Miért mondja Kierkegaard mégis, hogy szerelmesnek lenni annyit jelent, mint szeretni azt, aki boldogtalanná tett? Miért ragaszkodnak sokan még mindig ahhoz, aki elhagyta, megbántotta vagy semmibe vette ?ket?  Miért sóvárgunk az után, ami fáj? És ha itt áll el?ttünk az annyira vágyott ajándék, a beteljesült szerelem, miért akarunk mégis többet, a biztosban is még biztosabbat? Különös, hogy a szerelem hogyan alakítja át szinte egész életünket. Sokszor már-már úgy t?nhet, csakis a másik jelenléte és a teljes kölcsönösség érzése emelhet ki a sóvárgás és állandó aggodalom állapotából, csak szerelmünk tárgya vezethet át a boldogság és biztonság világába. 

„Szerelmi közhelyek” és idegrendszeri változások

A szerelem vak, mondják – de talán jobb úgy fogalmazni, hogy a megszállott sóvárgás állapotában ugyanúgy nem tör?dünk a felfokozott érzelem hosszú távú következményeivel, mint a cigarettás dobozra írt elrettent? feliratokkal a dohányzás ártalmairól. Gyakran arra is fittyet hányunk, hogy akihez vonzódunk, valójában akar-e minket, igazán mélyen viszonozza-e érzéseinket, egyáltalán: olyan ember-e, akivel nem fogjuk tönkretenni egymást? A szerelmes mosolyogva, csillogó szemmel megy el?re, mintha nem lenne más választása. Pedig nem az ellentétek vonzzák egymást– hiszen tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló arcvonásokkal rendelkez? párt választani, és személyes vagy családi mintákat követni –, hanem ilyen esetben egyszer?en a vonzódás az ellentétek ellenére sem sz?nik meg. Nem csoda, hisz vizsgálatok tanúsága szerint a szerelem érzése szabályosan „kiüti” a szociális megismerésért felel?s agyterületeket. Ez szépen egybecseng avval a gyakori tapasztalattal, hogy a vágyak által hajtva, valódi megismerés híján mi mindent képzelünk szerelmünk tárgyáról, mennyi projekcióval élhetünk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nemcsak szép, de érzékeny és tiszta, okos és becsületes, szenvedélyes és rejtélyes – és akárhányszor felidézzük az arcát vagy a hangját, ez az élmény egyre duzzad, mígnem szinte minden földi jó egyetlen és kizárólagos forrásává válik. 

A szerelem korai id?szakában fellángoló eufória, állandó feldobottság, er?- és kivételesség-érzés kultúrától függetlenül megjelenik – már szerelmesünk elképzelése is boldoggá tesz, nemhogy a jelenléte. Egy fMRI vizsgálat meger?sítette: elég, ha csak egy fényképet nézünk róla, az agy dopamin-gazdag területei aktiválódnak – vagyis az eml?sök jutalom- és motivációs központja. Mivel a dopamin er?sen befolyásolja aktivitásunkat, ha túl sok, akkor magyarázatot kap az is, miért van annyi energia bennünk, miért „pörgünk”, ha a szerelmünkr?l van szó. De ugyanígy megtaláljuk azokat az agyterületeket, amelyek a szeretett arc tetszésének mértékében aktiválódnak – s?t, egyes jobb féltekés aktivitások ereje együtt jár a romantikus szerelem intenzitásával is. A romantikus szerelem a szubkortikális jutalmazó- és motivációs központokat aktivizálja, míg az egyéni emocionális tényez?ket a limbikus-kortikális régiók dolgozzák fel. Ha csak arra gondolunk, hogy a limbikus rendszer felel?s a legintenzívebb érzésekért, a prefrontális lebeny pedig a komplex gondolkodásért, neuronális szinten „indokolható”, hogy érzelmeinket és romantikus kapcsolatunkat túlértékeljük – és fordítva: racionális gondolkodásunk az érzelmek habjaiban úszva átszínez?dik, megkeveredik, s asszociációink egy szempár fényében repkednek, mint bogarak a lámpafényben.  A kényszerít? erej? neuroendokrin átalakulás azonban itt még nem ér véget. Jól tudjuk, hogy az érintés, a közelség a szervezetünkben emeli a bels? ópiátrendszer aktivitását – vagyis amikor párunk megérint, olyan, mint ha a fájdalmakkal küzd? morfiumot kap: csökkenti a fájdalomérzetet, a test görcsösségét, a nyomasztó érzéseket könny?, finom ingerekké változtatja, ellazít, boldoggá tesz. És itt jelenik meg a legf?bb addiktív komponens: a szerelmünk már nemcsak a jutalom forrása, hanem a fájdalom feloldója is lesz – ez pedig a köt?dés er?sítése szempontjából hallatlan „ragasztóer?vel” bír. Talán ezen is alapulhat, hogy a két szerelmes mindig egymást akarja, hogy egésznek érezze magát. Még többet együtt lenni, még többet beszélni, még többet szeretkezni, állandóan érintkezésben lenni… Mikor egyre több kell, egyre intenzívebb együttlét, mikor e nélkül szinte már felborul a megszokott életvitel, ha jön a dekoncentráció és a szorongás, s?t, ha ugyanolyan  mérték? meger?sítés már nem vált ki ugyanolyan hatást, tehát a „szerelemdózist” emelni kell, az már nem más, mint a hozzászokás, a tolerancia: a függ?ség els? és legf?bb kritériuma.  „Freudiánusan” fogalmazva: „Annyi libidót pakoltam rá, hogy az élet már nála van, nélküle üres vagyok.”

