Bajáról származik, de középiskolai éveit szüleit?l távol, Budapesten töltötte. Kollégista lett és végiglázadta a kamaszkorát. Egyetemi éveit kosárlabda-ösztöndíjjal az Egyesült Államokban kezdte, majd hazatérve Szegeden az akkor induló pszichológia szakra iratkozott be. Ott szerzett diplomát, azóta a f?városban él. 2001-ben, még egyetemistaként kezdett a Vadaskertben dolgozni, amelynek azóta is munkatársa. Eddig is több szakmai feladatot végzett párhuzamosan – tanít, szakcikkeket ír, rendel, tréningeket tart –, most azonban egy új kihívás is megtalálta: a Mindennapi Pszichológia magazin felel?s kiadója, f?szerkeszt?je lett.

Hogyan lesz egy mind a tudományos életben, mind a gyakorlati szakmában ismert és elismert pszichológusból felel?s kiadó?

Sokat írtam a lapba, és a f?szerkeszt?, dr. Pápay-Herbert Zsuzsa ajánlatára rövid gondolkodás után igent mondtam. Egyrészt nekem az ? személye nagyon inspiráló, hat a gondolkodásomra, másrészt szerettem volna tiszteletben tartani és továbbvinni a lap szellemiségét, meg?rizni kivívott értékeit és színvonalát. Zsuzsa segítségével most tanulok bele az új szerepbe, és nagyon izgalmasnak találom. Hatalmas dolognak tartom, hogy a lap egyszerre szól a szakembereknek és az érdekl?d? átlagembereknek, a fiataloknak és az id?sebbeknek. Úgy gondolom, ez igazi unikális érték – de egyben nagy felel?sség is. Mindezeket figyelembe véve és mérlegelve lettem tehát felel?s kiadó.

Fontos számodra, hogy szélesebb körben ismertté tedd a tudomány általad ismert területeit?

Azt érzem, hogy ha valamiben nagyon otthon vagyok, sokat tudok róla, mint például a neurodevelopmentális zavarok (idegrendszeri fejl?dési rendellenességek) témájában, akkor nagyon sokat tudok adni. Szeretem ezt közelebb hozni akár a szakemberekhez, akár az érintettekhez. A terápiás helyzetben is elengedhetetlennek tartom a visszajelzést – azt, hogy a páciens jobban megértse problémáinak gyökerét, s ennek révén magyarázatot adjak a történésekre. Számomra mindig ez az els? – és egyik legfontosabb – lépés. Emellett a mindennapi szakmai m?ködésben is elengedhetetlennek tartom a pszichoedukációt, a pszichológiai ismeretterjesztést.

Miért lettél pszichológus?

14 évesen eljöttem Bajáról, ahol a szüleim a válásukkal voltak elfoglalva. Teljesen más irányba indultam, közgazdasági szakközépiskolába jártam, ahol egy „ellenálló” voltam. Nem a szüleim ellen lázadtam, egyszer?en nem voltam hajlandó kereskedelmet, ökonómiát tanulni, és az ellenkezésem olyannyira er?s volt, hogy az egyetemen magyar-történelem szakra akartam felvételizni. Ott hallottam egy kulcsmondatot, hogy a pszichológia szakon drámaian magas a túljelentkezés, és azt gondoltam, milyen érdekes ez a tudomány, de meg sem próbálom, ha ilyen nehéz, nekem biztos nem sikerül. Úgy alakult az életem, hogy magyar szakra felvettek, de felfedezett egy amerikai kosárlabda-edz?. Egy évig éltem Missouriban, óvón?ként dolgoztam, hogy megéljek, kosaraztam – és ott már pszichológiát tanultam.

Miután az Egyesült Államokban sportösztöndíjjal elvégzett egy évet a pszichológia szakon, a véletlenek játéka, valami organikusan alakuló eseménysorozat vezette el a szegedi pszichológia tanszékre, ahol közvetlenül Vajda Zsuzsannánál jelentkezett be. (V.Zs a Szegedi Egyetem Pszichológiai tanszékének egykori vezet?je, Pléh Csaba és a Debreceni Egyetemr?l Kovács Zoltán támogatásával a szegedi képzés létrehozója. A szerk.). A Szegedi Egyetemen ekkor indult az önálló pszichológusképzés els? évfolyama.

