A legtöbb ember párkapcsolatban szeretne élni – lehet?leg olyan kötelékben, amely biztonságot és szeretetet nyújt, kölcsönösségre és tiszteletre is alapoz, vagyis olyan nyugalmat teremt, melyben nem kell folyton hátratekintgetni, ki vagy mi veszélyezteti ezt. És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal keresnének olyan partnert, akivel boldogtalanok lehetnek. Más esetekben pedig úgy ragaszkodnak láthatóan nem jól m?köd? kapcsolatukhoz, mintha lehetetlen lenne a változtatás, hiszen a következ? „id?vel úgyis ugyanilyenné válik”.

A pszichológia több területen is vizsgálja a párkapcsolatok természetrajzát – az evolúciós elméletekt?l a köt?dési téziseken át –, és látjuk már, hogy némely vonásokat az ?sid?kb?l hoztunk, másokat viszont mindig az adott körülmények módosítanak.

Geoffrey Miller* azt mondja: „a két nemet hasonlóvá teszi, hogy bizony mindkett? válogat, mikor hosszú távra keres partnert, és ennek megfelel?en mindkett? gy?zni akar vetélytársai felett. ...A n?k gyorsan megtanulják a különbséget a férfiak átmeneti szenvedélye és tartós elkötelezettsége között. Rájönnek, hogy egy férfit szexre csábítani könny?, hosszú távra elkötelezni annál nehezebb. Utóbbi esetben a férfi sokkal hosszabban fontolgat, mint amikor egy gyors kalandra van kilátása – és a partner min?sége sokkal többet számít neki.”

*Geoffrey Miller: A párválasztó agy

Ezek szerint már ?seink asszonyainak sem volt könny? dolguk, amikor partnert akartak keresni – még akkor sem, ha valójában a választás rajtuk múlt és nem a másikon. Ha most, a 21. században vizsgáljuk, hogy is állunk a párválasztás és a párkapcsolat kialakításának terén, el kell fogadnunk, hogy ?si motívumainkhoz mára negatívnak tekinthet? érzelmi indítékok is csatlakoztak – persze nincs olyan ember, aki azt mondaná: „Olyan kapcsolatot keresek, amiben biztosan boldogtalan lehetek...”

Választásaink biológiai alapja

Helen Fischer személyiségbiológiával foglalkozó kutató szerint „ha beülünk egy bárba, egy presszóba, vagy a téren leülünk a padra, „?si agyunk” hirtelen akcióba lendül, mint egy fölriadt macska. Mosolygunk, nevetünk és figyelünk, és úgy hivalkodunk, mint ?seink tették 100 ezer évvel ezel?tt”.

Szerinte négy gondolkodási és viselkedési stílus alapján választunk: ez a dopamin-, szerotonin-, tesztoszteron- és ösztrogénrendszerekhez köt?d? konstrukció segít a vonzódás jellemz?inek megértésében:

* „Akiknél uralkodó a dopaminrendszer, ?k többnyire kíváncsiak, alkotók, természetesek, energikusak; ?k a hasonsz?r?ekhez vonzódnak. A kíváncsi és alkotó embereknek tehát olyanok kellenek, mint ?k maguk. 

* Akiknél a szerotoninrendszer teng túl, jellemz?en hagyomány- és szabálykövet?k, tekintélytisztel?k, a hagyománytisztel?k pedig a hagyománytisztel?ket keresik. A hasonlóság vonz. 

* A másik két esetben az ellentétek vonzanak: akikre a tesztoszteron túlsúlya jellemz?, jobbára elemz?, logikus, közvetlen és határozott típusúak, ?k az ellentétüket keresik – olyanokat, akiknél magas az ösztrogénszint, akiknek nagyon jó a beszél?kéjük, akik tudnak bánni az emberekkel, akiknek jó a megérzésük, gondoskodók és érzelmileg gazdagok.

A párválasztásról vannak természetes mintáink. A modern technológia nem hoz változást abban, kit szeretünk majd”.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ha biztosra akarunk menni, egy közös hormonszintmérés legyen az els? randi tárgya – ezen elméletek inkább utólag teszik érthet?vé választásaink biológiai alapon magyarázható okait.

