Mibenlétünk hangadó némasága

„Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelz? csillagok. ”

Szerb Antal: Utas és holdvilág

A rátalálás pedig embert próbáló feladat. Sokrét? cselekedet, amelynek összessége számos tudnivalót árulhat el a cselekv? személyiségér?l. Honnan hová jutott, miért és mennyit id?zött, illetve az éppen hol tart stációkról. Jelzésértéke figyelemreméltón beszédes. Kiváltképp, ha m?alkotásokkal találkozhatunk. Mélyre és még mélyebbre ereszkedve az általuk kínálkozó felszínr?l, az okozott következményekre kiváltotta reakcióinkban ismerhetünk magunkra. A befogadott élmény lenne/lesz azon visszajelzés, ami én vagyok. Kizárólag az enyém. Velem lév?. Részemmé váltan lesz észlelhet?. Ez a viszony speciális. Mindig egyedi, ugyanakkor nem megismételhetetlen. Folytonos részeredmény, ami énemben fokozódik, ugyanis gyakran el?fordul, hogy egy korábban megszerzett élmény újraélesztésért kiált. Vágyakozásaink esetleges tárgya lehet. Holdudvara vonz, marasztal, megtart, majd elenged, újrahív, vagyis többedszerre találhatunk egymásra. Mármint a tárolt emlékkel, ennek lehetséges változataival. Nélkülözhetetlen, nyomravezet? dolog a választás, mindamellett az egykori és az újbóli tapasztalás közötti eltérés, az alakulás mértéke, milyensége volna az, ami mindennél inkább én vagyok. Az eleddig magabiztosnak hitt adat töredezettségét orvosolva, esetleg újrainstallált változatát netán b?ségesebb méret? tárhelyre telepítve. Magában hordozza ismétl?d? igényét eme befogadói attit?d.

Efféle kénytelenség vezethetett újra Ingmar Bergman : A nap vége ( Smultronstället , 1957) cím? filmje közelébe. Megtalált a feladat, s?t eltalált. Süllyesztett, akár egy mélységb?l érkez? torpedó. Ráer?sített minden addigi értékére, amit valamikor már megláttam benne. Ám! Ezúttal másként lettem megszólítva. Azon hangsúlyoknak rendez?dtek át pontjai, amelyek e többedik összkép variációját fémjelzik. Miközben az alapanyag úgy maradt, ahogy szerz?je valamikor megalkotta. Tehát a változás a raktárban keresend?, annak gondvisel? tárigazgatójában.

Történeti kitér?

Egy meglett korú özvegyember, akinek m?köd? tudata bizonyítja önmaga aktivitását, érdemlegességét, egyéni értelmét, és mert vetít?teremben lennénk, mindez - e film bemutatásáig még sosem alkalmazott - mozis szempontok alapján vált/válik láthatóvá. Bergman önálló rendezéseinek ez egyik korai világsikere. Mindmáig kiindulópontként használatos minta, viszonyítási alap. Értékéhez mérhet? mindmegannyi hasonló témájú, analitikus célzatú produkció. Grandiózus méret? a halmaz, ahová a mindennapok pszichológiai hangsúlyú megfigyelésével foglalkozó játékfilmek sorolhatók; ezeknek körz?hegynyi finomságú közepébe a fentnevezett svéd filmalkotását illesztem. Szerz?je által került szokatlan magasságba ama bizonyos léc. Bámulom. B?vkörébe szívesen tartózkodom, jóformán gátlástalanul kapaszkodom intelmeibe.