Vajda Zsuzsanna hitt bennem, amiért ma is nagyon hálás vagyok neki. Ez a 15 f?s csoport, az évfolyamom pótolta számomra a nehezen viselt középiskolai éveket – csodálatos volt. Mindemellett azonban az egyetemi évek alatt végig azt éreztem, hogy én itt nem fogok diplomát kapni, de bizonyítani akartam, leginkább saját magamnak. Annak ellenére, hogy élt bennem ez az érzés, folyamatos hívást éreztem a kognitív pszichológia irányában, többek között Gulyás Balázs és Pléh Csaba hatására. Az egyetem alatt kezdtem jobban megismerkedni az ADHD-val, és a téma egyre jobban beszippantott. Bár a középiskolában nem is tanultam semmilyen természettudományos tárgyat, a PhD- m már szinte tömény genetika.

Azt képzelhetik Rólad, hogy könnyedén alakultak a dolgok az életedben...

Több kapcsolati nehézséget, s?t tragédiát is megéltem, de valahogy mindig azt éreztem, hogy a végén a helyükre kerülnek a dolgok. Általában kivárom ezt, pedig egyébként nagyon türelmetlen vagyok. Amikor a külvilág számára vesztesnek t?nök, akkor azon dolgozom, hogy kitisztuljon a kép. Nem esem kétségbe, mert tudom, hiszen sokszor tapasztaltam, hogy el?bb-utóbb képes vagyok megoldani a helyzetet. Hiszem, hogy a tetteim végül minden esetben igazolják a történteket.”

H?séges típusnak t?nsz, mind a munkahelyedet, mind az általad kutatott témát illet?en...

Utolsó éves egyetemistaként jöttem a Vadaskertbe gyakorlatra (Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház) az ADHD miatt. Gádoros Julianna (a Vadaskert Alapítvány és a Kórház alapítója, egykori igazgatója. A szerk.) már a diplomám megszerzése el?tt felvett – úgy, hogy az intézményben addig gyakorlatilag nem is volt pszichológus. Az ? hatására felvételiztem a doktori képzésre, közben sokat kutattam, és dolgoztam a klinikai gyakorlatban is.

A Tourette tehát „itt feküdt” az asztalon. Az ADHD, a kényszer és a tikek nagyon sokszor együtt járnak – és mindez egyre inkább érdekelt. Ezek olykor nagyon hétköznapi, a normál populációra is jellemz? tünetek, mégis sokszor lesz bel?lük probléma. Engem ez a folyamat érdekelt, és persze az, hogy hogyan lehet ezen segíteni. A saját életemben is vannak hasonlóan kényszeres mozzanatok, ismer?s motívumok, és a Tourette, mint modell, ad egy olyan gondolkodásmódot, amit másban is tudok alkalmazni. A neuropszichológiát azért kezdtem el tanulni, mert régen nyomozó, pontosabban profilozó szerettem volna lenni. A diagnosztizálás a legkedvesebb terepem, szeretem megfejteni a tünetek mögött rejl? okokat, látni a törvényszer?ségeket, és ez a munka sokszor olyan, mint egy nyomozás. Az alapítvány igazgatásához is szerves folyamat vezetett – én itt n?ttem fel, itt szocializálódtam. Minden nehézségével és szépségével együtt szeretem ezt a feladatot, és konfliktusaival, megvívott harcaival együtt újra vállalnám.

Mi az, ami nélkül nem tudnál szakmailag m?ködni?

Nagyon szeretek létrehozni, kitalálni, megcsinálni. A kihívás éltet, megmutatni magamnak, hogy mire vagyok képes. Nagyon szeretek teamben dolgozni, és nagyon fontos számomra a bizalom. A feladatok pontos ismerete mellett persze tudok delegálni, belátom, hogy nem kell mindent nekem megcsinálnom, hiszen tudom, hogy nem vagyok mindenre képes – de képes vagyok összehozni a megfelel? embereket. Ha pedig valamivel nem tudok megbirkózni, addig foglalkozom vele, míg a végén megértem, és igen, hiszem, hogy minden a helyére kerül.”

VILLÁMKÉRDÉSEK

1. Van-e olyan tárgy a birtokodban, amit?l sosem válnál meg?

Nagyon sok tárgyam van, szeretem a tárgyakat, amik körülvesznek, fontosak számomra. Mindig is azt gondoltam, hogy ragaszkodom hozzájuk, de most így belegondolva nincs olyan közöttük, amit?l ne tudnék megválni. Leginkább a szépségük vagy a praktikumuk miatt használom ?ket.

2. Hogy kapcsolsz/kapcsolódsz ki? Van-e hobbid, passziód?

Nagyon nehéz kiszakadnom a mindennapokból, mert sokat dolgozom és a családunk is nagy – ha hazamegyek, „bekapcsolnak a rutinok”, ezért a kikapcsolódáshoz ki kell mozdulnom. De abszolút van hobbim. Szeretem a Dunát, van egy hajónk, az teljesen kikapcsol. Jógázom, SUP-ozok, füvet nyírok, olvasok, jó sorozatokat nézek, leginkább olyanokat, amikbe kicsit „bele kell halni”. Általában nagyon sok inger ér, így többnyire a magányos tevékenységek kapcsolnak ki. Például imádok pakolgatni, rendezgetni dolgokat.

