Amikor szakemberként a bántalmazók áldozatairól gondolkodunk, nagyon körültekint?nek kell lennünk. Egyrészt nem tudunk érdemi segítséget nyújtani, ha nem lesznek tisztában azzal, hogy ?k maguk hogyan vesznek részt a folyamatban, mik a saját titkos mozgatórugóik, amiért éppen egy patológiás, nem pedig egy kölcsönös tiszteleten alapuló köt?désbe vonódtak be, és nem látják, mik a fejl?dési, önismereti szükségleteik a változtatáshoz. Másrészt bármi, ami a terápia során egy túl korai ponton arra utal, hogy bennük is van valami, ami hozzájárul a nehézségeik fennmaradásához, fokozhatja a szégyenérzetüket, az önvádjuk erejét, a traumatizáltságuk élményét, és meger?sítheti bennük a gyanút, hogy a kínzójuknak talán mégis igaza van: ?k a rosszak, a kibírhatatlanok, az élhetetlenek.  A felvetés sebzettséget, frusztrációt, felháborodást szülhet, s?t, „a világon senki nem ért meg” poklát is megteremtheti. Az is el?fordulhat, hogy a barát, a rokon, a mediátor, a terapeuta „középen állása” lovat adhat a bántalmazó alá: „Látod, te is tehetsz róla, err?l beszélek folyton!”. Aki ilyesmivel foglalkozik, tudnia kell, hogyan m?ködik ez a fajta kapcsolat, mert könny? a kárt tetézni a naiv, avatatlan, jó szándékú, „egyrészr?l, másrészr?l” típusú megfogalmazásokkal.

A felszínen selyemsál – belül szögesdrót

A rejtett bántalmazást különösen nehéz érthet?vé tenni a külvilág számára. A bántalmazó higgadt szavaira ugyanis a bántalmazott gyakran kétségbeeséssel és haraggal reagál. A laikus szemlél?nek nem áll rendelkezésére a valóságot átvilágító röntgen, amely feltárná, hogy ami a felszínen selyemsál, az belül szögesdrót. Hogy a bántalmazót hidegen hagyják a tények, mert saját, kényelmes, önkényes, testreszabott „tényeket” alkalmaz. Ez az áldozatnak sem mindig teljesen világos, össze van zavarodva – bár néha megengedi magának, hogy tisztán lásson. Mivel a bántalmazás egy bonyolult magatartási és pszichológiai mintázat, csábítás nélkül nem jöhet létre. A pokolba vezet? út is arannyal van kikövezve, legalább a kanyarig. Azután destruktív, játszmaszer? eljárások egész csokra jön, amelyeknek lényege, hogy a bántalmazó végül szinte uralja a másik elméjét, hogy engedelmes legyen és gyenge, b?ntudatos és szégyennel teli, zavarodott és tehetetlen, és a külvilágnak elmagyarázhatatlan sebeit leginkább belül hordozza. A bántalmazók, legalábbis a tehetségesebbje (sajnos a patológia is lehet tehetség) kiválóan hitetik el a környezetükkel, hogy  ártatlanok, ?k az agresszió elszenved?i. Ha azt halljuk valakit?l, hogy megint egy eszement fickóval vagy egy  elmebeteg n?vel hozta össze a sors, jusson eszünkbe, hogy el?tte talán személyesen gondoskodott az adott ész „elmenésér?l”. Ha az optikát ki merjük nyitni, társadalmi szinten is láthatjuk ezt: közösségünk számos személyét, csoportját éri jogfosztás, megalázás, besározás, és amikor felemelik a szavukat, akkor egy lefizetett, megtévesztett, agresszív csoport tagjainak láttatják ?ket, akik „hisztikéznek, ajvékolnak, tüntikéznek”. Sajnos mindig akad, aki hisz a bántalmazónak, és így a képvisel?jévé válik. ?ket hívják szárnyas majmoknak. Lehetnek ismer?sök, rokonok, és lehetnek erkölcsi kivégz?osztagként m?köd? kommentel?k. Az elkövet? keze közben tiszta marad, a szárnyas majmok helyette végzik el a hitelrontás piszkos munkáját.