A „nem akarás” sorsfordító ereje

Isak Borg ( Victor Sjöström ) professzor vágya ellenére cselekszik. Határozottan kijelenti, ? nem közösségi ember, a társasviszonyokat egyenesen megveti. Egyáltalán nincs kedve kimozdulni otthonából. Nehezen tesz eleget kellemetlen kötelességének. Újabb oklevelének személyes átvétele, méghozzá a Lundi katedrálisban? Számára teljesen érdektelen feladat. Visszatérni az alma materbe? Repül?vel? A meglett életkorában? Még véletlenül sem err?l ábrándozott. Terhe annak is egyre elviselhetetlenebb, hogy körülötte többen is jelen vannak, akiknek a közeled? esemény fontos, hovatovább - mint ünnepnap - egyenesen a legszebb program a maguk életében. Hogyne, a magukéban, de nem az övében. A nyomakodó elvárással frontális az ütközés. Szívesebben lenne dolgozószobájának magányos - saját szavaival - díszmarhája, mint egy fényes intézmény sokadik díszdoktora. Többek között azért, mert ezekben a napokban frusztrációs álmok gyötrik az orvosprofesszort. Véletlenszer?, összekuszált eseménysorok, amelyekr?l úgy véli, hogy különös összefüggést rejtenek. „Rettent?en megalázó, valósággal kézzelfogható álomképek kínoznak. Nem tudom elhallgatni, hogy ezekben az álomképekben volt valami leny?göz?, ami szinte elviselhetetlen makacssággal fészkelte magát a tudatomba. … Mintha mondani akarnék magamnak valamit, amit ébren nem akarok meghallani. …Azt, hogy halott vagyok. Bár még élek.„ Majd mindezen el?re kiszámíthatatlan fejleményhez csatlakozik, aztán m?ködésbe lép az emlékezés. Utánajárást indítványoz a kétség. Gazdáját elmozdítja íróasztala mögül. Nem a reptérre megy, hanem autóba ül. Vállalja a hosszabb, ráadásul kényelmetlenebb utazást. Elnyújtva az id? aktívvá tehet? szegmensét. Átlényegült a vágy elleni tevékenység. Ez lenne felvezetése annak a filmnek, amit közel harmincévnyi távolságból újranéztem. Els? megtekintésem filmklubnyi pillanataiban sem volt már „kortárs” alkotás, annál inkább filmtörténeti mérföldk?.

Utazunk, mint összetartozók

A hatalmas járgány elindul. Hasonlít gazdájára. Nincs egyedül! Utasokat szállít. Kezdetben a professzort és fiának leny?göz?en vonzó feleségét, Mariannt ( Ingrid Thulin ) . Bens?séges társaságuk tovább b?vül, miután autóstopos fiatalok szeg?dnek melléjük, valamint egy civakodó – nem mellesleg balesetet okozó - házaspár. Szerepl?ink az említett veterán mobilban összezárva haladnak más-más céljuk felé. Személyes dolgaikról beszélgetve hatással lesznek egymásra. Az autó ok nélkül sosem áll meg. Ennélfogva az adódó szükséges kitér?knek - az egymást érint? vagy elkerül? tekinteteknek - élményépít? jelent?sége van. Legyen ez közös verselgetéssel megspékelt ebéd, tankolás, szül?falut érint? - egyben az öreg édesanyához beköszön? - látogatás. Az autó véd, és szentesít, miközben célirányosan mozgat. Egymással ütközni - szó szerint - szabad, mi több megadatik, de egymást lejáratón veszekedni, esetleg viaskodva verekedni az kirekesztést, kívül maradást jelent elkövet?inek.

Nem én vagyok az els?, aki felfigyel e történet road movie jellegére. Maximum azzal b?víteném ezt a felvetést, hogy a kirándulás elmesélése, még ma sem a hagyományos „országúti film” egyik sablonos krónikája, egyebek között mert a professzor az utazás közben - az automobil és utasai garantálta biztonság árnyékában - ismételten elalhat, álmodhat. Gyerekkori helyek el?hívta érzelmekkel, ifjúkori vizsganehézség szorongásával, párkapcsolati megaláztatások rémképeivel szembesül. Számonkér? tartalmú látomásai, és a közvetlen események el?idézte összefoglalás jelleg? töprengések, - mint szigorúan intim úgymond bels? mozi - alaposan próbára teszik. Egyazon személyben leledzik a mondanivaló közl?je és befogadója. Mi ez, ha nem egy mélylélektani (pszichoanalízis) beállítottságú road movie változat? Lényege, hogy bárhová kerülhetünk térben és id?ben, általában velünk jön levakarhatatlan útitársunk: személyiségünk naprakész mivolta. Pontosan annyira érvényes ez a tétel a moziban ül?, filmet néz? érdekl?d?kre, ahogy az elénk vetített, el?ttünk utazó – változatos karakterrel megáldott – társaságra. Els?sorban a konzekvens professzorra.