És mit mond a köt?déselméleten alapuló magyarázat?

A köt?dés és a hozzá társítható érzelmek közeli kapcsolataink meghatározó jellemz?i. Korai életkorban az anya viselkedése és érzelmeket visszatükröz? funkciója e folyamat legfontosabb tényez?je. Ezekt?l a korai érzelmi folyamatoktól függ, hogy feln?ttként ki hogyan reagál, mennyire képes kezelni saját és mások érzelmeit, szeretetét és agresszióját.

A gyermeki köt?dés

A korai anya-gyerek kapcsolat kutatása során többféle magatartásmintát írtak le a szakemberek, melyekben eltér?en alakulhat a csecsem? érzelmi egyensúlya – s ennek következtében aztán feln?tt személyisége. Az egyik jellemz? szituáció, amikor az anya fizikailag jelen van ugyan, de érzelmeiben  valójában elutasító (aktív ellenségesség, vagy passzív hárítás, pl. merev arccal szoptat), ekkor a csecsem? az érzéketlenségre fog reagálni. Egy másik típus a túlaggódó, önmagában (és anyaságában is) inkompetens anya, akinek gyermeke általában heves és folyamatos sírással reagál, túltáplálása ellen is így tiltakozva. Az ilyen kapcsolati térben a negatív érzelmek sokszor felfokozódnak, mert a diszkomfort-érzése miatt állandóan bömböl? gyerek csak tovább gerjeszti az anya hasonló érzelmeit. Pár nap alatt képesek eljuttatni egymást a teljes kétségbeesés állapotáig, amiben az anya depressziót élhet át az anyaság pozitív érzelmei helyett. 

Bowlby köt?déselmélete szerint a gyerek és anyja között az interperszonális kapcsolatok prototípusa alakul ki – ami  kés?bb a feln?ttkori kapcsolatok mintájául is szolgál –, s amelyben a csecsem? számára az anya tölti be a feszültség- és érzelemszabályozó szerepét. 

A köt?dési viselkedés szisztematikus vizsgálatában Ainsworth és munkatársai alkották meg a biztonságosan köt?d?, a szorongó-elkerül? és szorongó-ambivalens hármas típusú felosztást.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, nyilván a hasonló köt?dési mintázattal rendelkez?k keresik egymást és élnek együtt boldogan… De nem mindig történik így. A magyarázat vélhet?en abban keresend?, hogy a párkapcsolati érzelmi igények a felszínen általában nagyon hasonlóak, s csak a kapcsolat m?ködése során válnak láthatóvá azok a  tudattalan vonások, melyek aztán alaposan átszínezhetik a képet, s el?bb-utóbb boldogtalan kapcsolatokhoz, szakításhoz vezethetnek. A rendel?kben sokszor elhangzó mondat – „Nem is olyan, mint amilyennek hittem...” – arról árulkodik, hogy az illet? úgy érzi, hogy bár nem tudott róla, de „zsákbamacskát vett”.

„Fecseg a felszín,  hallgat a mély...”

Edit fiatal, harmincas n? jó állással, több diplomával.. Amilyen sikeres a munkájában, olyan sikertelennek érzi magát a magánéletében, mert nem talál olyan partnert, aki szeretné ?t. Gondolataiban egyre többször jelenik meg, hogy „engem nem lehet szeretni”, ami egyértelm? jele önértékelése és önbecsülése csökkenésének. Ez a tudattalan érzelmi alapja annak, hogy a felszínen szeretetet keres? n? valójában negatív érzelmeket táplál önmagával kapcsolatban, aztán ehhez keres partnert –  aki mindig olyan karakter?, hogy igazolja a szeretethetetlenség „tényét”. A kiválasztott férfiak általában rövid id? után agresszívvé válnak. Jobb esetben elt?nnek és hiányt hagynak maguk után, rosszabb esetben kialakul velük egy olyan nárcisztikus párkapcsolat, ahol a kölcsönösségnek nyoma sincs. Mindig annak kell történnie, amit a férfi akar, Edit érzelmei háttérbe szorulnak – emiatt ? is követel?z?vé válik, állandóan azt kutatva, elérhet?-e a másik. A folytonos ellen?rizgetés, beszámoltatás és az állandó harag az amúgy sem elfogadó karakter? férfiakat még inkább abba az irányba tolja, ahol nem partnerük  érzelmi hiányát, hanem a dühöt érzékelik, s arra reagálnak. A helyzet egy id? után teljesen lehetetlenné válik, a lányt ismét elhagyják, és így szembesülnie kell azzal, hogy megint nem lehetett ?t szeretni.  