A túlél?k

A bántalmazókat leginkább a narcisztikus spektrumban és az antiszociális személyiségzavar táján találjuk meg. Ám maga a diagnózis nem jelent automatikusan bántalmazást. Az egy mintázat, ami a másik rendszerszint?, következetes pszichológiai leigázásáról szól: az illet? elbizonytalanításáról, a saját elméjébe vetett hit meggyöngítésér?l, a fölötte gyakorolt mentális kontrollról, és az iránta érzett szeretet vissza-visszatér? látszatáról, csöpögtetésér?l, hogy reménykedni bírjon a jobb id?k eljövetelében. Már a kapcsolat elejét is megzavarhatja egy-két csepp üröm, de az igazi, tartósan fájdalmas nehézségek az elkötelez?dés – a gyerekvállalás, az anyagi összefonódás, a házasság – után bontakoznak ki.

Az elszenved?ket gyakran túlél?knek nevezik. A szó a reményre és az adott személyek életerejére utal, amit majd újra fel kell fedezniük. A túlélés azt is jelenti, hogy hátrahagyunk valamit, és lehet?leg csak a tanulságait próbáljuk magunkkal vinni. Mert nem vagyunk azonosak azzal, ahogyan bántak velünk. Ez sebeket hagyott, de nem tett minket szörny?vé. A bántalmazók nem els?sorban a gyengékre, az er?tlenekre, az érdektelenekre vadásznak, hanem sokszor azokat szemelik ki, akiket értékesnek, er?snek, függetlennek, empatikusnak, szórakoztatónak, magas presztízs?nek, gondoskodónak, attraktívnak látnak. Fontos ezt kiemelni, mert a komplex traumatizáltság miatt önmagukat sokan leépültnek, instabilnak, alkalmatlannak, értéktelennek, boldogtalanságra ítéltnek érzik.

Miközben igaz, hogy a bántalmazók szívesen utaznak az „értékes vadra”, közben fogékonyak az olyan metakommunikatív jelzésekre is, amik a korábban valami módon meggyötört emberekre öntudatlanul is jellemz?ek. A párkapcsolat kialakításához tehát nyilvánvalóan magas presztízs?nek és értékesnek kell lenni a kizsákmányoló szemében, de ezzel párhuzamosan az illet?ben egy rejtett, másik szint is létezhet. Az ilyen, gyakran magasan teljesít? személy fokozott biztonságigénye, sebezhet?sége, odaadásra való hajlama, a másik igényeinek automatikus el?re sorolása, önelnyomási képessége vonzza  a bántalmazót. A nárcisztikus számára például kezdetben a „csodálatos szerelem” ígéretét hordozzák, ám el?bb-utóbb irigységet szülnek, majd a másik leértékelésének és kizsákmányolásának alapjává válnak. Az antiszociális személyiségeknek nincs érdemi felettes-énjük, így biztosak lehetünk benne, hogy az ? esetükben a kapcsolat csakis a kihasználásról és a kínzás rafinált élvezetér?l szól.

„Meghívó” a bántalmazónak

A bántalmazott természetesen lehet eredetileg egészséges személy, tele lendülettel, életszeretettel és értékes tulajdonságokkal, és el?fordulhat, hogy csak a bántalmazójával együtt töltött hosszú id? során válik megtépázottá. Ám, ahogyan említettem, gyakran van bennünk valami, ami veszélyeztetetté tesz, hogy bizonyos emberek „ránk találjanak”. Mintha meghívót küldtünk volna, csak nem értettük, mit írtunk rá, de a bántalmazó mégis el tudta olvasni. Kiszolgáltatottabbak ennek a fajta kapcsolódásnak azok, akiket a gyerekkoruk arra tanított, hogy inkább ?k figyeljenek másokra, mint mások rájuk, inkább ?k gondoskodjanak másokról, mintsem átérezzék, nekik mire van szükségük, és nagyon foglalkoztatja ?ket, ha valaki szenved vagy szükséget szenved – pláne áldozattá válhatnak, ha nem jól képviselik a felel?sségvállalásuk határait.

