Évek óta foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival, a média egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatásaival, illetve a különböz? generációk specifikus m?ködési mechanizmusaival. Két f? szakterülete az online tér, a közösségi média és a személyiség kapcsolata, valamint az onkopszichológia. A komoly szakmai munka mellett a 2000-es évekt?l nem titkolt küldetésének tartja a pszichológia tágabb kör? népszer?sítését, társadalmi megítélésének hangolását.

Rendszeresen publikál, el?adásokat tart, podcastje van Horváth Gergellyel, és kétévente könyvet ír. Hogyan fér ez bele az idejébe, a magánéletébe?

Tudatosan választok a munkák közül. Egyensúlyra és harmóniára törekszem, aminek az alapja számomra a klinikai munka, a rendelés. Aztán a könyv- és cikkpublikálás, majd az el?adások, podcastek, workshopok. A terápiás munka a legfontosabb, mert nem szeretnék az lenni, aki már rég nem csinálja, de publikál róla.

Kislány korától zongorázott, szavalóversenyeken indult, így a publikum el?tti megmérettetés alapélményévé vált. A kétezres évek elejét?l televíziós m?sorokban is gyakran vállalt szerepet, azonban ma már nagyon megválogatja, milyen platformon nyilvánul meg…

Eleinte felvételekkel kezdtem, ami jelent?s különbség az él? adáshoz képest, majd némi vonakodást követ?en az RTL Klub Reggeli jében vállaltam szakért?i szerepet, ahol Alföldi Róbert segített át a kezdeti izgalmakon. Szerencsém volt, mert olyan emberekkel dolgoztam együtt, akikkel nagyon jókat lehetett beszélgetni. A magazin jelleg? m?sorok mára még inkább tartalmazzák a „fast thinking” elvárást. Ez azt mutatja, hogy az egyik leger?sebb megatrend – a gyorsaság – a médiában is jelen van, vagyis a szakért? feladata is az lett, hogy 3-5 percben magyarázzon közérthet? nyelven. Ez egyébként általános jelenség, f?leg az információs kor jellemz?je, hogy a fogyasztót a legrövidebb id? alatt tájékoztassák. Így jutunk el a Mindentudás Egyetemét?l a TEDx 11 percéig. A tudásátadás és az élményadás között elég nagy a különbség, f?leg az egészségügy területén. Bizonyos helyzetekben, amikor pedig tudásra lenne szükség, ez nem használható. Már legalább két évtizede érzékelhet?, hogy az átlagnéz?, -olvasó legszívesebben azt a három tuti mondatot szeretné hallani, ami segít neki. Az ilyen érzelmi igényekben látjuk megint a gyorsaság szerepét. Ez a XXI. század médiavilágának nagy csapdája: gyorsnak tünteti fel az életet, holott az kifejezetten lassú, már ami az érzelmeket illeti. Különösképpen akkor, ha probléma van, mert az bizony csak lassan oldható meg. Ilyen szempontból például nagyon fontos ellentrend a hosszú szakmai podcastek megjelenése, ahol a hallgató alaposan körbejárt témákkal találkozik.

Ez a trend a terápiás térben is érzékelhet??

Feltehetünk egy fontos szakmai kérdést: van-e a pszichoanalízisnek létjogosultsága, életképes-e ebben a felgyorsult világban? Felmerül, hogy van-e ideje, energiája, pénze és nem utolsósorban türelme az embereknek a nagyon lassú, olykor évekig tartó, heti 2-3 alkalmas feltáró munkára. Mindemellett azt is látjuk, hogy nagyon sokszor érzelmi igény az, hogy elmélyülten dolgozhassanak önmagukon, a tüneteiken vagy akár az önismeretükön. Persze van különbség a 20-30-as és a 40-50-es korosztály között egy pszichoterápiás rendel?ben, és ez nem feltétlenül hasonlít a húsz év ezel?ttire. Most az internet és az okoseszközök folyamatos jelenléte az azonnali érzelmi szükségletkielégítés igényét is hozza. Ez pedig nyilván megjelenik a rendel?kben, például a mostani 20-as, 30-as generációknál a feltáró terápiákban is, ez pedig az azonnali visszajelzésre való igény. Az elvárás az, hogy az azonnali válaszban ott legyen a megkönnyebbülés élménye is. Nagy pillanat a terápiás munkában, amikor valaki felismeri, hogy muszáj id?t szánnia önmagára, az érzelmei megértésére.

Hogyan hat ez az egyéni szinten felfedezhet? tendencia a (partner)kapcsolatokra?