Szerelem és köt?dési minták

Egy kis kitér?vel beszéljünk köt?dési mintáink szerepér?l is, amely nagyban meghatározhatja kapcsolataink min?ségét. Els?ként gondoljunk csak a kisgyerekeknél megfigyelt szorongó ambivalens köt?désre. Az egyértelm? szeretetkapcsolat melletti id?nkénti elhagyások, vagy a kiszámíthatatlan szül?i viselkedés miatt az anya, aki a szorongás feloldója, egyben annak el?idéz?jévé válik, a baba pedig épp ezért folytonos közelségre vágyó, csimpaszkodó, de egyúttal megnyugtathatatlan lesz. Ha feln?ttként azt tapasztaljuk, hogy párunk „elérhet?sége”, érzelmi viszonzása nem egyenletes, ha nincs meg a kölcsönösség euforikus „békeállapota”, akár a kisgyermek, szinte összezavarodhatunk frusztráló gondolataink miatt: vajon megkapom-e az „éltet?” szeretetdózist, amire szükségem van – vagy „most már minden összetört”? Az ilyesfajta túlzott szenzitivitás, „fekete-fehér” gondolkodás mindig int? jel lehet számunkra – ilyenkor sokat segíthet, ha tudatában vagyunk saját köt?dési mintánknak. Érdemes eszünkbe vésni, hogy ? nem t?nt el, ? ugyanúgy szeret, csak hozott köt?dési mintánk teszi sérülékennyé kapcsolatunkat – ne rontsunk a helyzeten azzal, hogy saját fantáziáinkra reagálunk, és nem párunk valóságára. Akiben a tárgyállandóság nem elég er?s, tehát a köt?dési személy, esetünkben kedvese   távollétében nem tudja fenntartani annak bels?, szeret? képét, jó eséllyel vagy örökös sóvárgásra, fatális ürességre, vagy „kárpótló kicsapongásokra” lehet hajlamos. Ha köt?désünk szorongó elkerül?, akkor lehet, hogy nem a párunk az, aki állandóan rajtunk csüng, hanem egy id? után mi kezeljük nehezen a közelséget. Ha pedig ambivalensek lennénk, valószín?leg nem szerelmesünk furcsa, hanem a mi viselkedésünk csapong a haragtól a szorongásig.Ezért ideális – s?t nagyon nagy szerencse – a szerelemben is a biztonságos köt?dés, ahol a közelség és a távolság egyaránt megengedett, az én és a másik egyformán „jó”, a kapcsolatot er?s és rugalmas bels? érzések kísérik. Szerencse, mert párja saját magával kapcsolatos bizonytalanságát a legtöbb partner hajlamos a belé vagy a kapcsolatba vetett bizalom hiányaként értelmezni.