A köt?dés tehát alapvet? fontosságú, biztonságos érzelmi menedéket kínál. A köt?dési személy jelenléte vigaszt nyújt – elérhetetlensége szenvedést okoz. A feln?ttkori párkapcsolatok érzelmi mintázatában is látjuk, hogy a biztonsággal köt?d? személyek képesek reflektálni önmagukra, érzelmeikre és viselkedésükre. Ám akik bizonytalan, szorongó, ambivalens, vagy épp elkerül? érzelmekkel vesznek részt egy kapcsolatban, folyamatosan a másik fél érzelmi elérhet?ségét vizsgálják, és saját nyugalmukat, érzelmi egyensúlyukat a másik biztonságot adó létére alapozzák. Ezekben a  párkapcsolatokban az egyik fél folyton a másik „kapaszkodó” érzelmi szükségleteit kénytelen kielégíteni, olykor azt érzékelve, hogy ez az igény mohó, folyamatos és mint ilyen, valójában kielégíthetetlen. Ez pedig tehetetlen pozícióba tolja azt a felet, aki képes érzelmeket nyújtani, mert a másik oldalon a legkisebb „biztonsághullámzás” is dühödt reakciókat, számonkérést vagy kétségbeesést vált ki. Ennek a dühnek a célja valójában még feln?ttkorban is az, ami a  csecsem?knél: hogy – hallván a sírást – az anya (feln?tt esetében a partner) azonnal jöjjön vissza, és állítsa helyre a biztonságot s az élet nyugalmát. 

Nagyon sokszor látjuk, a harag igazában arról szól, hogy az el?zetes benyomásokhoz képest a másik egyáltalán nem olyan, mint amit a n? elvárt volna. N?k egymás közti beszélgetéseiben sokszor megfogalmazódik valamiféle közös vélemény: mi minden derült ki a férfiról ahhoz képest, amilyennek látszott...

„Legyen olyan, amilyennek elképzeltem...”

A fantázia ebb?l a szempontból különösen figyelemreméltó dolog. Ha realitásérzékünket háttérbe szorítva, lelki szemeink el?tt pergetjük a saját filmünket, egy olyan „álomférfit vagy n?t” alkotunk, aki nyilvánvalóan vonzó, de nem hús-vér, fizikailag létez? figura lesz. Az egyedül lév? n?k (és sokszor a férfiak is) – bár ezt általában nem ismerik (f)el – sokszor egy olyan képet hajszolnak, amilyen tényleg csak a filmekben létezik. És ez nemcsak a „mert megérdemlem” nárcisztikus elvárása, hanem valamiféle gyermeki (infantilis) fantázia is, melyben a megálmodott férfi semmi gondot nem okoz, simán illeszkedik az életbe, akár egy plüssmaci.

Egyedülálló n?kt?l elég sokszor hallhatjuk, hogy a megismert férfi „annyira cuki”, olyan „aranyos” valaki, akir?l már azt is nehéz elképzelni, hogy egy önálló gondolata lehetne. Ebben az „édi” képben nem nehéz meglátni, hogy ilyenkor a n? – tudattalanul is – a férfin „kéri számon” vágyai beteljesülését, és valójában egyáltalán nem is számol partnere saját személyiségével.