A párkapcsolatokban, mióta megjelentek és teret hódítottak a randiapplikációk, (Tinder, Bumble), megfigyelhet? egy praktikus szintre csúszás a kapcsolat indításában. Mintha az egy olyan projekt lenne, amire meg kell találni a megfelel? szerepl?t, és ha az megvan, akkor nagyon jó kérdésekkel egy gyors interjút kell vele lefuttatni. Egyszer egy páciensem mondta, hogy a Tinderen a beszélgetések olyanok, mint egy állásinterjú, ahol a minimális id? alatt a legtöbb információt kell átadni és a legszimpatikusabb énünket mutatni. Az pedig, hogy az érzelmek mindezt hogyan kísérik, sokadlagos kérdéssé vált, mint ahogy az is, hogy ebben az azonnaliságigényben mindenki elfelejti, hogy bizonyos tényeknek nem kell rögtön kiderülni. Nem azért, mert titkosak, hanem mert az ember a túl korán jött információkkal egyszer?en nem tud mit kezdeni. Ekkor történik az, hogy az ember projektszer?en behelyezi a másikat egy olyan Excel-táblába, ahol az els? és a huszadik sor között meg kell nézni, milyen szórásban vannak a pozitív dolgok, hogy el tudja dönteni, mit szeretne. Nagyon sokat számít (Solomon Asch szociálpszichológiai kutatása alapján az els?dleges benyomásról – a szerk.), hogy az els? három tulajdonságból mindenki profiloz egy személyiséget, és ha volt a másiknak egy rosszul fogalmazott mondata, már jön is a kiábrándulás. Ezzel az a baj, hogy bizonyos emberi viszonyokat, mint például a párkapcsolat, nagyon veszélyes átterelni a praktikusan megoldható dolgok körébe, mert akkor abban annyi érzelem lesz, amennyit beleteszünk, és nem annyi, amennyit az megkívánna. A létrejöv? párkapcsolatokban a felek egy elvárásokkal teli listával állnak a másikhoz, de nem biztos, hogy ezek egyeztetve vannak. Noha sok párkapcsolati kutató leírja, mekkora különbség van aközött, hogy ha a párod nem hozott tejet, te azt mondod, hogy jaj, de kár, hogy nincs tej, vagy azt, hogy mekkora hülye vagy, hogy nem hoztál tejet, még mindig az utóbbi a gyakoribb. Az els? eset egy tényközlés az objektív problémáról, a másik pedig min?sítés a másikról.

Mi ennek a magyarázata?

A gyors élet, az azonnali érzelmi szükségletkielégítés igénye nagyon könnyen teremt türelmetlenséget és ingerlékenységet, ezáltal sokkal gyorsabban címkézünk. Nagyban nehezíti a helyzetet, hogy az okoseszközök lehet?vé teszik a szeparációs szorongás kikerülését úgy, hogy állandó jelenlétet kívánunk a másik félt?l. Azonnal reagáljon és legyen készenlétben, mert pár órányi szünet feléleszt olyan tudattalan szorongásokat, amiket nehéz elviselni. Ennek az érzelmi állapotnak az indulatképz? ereje jelenik meg aztán a másik értékelésében. Mindegy, milyen távú a kapcsolat, az egymással szembeni állandó projektív készenlét, hogy a másik mit szúr el, mikor nem mennek jól a dolgok, és azok a nárcisztikus igények, hogy én legyek szeretve, nem optimális. Sokak élménye – bár lehet, hogy nem ismerik fel – a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, ami szintén olyan jellemz?, melynek a gyorsaság nem kedvez. Az énfunkciók, az önértékelés, az önbecsülés, az önbizalom és az empátia segítenének abban, hogy az ember a saját életében, pozíciójában a saját érzelmeivel a problémáira is ráláthasson, és képesnek érezze magát arra, hogy meg is oldja azokat. Minél jelent?sebb önértékelési mínuszai vannak valakinek, annál inkább terheli rá az ember az életét a másikra. Az az elvárás, hogy a másik oldja meg, mondjon valamit, kezdjen valamit az én érzelmeimmel. Ezek olyan projektív kihelyezések, amelyek sokszor hatalmas terhet rónak a másikra.

Mit?l lett ilyen széles kör? a nárcisztikus m?ködés (ami nem egyenl? a diagnosztizált nárcisztikus személyiségzavarral)?

Az online tér b?vülése akkora nárcisztikus felületet hoz létre az applikációkkal, a közösségimédia-platformokkal – amelyeken mindenki a saját énprezentációjával van jelen –, hogy óhatatlanul olyan világban mászkálunk, ahol mindenki a fokozottan nárcisztikus érzelmi munkamódjával van jelen. Ez a fajta nárcisztikus érzelmi munkamód sok esetben az online térb?l az offline-ba diffundál. A valóság ehhez képest az: hiába gondoljuk, hogy ez nekünk jár, ha semmit nem teszünk érte, nem fog megvalósulni. Ez a társadalmi nárcizmus járvány jelenleg is tart, csak már nem tartjuk furcsának.

