai, segítségei.

Van-e tuti tipp?

Gyorsan válaszolok: nincs. Igyekezni kell, ha nem is mindig jól, de – D. Winnicott szavaira rímelve – „elég jól” csinálni. A szül?i konfrontáció ne legyen megtorló vagy bosszúszomjas, de legyen meg a saját ereje, aminek nekifeszülve a serdül? meg tudja találni önmagát és saját sorsát. Mert mindig kell egy feln?tt, aki válaszol – ám ennek a válasznak nem kell mindig szépnek lennie.

*Európa Kiadó: Rend?rlány

**LGT

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2018. 2. számában