Fantáziálni persze nagyon jó dolog, fürd?kádban ülve pedig egyenesen isteni – de mértékkel. És néha ütköztetni kell a valóság és a fantáziák világát… 

Amikor egy n? megpróbálja el?re kitalálni, milyen is lehet a kiszemelt férfi, B variációként azt is számításba kellene vennie: nem biztos, hogy olyan. Nem is hinnénk, olykor milyen apróságokból alkotjuk meg valakinek a fantáziaképét, tele el?zetes elvárásainkkal és el?ítéleteinkkel. Például ha azt gondoljuk, hogy a széles vállú „mackók”, vagy az izmos „sz?kék” kedvesek, ez sokszor arról az elképzelésr?l szól, hogy az el?bbihez jó odabújni (mert mackó), a másik meg pilleként emel át a küszöbön (mert izmos). Persze nem zárhatjuk ki teljesen, hogy ez valamikor tényleg igazzá válhat – mindaddig azonban, amíg nem találunk a valóságban is létez?, hasonló valakit, ez csak egy „összegyúrt kép” el?z? (érzelmi) tapasztalatainkból, filmek, könyvek, videók h?seinek alakjából és a valaha látott férfiakból.

„Egyszer?en nem olyan”

Ez a pszichológiai jelenség akkor válik pozitív el?ítéletté, ha egy hasonló arcra nézve szinte úgy érezzük, ismerjük ?t, hiszen a tulajdonságait listázni is tudnánk. Ám amint bebizonyosodik, hogy ez a szép pozitív kép a valóságban nem ilyen, az el?ítélet akár ott helyben negatívvá változik. Sokszor csalódottnak érzi magát az a n?, aki – önmagát elfogadónak tartva – ott ül egy széken a másikkal szemben, s az „egyszer?en nem olyan”.

Ilyenkor legszívesebben visszavonulna – vagy épp ellenkez?leg, már-már számon kéri a másikon, miért olyan, amilyen, miért azt gondolja és akkor, amit… és folytathatnánk a sort. A férfiak egy része ezekben a pillanatokban már nagyon nem szeretne jelen lenni, és nézni a n?i arcot, amin végigfutnak a leértékelés apró jelei. Mindeközben a n? – akinek sokszor tényleg fogalma sincs saját ilyetén agressziójáról és leértékelésér?l – pont az ellenkez?jét éli át: „Megint egy boldogtalan pillanat”.

Hiába ülnek hát egymással szemközt, ketten két vágányon haladnak. Párhuzamos elvárásaik nehezen találkoznak – hacsak valamelyikük nem tesz egy engesztel? gesztust.

Megtalálhatjuk-e az „igazit”?

Bár most könny? lenne azt gondolnunk, hogy egy férfinak fel kell ismernie a helyzetet, mégis azt mondjuk, az a legoptimálisabb, ha a n? ismeri fel saját érzelmi m?ködését, és legalább arra ügyel, hogy ne mondjon ki rögtön mindent, ami ott helyben az eszébe jut. És ne gy?jtögesse a vádpontokat már el?re, ha a szemben ül?t mindössze hetven perce ismeri.

Bár létezik az a tudattalan érzelmi kommunikáció, amivel az emberek egy társas helyzetben egymásra találnak – felülírhatja ezt, ha valakiben több a félelem és gyanakvás. Az esetek egy részében egyáltalán nem biztos, hogy igaz a „megint nem találtam meg és magányos maradok” megállapítás. Akit nárcisztikus érzelmekb?l épített betonfalak vesznek körül, bölcsebben teszi, ha megpróbál várni, elfogadóbban hallgatni – és f?leg nem azt gondolni, hogy olyan férfit kell keresnie, aki a „listának” megfelel.

Mert könny? rátalálni egy olyan férfira, aki virágot lengetve tankkal jön – de igazi társra csak egy olyan férfiban találhatunk, aki csendesebben beszél és nem ütvefúró van a kezében, mert nem gy?zelmi mámort keres, hanem valakit, akinek a kezét foghatja... 

Tari Annamária – pszichoterapeuta, pszichoanalitikus