Ez lehet a magyarázata a ghosting jelenségének is (ghostingnak hívjuk, ha valaki, aki fontos nekünk, el?zetes figyelmeztetés nélkül megszakítja velünk a kapcsolatot)?

A technológiai eszközöknek köszönhet?en már a kiválasztás során tárgyiasul a másik ember, hiszen csak a becenevét és a fotóját látod, és akár száz embert is „kikukázol” két buszmegálló között. A ghosting és a benching (magyarul kispadra ültetésnek lehetne fordítani), vagyis a másikat érzelmileg elhanyagoló és semmibe vev? m?ködés azért van most er?sen jelen, mert a technológiai fejl?dés ezt lehet?vé teszi.

A nárcisztikus m?ködés rosszul hat a türelemre, az empátiára és a toleranciára. A 20-as, 30-as korosztályban mindkét nemnél azt látjuk, hogy sok esetben párkapcsolati relációban érzéketlenül bánnak egymással. Csökken? empátiával könny? úgy gondolni a másikra, hogy ? nem fontos az életemben. És ha ez így van, miért ne bánhatnék vele a saját szempontjaim szerint? Ebben pszichológiai értelemben az a veszélyes, hogy a másik oldalon egy ember van, aki a ghostingot elszenvedve az értéktelenség, a nem kellés élményét éli át. Ez pedig nagyon mélyen hat az önbizalomra, az önbecsülésre.

Miért vágyunk ennyire a virtuális térbe?

A szeparációs szorongás er?södése hajt az applikációs felületekre, ahol azt éli meg az ember, hogy sosem kell egyedül lennie. Ez azon az általam már sokat publikált tételen alapszik, hogy optimálisan a szeparációs szorongást meg kell tanulni kezelni. Az ember gyerekkora egészen a tinédzserkorig arról kellene hogy szóljon, hogy képes legyen önmagával egyedül lenni, mert van önmagával egy elfogadható érzelmi viszonya.

Az a tény, hogy az okoseszközök és az állandóan online munkamód lehet?vé teszik, hogy ha akarod, tíz másodpercig se kelljen egyedül lenned, az valójában módot ad a szeparációs szorongás kikerülésére. Amikor ezt kikerüli valaki, a saját magával való érzelmi viszonya válik instabillá. Ennek lehet az a következménye, hogy az illet? a párkapcsolatába kapaszkodik, mert nincs bels? el?állítású támasztéka, valaki másra kell támaszkodnia. Ez a párkapcsolat utáni szorongás.

Hogyan hat az online jelenlét az intimitásra?

Err?l a témáról Zimbardót érdemes olvasni, ? írja le, hogy a könnyen elérhet? online pornó és jelent?s mennyiség? erotika elérésével az a probléma, hogy kivisz abból az intim térb?l, ahol a szex mellé érzelmek is kapcsolódnak. Az intimitás vágyának csökkenése komoly veszély, ha a párkapcsolatban megjelenik a szexting vagy az online pornó túlzó mértéke. Amikor a párkapcsolat h?foka eleve alacsonyabban van, akkor sokszor el?fordul, hogy valaki hazajön a munkából, és nem veszi észre, hogy a valós kapcsolódás helyett a kanapén a saját érint?képerny?jével van intimitásban.

Hiszem, hogy az okoseszközöket a nap végén kint kéne hagynunk a hálószobákból. Az emberek a telefonjukkal bújnak az ágyba, ahelyett hogy egymásra figyelve beszélgetnének, és aztán történne, aminek történnie kell…

Lehet a megváltozott feltételek mellett igazi társra lelni?

A társ megtalálásának legfontosabb feltétele talán az, hogy nem szabad kapkodni. Szerintem minden emberben létezik vészcseng?, ami már akár az els? találkozáskor megszólal. Erre érdemes figyelni. A magánytól való félelmükben sokszor beleragadunk olyan kapcsolatba, amelyr?l érezzük, hogy nem jól m?ködik. A jó párkapcsolat egyik legfontosabb ismérve, hogy a másik ember mellett nem szorongást, hanem nyugalmat élsz át, nem kell mellette „valamilyennek” lenni, a másik nem vizsgáztat. Megmutathatod az esend?ségedet is, nem kell tökéletesnek lenned. Kicsit pátoszosan ez a megérkezés élménye. Bármilyen gyorsnak t?njön a világ, nem lehet néhány hónap alatt megismerni a másikat. Ma az udvarlás id?szakát szeretnénk elhagyni, lerövidíteni, hogy minél gyorsabban megszabaduljunk a szorongásainktól, és azt érezhessük, hogy már tartozunk valakihez.

Hogyan gondolkodunk ebben a felgyorsult világban a h?ségr?l?