3. Mik vannak a táskádban?

Többnyire nincs táskám. Zsebem van. Ha mégis van táskám, akkor csak a laptopom fér bele.

4. Van-e visszatér? félelmed?

Nincsen. Régen voltak visszatér? félelmetes álmaim, hogy menekülök, repülnöm kellene, de hiába er?lködöm, nem megy igazán. A végén persze mindig felébredtem.

5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i)d, emléke(i)d?

Általános iskola alsó tagozata óta versenyszer?en kosaraztam, ez töltötte ki az életem. Edz?táborok, meccsek. Óvodáskorom óta van egy barátom, akivel együtt kezdtünk kosarazni. Els?ben egy iskolába, de külön osztályba kerültünk. Amúgy egy nagyon alkalmazkodó és csendes gyerek voltam mindig, de ekkor levetettem magam az osztályterem elé és addig sírtam, amíg végül összeült a tanári kar, behívták a szüleinket és egy osztályba tettek minket.

Annak ellenére, hogy nincs testvérem, izgalmas gyerekkorom volt. Vidéken n?ttem fel, ahol már korán önálló lehetett az ember, biciklivel jártam mindenhova. A nagymamám falujában töltöttem a nyár egy részét az unokatestvéreimmel, ahol mindent lehetett, habos cukros kávét kaptunk reggelire, volt saját bárányunk és kizárólag az ablakon és a kapun átmászva közlekedtünk, soha nem az ajtón. A nagymamám mindig hozatott egy teherautónyi homokot a ház elé, amib?l elképeszt? várakat építettünk. Sok id?t töltöttem a Dunán, zátonyon, örvényekbe ugráltunk, kergetett a vaddisznó, nem volt veszélyérzetünk.

6. Van-e olyan elv vagy gondolat, ami hat a mindennapi m?ködésedre, amit szívesen adsz át tanítványaidnak, gyerekeidnek?

Hogy szeressék, amit csinálnak. Illetve csinálják azt, amit szeretnek, és ha abban kitartanak, akkor az már több mint fél siker.

7. Hol szeretnél tartani a szakmai életedben 5 év múlva?

Nem vagyok karrierista típus, nincsenek ilyen elképzeléseim. Szerencsés vagyok, hogy van egy hivatásom, ennek szeretek élni, ebben szeretnék minél jobban kiteljesedni.

8. Mi a legrosszabb tulajdonságod?

Nem tudok várni. Ez sajnos azzal jár, hogy néha rám várnak, mert nagyon kicentizem az id?t.

9. Mi tartasz a legjobb képességednek?

Össze tudok hangolni dolgokat. Szinte bármit. Valahogy ráérzek arra, hogy mi és hogyan tud jól m?ködni, és ehhez mit kell elengedni. Amiben pedig fantáziát látok, abban a végletekig kitartó vagyok, akkor is, ha akadályok állnak el?ttem. Ez persze így leírva talán túl romantikus attit?dnek hangzik…

10. Mib?l inspirálódsz, mi az, ami kikapcsol?

Szeretem a szellemes és tartalmas beszélgetéseket, a közösen megélt élményeket.

11. Tea vagy kávé?

Egyértelm?en kávé. Nem szoktam teázni.

12. Mit olvasol most?

Min Jin Lee: Pacsinkó. Koreai családtörténet. Szép és nehéz könyv.

13. Van-e olyan – akár szakmai – helyzet, ami lefagyaszt, amivel nem tudsz bánni?

Nem jut eszembe ilyesmi. Általában a nagyobb ellenállás irányába megyek. De például a nyílt agressziót nehezen viselem.

14. Mit f?zöl leggyakrabban?

Vajaskenyeret.

15. Hány órát alszol átlagosan naponta?

6-7 óra között.

16. Van-e bármi, amit mindenképpen szeretnél megtanulni, kipróbálni?

Mindig vannak ilyen „mániáim”. Nem óriásit, de azért szeretek kilépegetni a komfortzónámból. Ezek mostanában nem szellemi tevékenységek – legutóbb például hajóvezet?i vizsgát tettem.

17. Kedvenc zenéd, amit bármikor szívesen hallgatsz?

A zene az életem része, nagyon fel tudok oldódni benne. Sok zenét szeretek, de amit bármikor tudnék hallgatni, az David Bowie, John Grant, a The Last Shadow Puppets, Chris Cornell, Queens of the Stone Age. Ilyesmiket. Ha még lehet, akkor mindenképp él?ben.