Hol volt az a honnan, merre lesz a hová?

Korábbi megtekintések tiszta emléke, miszerint állandóan rácsodálkoztam a konkrét helyzetekre, azok egymástól való érthet? elkülönítésére, majdan élvezetes egybefonódásukra, mindarra hogy mennyire könnyedén lehet/ett követni a folyamat szerteágazó momentumait. Az elkerülhetetlen öregedéssel történ? szembenézés következményeit. Sokáig magammal vittem az els? álomjelenetben guruló halottaskocsi kerekének lámpaoszlophoz csattanó hangját, az id?t jelezni képtelen, mutatók nélküli órákat és a recsegve leboruló koporsót. Bármikor fel tudom idézni ezeket a jeleneteket. Belém égtek a képsorok. Mindezek ellenére már akkor felszínesnek éreztem, ha pusztán a szürreális modernség szeretetnélküliségér?l zengedez? szakirodalmi véleményekhez jutottam. Mostanság inkább azon elmélkedem, hogy egyáltalán láttam e már önmagamat kívülr?l valamelyik álmomban, vagy csupán a tükörképemet. Az is felt?nt, hogy a közvetlen friss impressziók miként találkoznak, keverednek ?sid?k óta bennünk rejt?z? dolgokkal, amelyek körül rendszerint jelenkori valómban vagyok résztvev?. Csakhogy! Ma már nem hajt a leleplezést hajszoló kényszer. Ezáltal jobban figyelhetek az árnyalatokban lakozó részletekre. A hatások bejárta direkciókra. Ennél fogva mindenirányba máshogyan mozizom. Például Borg professzor esetéb?l a legfrissebb megtekintés után is észre lehetett vennem mindez idáig figyelmemen kívül maradt részleteket. Leginkább azt, hogy a professzor énképe pontatlan. „ …egy légynek sem tudnék ártani” Ez lenne az indulás reggelén felhangzó és jelentéktelennek álcázott félmondatnyi elszólás, amiben nélkülözhetetlen információ lappang. Rendszeresen elsiklottam mellette. Mindeközben az autózás elején kiderül, hogy a professzor családi adósság törlesztésével nehezíti egyetlen fia, Evald ( Gunnar Björnstrand ) magánéletét. Valaha bekövetkezett jó szándékú segítsége id?vel elviselhetetlenül korlátozza, szabadságában akadályozza egy házaspár alapvet? létezését. Mi ez, ha nem a bujkáló ártalmasság? Utolérhetetlenségébe torzult, feleslegessé vált a tranzakció. Értelmét menet közben elvesztette. A férfivé lett egykorvolt fiú erkölcsileg jogosult lenne atyai segítségre, f?leg mert ezt minden kártékony következmény nélkül megengedhetné magának az adományozó. Az sem elhanyagolható részlet, hogy eddig sem volt, eztán sem lesz él?sköd? alak a támogatandó utód. Esetleg meg is tanulhatná, továbbvihetné az odafigyelés e másik féllel tör?d? változatát. A professzor utazásának elején a családtagokról és ügyeikr?l rögzített tudás/nem tudás normája precízen szikár, érzéketlenül formális. Messze nem természetes könnyedség? életjáradék-adomány. Egyel?re dominálnak az er?ltetett erkölcsi hivatkozások, a becsületté maszkírozott, katonás szándékok. Milyen az apa-fia viszony? Kölcsönös és elvárt következetességek diktálta párhuzam, amely párkapcsolatot romboló adalék - kisugárzó hatása - formájában terheli Evald és Mariann közös életét. Ez lenne a válaszom Borg professzor „honnan”-ját firtató kérdésemre. Vagyis a megnyilvánuló énkép. Benne a minden feladatomat gondosan és határid?re elkészítettem állapottal. Az álmok hozta látványos nyugtalanság, mindössze tünetszer? mellékzönge. Minden egyes újranézéskor, induljon csak a „hová” felé! Adva lehet?séget a változtatásra, amely általában a f?h?s „tól-ig” mikéntjének apropóját jelenti.