A kutatások szerint az Y generáció sokkal konzervatívabb ebben a tekintetben, mint az X volt. Az X számára a megcsalás jelentette a szabadságot, az Y monogámiára törekszik. A h?ség fogalma a vágyakozás szempontjából is lehet nehéz. Nem kell ahhoz effektíve megcsalni a másikat, hogy bizonyos érzelmi kivezet? kanalizált állapot miatt az illet? a saját párkapcsolatában ne is nagyon legyen benne. Ebb?l a szempontból már a korai internet/online-kutatások is azt mutatták, hogy nehéz helyzetben leszünk, mert a carpe diem, a fogyasztói társadalom „nekem ez jár” igénye és a társadalmi nárcizmus együtt nagyon könnyen éri el azt, hogy tulajdonképp párkapcsolatból is annyi jár neked, amennyit csak akarsz, mert mindig mindenkinél van jobb. Azt még nem látjuk, hogy a Z generáció és majd 10-15 év múlva az alfa generáció hogyan fog e tekintetben m?ködni, de úgy t?nik, hogy arra az érzelmi biztonságra, amit egy monogám párkapcsolat képes adni, az Y generációnak szüksége van.

Mi a család szerepe a következ? generációk offline jelenlétben tartásában?

Az az ideális, ha a gyerek nem lát annyi eszközt a szül?k kezében. A gyereknek alternatíva kell az eszközhasználat helyett: közös családi élmények, nagy beszélgetések, családi könyv- és filmklub. Ezeket a látott, olvasott élményeket kés?bb meg lehet beszélni, ezzel is tágítva a gyerek horizontját. A családnak képesnek kell lennie közös digitális detoxra, olyan hétvégékre, amikor deklaráltan senki nem használ érint?képerny?t. A gyerekek mintákból tanulnak, így fontos, hogy amit a szül? mond, az harmóniában legyen azzal, amit tesz, amilyen életet él. A családi kapcsolatokban a felgyorsultság tetten érhet? a konfliktuskezelésben is. A gyerekek felé az a szül?k ki nem mondott igénye, hogy legalább velük ne legyen probléma. Pedig a meghallgatáshoz és a kölcsönös megértéshez id? kell, és ennek nagy a jelent?sége még kamaszkorban is, amikor persze érthet?, ha a gyerek szkeptikusan fogadja a szül? véleményét. Kell humor, önirónia, és meg kell tanítani a gyereket, hogy a kudarc is fontos része az életnek, amit ki lehet heverni. Azt látom, hogy a gyorsaság mellett a szül?k elfelejtik felkészíteni a gyerekeiket arra, hogy ez nem egy fáklyás menet lesz.

Gyorskérdések

1. Sikerül-e olykor teljesen kerülnie az okoseszközök használatát?

A telefont sokkal egyszer?bben kapcsolom ki, mint például az e-mailt. Tudatosítanom kell, hogy nem nézem meg, de ehhez azt kell éreznem, hogy rendben hagytam mindent, és lazíthatok. Hétvégente sokszor csinálok digitális detoxot.

2. Évente mennyi id?t szán pihenésre?

Az elmúlt tíz évben nyaranta két hónapra leállok a munkával.

3. Van-e tudatosság abban, hogy kétévente ír könyvet?

Úgy érzem, hogy ennyi id?nként lesz annyi mondanivalóm, amit már érdemes leírnom. A téma fókuszában a kezdetekt?l az áll, hogy mit csinál velünk az információs technológia. Olvasok egy hírt, hogy jön egy új applikáció, gondolkodom, hogy ez vajon hogyan hat egyéni és társas szinten, milyen érzelmeket fog el?hívni. Összevetem a személyiségm?ködéssel, és addig gondolkodom, míg nem találok összefüggést, értelmezést. Nem összefoglalást írok a meglév? munkákból, hanem azokat megismerve szeretek klinikai megállapítást tenni.

4. Ha választania kellene, melyik területen vállalna kevesebb munkát?

Egyszer? a válasz! A terapeutalétemet semmiért sem adnám fel, és írni is imádok, ezért az el?adásokból tudnék faragni.

5. Vannak-e lehet?ségeink a felgyorsult világ ellenére a jelenre, az érzelmek átélésére koncentrálni?

Komolyzenét azért érdemes hallgatni, mert egészen más érzelmeket mozgat meg és eltér? intellektuális folyamatokat indít el az emberben, mint az egyéb zenei alkotások. A komolyzene fenséges ajándéka, hogy kiemel abból a hétköznapi szituációból, amiben vagy, és áttesz egy egészen más érzelmi állapotba. A jó filmek is segíthetnek, mert egy jól megírt forgatókönyv esetén a történet maga olyan, mint egy mintázat vagy példázat. Rengeteget lehet tanulni modellkövetésben, akár látható tapasztalatban. Ezek nagyon komolyan hozzátesznek az ember intelligenciájához, kulturáltsághoz és érzelmi kifejez?készségéhez.

Tari Annamária