Hormonok, boldogság és kétségbeesés

Szerelmünk jelenléte, érintése, szeretete egészen elemi, fizikai, szinte zsigeri örömöt vált ki bel?lünk, így hát ? válik pozitív érzéseink legf?bb forrásává – a hormonok és az agyi jelátviv? anyagok szintjén is. Melyek ezek? Sokan felvetették a fenilketliamin szerepét, amely az eufóriát fokozza. Az endorfinszint emelkedését, amely a boldogság és öröm élményét adja. A szerotonin emelkedését, ami hozzájárul egy más, magasabb szint? érzelmi állapot eléréséhez – tehát már önmagában párunk miatt, az ? létezése által boldogabban élhetünk. Az ösztrogénszint emelkedése az összetartozás, a békesség, a „társas komfort”, az anyai érzés, a gondoskodás, az összetartozás élményét fokozhatja. Az egész valónkat átható „extra pozitív társas élmény” környezeti és viselkedéses paramétereit az ún. mintázatkövet? glutamát receptorok kódolják, szinte fejünkbe vésik. Egyszer? kondicionálással immár kedvesünk lesz a „legf?bb jó” jelz?je, forrása – akkor érezzük jól magunkat, ha ? ott van, és azt éljük meg, hogy ez egyedül miatta történik. Különösen igaz lehet ez a kapcsolat szimbiotikus fázisában, nagyjából az els? közös évben.  Törékeny boldogságunk – a szubjektív érzésvilág szintjén – gyakran teljesen a kapcsolat harmóniáján, illetve párunk szavakban, tettekben s a legapróbb kommunikációs részletekben megmutatkozó szexuális és emberi vágyódásán múlhat. Ha ? ott van és szeret, minden jó – a különlét szinte fáj. Hallatlanul izgalmas, hogy a kutatások szerint a magára maradottság fájdalma, az ún. társas fájdalom ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai gyötrelmek. A párját „nélkülöz?” szerelmesben tehát megindul egy megvonásos tünetegyüttes, az a testi és lelki szenvedés, amely a függ?ség második alapvet? kritériuma. Ilyenkor egyfolytában azon jár az eszünk, miként biztosíthatnánk párunk örök szerelmét? Mind több id?nket tölti ki a kapcsolattal való foglalkozás, állandóan figyeljük a telefont, kaptunk-e már üzenetet, lessük a facebookos bejelentkezés id?pontját. Nézegetjük a képét, egyre várjuk a „szeretetjelét” – a „szert”, amelyt?l a gyógyulást reméljük.  Sokan addig le sem tudnak állni a kapcsolat körül forgó kényszeres gondolkodással, amíg újra ott nem terem a kedves, vagy meg nem er?síti ?ket. Tehát a szerelem „újra-bebiztosításával” enyhülnek a megvonási tünetek: a feszültség, a fájdalom, az ingerültség, a depresszió, az üresség – mindaz, amit?l szinte más emberré váltunk. Sokan talán épp ebb?l az ürességgel, megvonással teli állapotból, a kétségbeesésb?l menekülnek rögtön egy újabb viszonyba, ha a kapcsolat véget ér, esetleg – a tolerancia elve alapján – új meg új kalandok révén fokozzák eddigi hedonisztikus, kielégít?, de valahogy mégsem kiteljesít? érzéseiket. Gyakran ez az édeni állapot sem tart soká, mert – ahogy Örkény is írta – ilyen telhetetlenek vagyunk, még több, még intenzívebb együttlét kell. Ha pedig ez nincs, indul a protestálás, rezignáltság, lemondás, újratervezés.

Életjátszmák és üresség

Ez a fajta dinamika teljes mértékben hasonló a viselkedéses- és szerfügg?ségekben tapasztaltakhoz – a két jelenség hátterében lejátszódó központi idegrendszeri és neuroendokrin változások különös hasonlósága miatt tehát nyugodtan beszélhetünk a szerelem addiktológiájáról. Míg sokak életében a szerelem a legszebb, legáthatóbb élményt és a révbe érést jelenti, másoknál fájóan hasonló lehet a funkciója, mint a tömény italnak vagy például az extasynak. Mindkett?ben a pillanatnyi kielégülést, a „repülést” és a közelséget keresi, hogy megszabaduljon az örök depresszió, szorongás és elválasztottság élményét?l. Hihetetlenül fontos lehet szinte mindenkinek legalább egyszer életében feltenni a kérdést: vajon még én irányítom a játszmát, vagy már az irányít engem? Vajon lépek valaki felé, vagy az ürességb?l a függésbe menekülök? Vagy netán mindig is féltem, hogy függenék valakit?l, ezért sosem engedtem meg magamnak, hogy szerelmes legyek? Rátay Csaba szavaival: „mindenki a saját kuckójából vágyik a másik szeretetére, csak túl sok lehet?sége van arra, hogy elkerülje azt”.A szeret? társsal való találkozás és a beteljesült szerelem a legszebb élmény a földön, az életadó kapcsolatok forrasztóanyaga. Miért kíséri mégis a függ?ség veszélye?

Evolúciós perspektíva

A szerelem sóvárgó, addiktív jellegének, amely egyes élethelyzetekben komoly lelki szenvedéshez és egészen zaklatott viselkedéshez vezethet, talán mégis létezik egy sokkal mélyebb, elemibb szerepe. A jelenségnek izgalmas evolúciós olvasatot kölcsönözhet, ha arra gondolunk: nem csupán a pár szexuális, hanem érzelmi összefonódásának, hosszú távú – és minden akadályt az ésszer?ség határain túl is semmibe vev? – egységének megteremtéséhez és megtartásához a leger?sebb kapocs a szerelem sóvárgó, vágyakozó, a boldogságot az együttléttel azonosító, már-már húsbavágó élménye. Ilyen szempontból a szeretett személy hiánya által kiváltott megvonásos tünetegyüttes negatív visszacsatolása biztosíthatja a távolról is visszatérést, a családban maradást, a gyermekek felneveléséhez szükséges kötelékek érzelmi és fizikai alapjait.  Akár úgy is fogalmazhatunk: az egyedszelekció kegyetlen bölcsessége, hogy az összetartozást jutalmazza, az elválasztottságot pedig bünteti.