A változás formálta változtatás esélye

A megnyer? temperamentumú öregúr mindenkivel diskurál. Emlékeket keres, talál, mutat, álmodik, magyarán megéli a komoly napot. Újfent megfelelt az elvárásoknak. Így köszön rá az este, vele a megérintett személyek. Az anyáskodó, pótolhatatlan házvezet?n? ( Jullan Kindahl ) , a kifinomult stílusú mindent megfogalmazni tudó, merészel? menye, valamint Sarah ( Bibi Andersson ) meseszer? kett?s alakja (hisz egyszerre a szerelmetes unokatestvér álom- és emlékképe, illetve az ébrenlét pajtáskodó autóstopposainak szókimondó hölgye). Legf?képpen ?k hárman azok, akik alakíthatóvá teszik egy individuumhoz tartozó életpálya - komor jóslatú - befejez? epizódját. Kicsi a különbség a kiinduláshoz képest, de annál nagyobb a jelent?sége. Bekövetkezett a f?szerepl? pszichikumának váratlan finomhangolódása. Tudniillik a professzor tulajdonságai közül el?térbe lép az empátia. Annak megkerülhetetlenül identitásformáló változata. Kortalan praktikum. Mit lehet vele kezdeni? Hogyan lehet megélni? Miként hasznos reagálni? Jó kérdések! Mások felé másmilyen közelítéssel próbálkozni, ezáltal készítve egy racionálisabb számvetést? Sikerülhet? Passz. Még mindig gy?jtöm a válaszadáshoz szükséges, elegend? bátorságot. Az említett családi adósság? Szóbahozni sem sikerül. A próba elhalt már a születés pillanatában. A fiú - úgy szocializálódott - hogy a várható könnyítés érkeztetésére se igénye, se készsége nincsen. Jelentéktelen csoda, amikor a nap lezárásának áldott pillanatában a már ágyban lév? apja mellé ül. Nem derülhet ki biztosan, hogy megmenekül? házasságból érkezik-e gyermekáldás. A professzor nagyapai szereplehet?sége? Ígéretesen, de további sejtelemmel rejtekezik tovább. Az önérzetes házvezet?n?? Megmarad régi szokásánál. A másik fél magázódásába csomagolt modoros távolságtartásban fellelhet? látens közelségnél. A fiatalok, különösen Sarah ragyogó életvidámsága? Meghitt, szerenádos búcsúzást követ?en muszáj elengedni; marad a röpke együttlétet követ? szolid örömérzet. A vágyott viszontlátás jóhiszem?sége. Ennyi? Csak? Valószín?leg igen. Akkor mi az értelme ennek az egész kalamajkának? A világon semmi más, mint tudomásul venni a múlandóság problematikáját, minthogy élethosszig tartón, ironikusan piszkálódunk, zsörtöl?dhetünk szeretteinkkel. Remélve, hogy ett?l elevenek maradnak az id?tálló kapcsolatok. A mélyrétegek tudattalan sajátosságából el?hívott álmok? Voltak, vannak, lesznek. Amíg a professzor létezik, addig azok is megjelenhetnek. Részesülhet bel?lük, védtelenül. Habár, várva bekövetkez? érkezésükre legalább már a tudatos álmodozás akadálytalan. Szintén belakható tere a bels? mozizásnak. Immáron öncélúan - irányadó szándékkal - szelektálhatja emlékeit, bár ett?l még nincs kezében az irányítás gyepl?je! Törekedni rá önámító vágy. Mibenléte látszólag elviselhet?bb. Miel?tt jön az a lóvontatású halottaskocsi, hogy mechanikus kereke „megint” elakadjon a dülöngél? lámpaoszlopban. Ez lenne Isak Borg bergmani történetétében a hová kérdésre érkez? felelet, ami hosszantartó várakoz(tat)ás folytán, mostanság köszönt rám. Kalibrációs szándékkal, egyben a pontosító énképigazítás reményében. A tegnaptól eljuttatva a máig, hogy ugyanúgy adasson esélyünk egy lehetséges holnapi találkozásra.

2023. július 15.