Ha ezen az önfeláldozó–önfeladó spektrumon még tovább megyünk, olyan késztetés? személyeket találunk, akik automatikusan átengedik a terepet mások szükségleteinek. A partner személyisége és igényei szinte átrendezik az övékét, mert nehezen férnek hozzá a saját szükségleteikhez és igazi érzéseikhez, s a túlalkalmazkodással próbálják bebiztosítani, hogy elfogadják ?ket – abban a reményben, hogy cserébe megbecsülést, szeretetet, ragaszkodást, biztonságos kiköt?t kapnak. Lakik bennük valaki, aki bizonyos vonásaiban felt?n?en emlékeztet a bántalmazójukra. Ezt a személyiségrészt sokféleképpen nevezhetjük. Lényegében egy elhanyagoló és támadó vonásokkal felruházott bels? szül?figura, aki szinte önálló életet él, és túlzott hatalommal bír a személyiség egésze fölött. Állandóan kritizálja, elértékteleníti, kiszolgáltatja és elárulja az illet?t. Szemben a megfelel?en funkcionáló lelkiismerettel, aminek jó esetben meg tudunk felelni, ez a „büntet? szül?i rész” semmi jót nem akar és soha semmi nem elég jó neki. Ez a rész a felel?s azért, ha feltáratlan marad, hogy a szenved? miért tér vissza újra és újra a gyötr?jéhez. Vagy, ha az ?t támogatók ki is operálják torz kapcsolódásából, miért talál mást, akivel bet?re ugyanazt építi fel. Amíg nem sikerül meggyengíteni a büntet? szül?i részt, az illet? kiszolgáltatott marad.

Miért éppen erre vágytunk?

Szerelembe esni nem b?n és nem is betegség. Ritka, aki a közeledés édes izgalmában azzal számol, hogy mindez majd szövevényes inkvizícióba fog torkollni. Nem a gonoszságra készülünk, hanem a gyerekkori mesék fordulataira. A szerelemre, ami begyógyítja a sebeinket. A másikra, akiért tenni akarunk, és aki majd tenni akar értünk. Kóros személyiséggel szerelembe keveredni: az sem b?n. Nagyon is természetes és érthet?. Felemel?, izgalmakkal teli, er?s köt?dést kiváltani tudó, de nem veszélytelen vállalkozás. Hisszük vagy sem, a patológiás személy is a kielégít? kapcsolatot keresi, csak nem tudja másképp m?ködtetni, mint kizsákmányolóan. Akárhova is jutottunk, föltehetünk magunknak néhány fontos kérdést. Miért éppen erre vágytunk? Mely sebeinket akartuk begyógyítani, amikor egy minket különlegesen tükröz?, a tenyerén hordozó emberhez kezdtünk vonzódni? Nem lehetséges-e, hogy a hiányérzetünk, a bizonytalanságaink és a félelmeink id?nként eltakarják el?lünk a valóságot? Vajon átéljük-e a valódi érzéseinket? Teret engedünk-e a szükségleteinknek? Hiszünk-e a megérzéseinknek? Merünk-e következtetéseket levonni a rossz benyomásainkból? Miért bánunk rendszeresen pocsékul önmagunkkal? Ki lakik bennünk, aki arra kényszerít, hogy lemondjunk a saját igazságunkról, jogainkról, határainkról, megbecsülésünkr?l, egyensúlyunkról? Hol van a felel?sségünk valódi határa a kapcsolatban? Mire építjük a hitünket, hogy jobb lesz? És mit mondanánk annak, akit szeretünk, ha hasonló helyzetben volna, mint most mi?

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2021.3. számában