A szerelem a világ leger?sebb egyetemes „érzelmi hullámvasútja”. Nincs olyan nép, kultúra vagy vallás, ahol – bár változó mértékben – ne ismernék ezt az érzést. A hidegnek nevezett, szinte érzelemmentes szerelem másik véglete a halálos szerelem, ahol az élet nem ér annyit, mint az érzés, amit a másikra vetített gondolatok, a másikból merített érzelmek és a másik jelenléte által kiváltott biológiai ingerek összessége szül az emberi agyban. Igen, Shakespeare világszerte ismert alkotása Rómeó és Júlia szerelmér?l klasszikus példája a szerelmi függ?ségnek. Ahhoz, hogy Shakespeare ilyen m?vet alkosson, önmagának is meg kellett tapasztalnia a szerelem okozta kémiai elváltozásokat az agyban, amelyek függ?séget okoznak. Tudományosan azonban csak most kezdjük megérteni kábító hatásának biológiai összetételét – s mivel a szerelem szubjektív érzelmi képlet, az agyban nehezen mérhet? kémiai elváltozásokról van szó, amelyeket valószín?leg nehezebb lesz megfejteni, mint az ember teljes DNS képletét.

Érzelmi hullámvasút

Több oka van, mondhatnám számtalan, hogy a szerelmet érzelmi hullámvasútnak neveztem. Az egyik, hogy nem egyformán szeretünk:lehet, hogy akit szeretünk, nem szeret minket, vagy fordítva, aki minket szeret, nem gyújtja lángra a bennünk hibernált szerelmi tüzet – ennek érdekes módon tudományos meger?sítése is létezik. Egy amerikai tanulmányban a kutatók két kérdésre úgy a n?kt?l, mint a férfiaktól meglep?en magas arányban (95%) igen választ kaptak. Az egyik kérdés az volt: „Visszautasított-e már valaki téged, akit igazán szerettél,” a másik: „Elutasítottál-e már valakit, aki téged igazán szeretett?”. Az eredmény számomra nem meglep?. Ha komolyan, mélyen – és lehet?leg objektíven (küls? szemlél?ként) – elgondolkodunk régebbi viszonyainkon, barátaink kapcsolatain vagy akár régi olvasmányainkon, magunk is megállapíthatjuk, hogy a szerelem legnagyobb ellensége – akár kezdetben, akár folyamatában – az érzelmek (a ragaszkodás, a vágy, az önfeláldozás, a figyelem, az álmok, a célok, stb.) intenzitásának különböz?sége. Hosszú távon viszont az id? a szerelem gyilkosa, aminek a legf?bb oka a habitus, avagy a megszokás és az ingerhiány. Az utóbbira szokták mondani: „ ha az ember mindennap csak rántott csirkét kap, azt is megunja …”

De mégis a legnagyobb fájdalom – s ebbe emberek ezrei haltak bele – a szerelem viszonzásának hiánya. A különböz? intenzitású szerelem nem más, mint eltér? érzelmek viselkedési megnyilvánulása, s ez az er?sebb érzelmekkel ragaszkodó és vágyakozó félnek fájdalmakat okoz. Ezek a fájdalmak a m?vészet alappillérei, hisz nincs még egy olyan egyetemes téma az ember történetében, mint a szerelem. Ritka az olyan irodalmi, zenei vagy képz?m?vészeti alkotás, amelyb?l hiányozna a szerelem – a beteljesült szerelem, a szerelmi fájdalom a világirodalom és a m?vészet legszebb alkotásainak ihlet?i. A „bestseller” könyvek nagy része a szerelemr?l szól. Miért vesszük ?ket? Projektív érzelmeink és vágyaink táplálékai ezek. Azonosulunk a m?vel, amelyen keresztül az agyunk – akár kis mennyiségben is – hozzájut azokhoz a kémiai anyagokhoz, amit csak valós szerelem teremt meg benne. Szükségünk van ezekre a bels?leg termelt – népnyelven örömhormonokra, tudományos nyelven endogén (bels?) – kábítószerekre ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, s hogy életünk teljes legyen. A testi vágyat könnyen – akár önmagunk is – ki tudjuk elégíteni, ám az agy, avagy (ha az érzelmi világról beszélünk) a lélek vágya nem azonos az ösztönökkel. A lélek beteljesülend? vágyakkal, motivációval, a képzelet irányításával, intellektuális, szellemi alkotással, gondolatok manipulálásával és érzelmek teremtésével elégül ki. És ehhez kell a m?vészet, a szerelmes olvasmányok, a filmek, a képzelet, a versek, a világot megváltó mondások vagy a könnyekre csábító idézetek.

Bels?leg termelt kábítószerek?

Amerikai kutatók olyan embereket tanulmányoztak, akik a kérd?ív – és persze saját bevallásuk alapján – nagyon szerelmesek voltak. Az agy vizsgálata fokozott agym?ködést mutatott ki az agy egyik nagyon kicsi, de fontos részében, amit úgy neveznek, hogy ventrális tegmentális terület (angolul Ventral Tegmental Area – VTA). Ez jelent?s szerepet játszik mindennapi örömeinkben, amiket az agy „boldogságközpontján” keresztül tapasztalunk meg. Ezen a területen belül ”laknak” az ApEn-nek nevezett agysejtek – az általuk termelt dopamin egy természetes stimuláns, és fontos szerepe van az agy egészséges m?ködésében, az átala irányított érzelmekben és viselkedésben. S itt egy roppant érdekes biológiai felfedezés: a szerelem hatására (bels?leg) termelt dopamint a VTA-ban mesterségesen el? lehet idézni (küls?leg) kokain-bevitellel. Tehát leegyszer?sítve: a szerelem (egy érzelemkoktél) és a kokain (egy illegális kábítószer) ugyanazt a reakciót váltja ki az agyban!

S ennek az ismeretnek a tudatában amerikai professzorok – Fisher és Brown – végre meg tudják magyarázni, miért van az, hogy nehezen tudunk lemondani arról, akit nagyon szeretünk, bár az elhagyott bennünket. A szerelem termelte dopamin azt az agyi boldogságközpontot aktiválja, amely nagy részben irányítja a motivációt, az akaratot, az összpontosítást és a sóvárgást. Érdekes módon úgy a szerelem, mint a kokain hatására termelt dopamin ezeket az érzelmeket harmóniában tartja – avagy kielégíti a receptorokat, amelyeken keresztül a dopamin kifejti a hatását. Az agy ily módon generált örömforrása pozitívan hat az egész testre. Viszont a dopamin hiánya – akár a kábítószer-függ?ségben –a reménytelen szerelemben vagy az elhagyott szeret?ben sóvárgást és megvonási tüneteket okoz, az utóbbi pedig er?síti a vágyat a szerelmi érzést kiváltó személy iránt. Ez a folyamat a függ?ségi betegségek egyik klasszikus avagy jellemz? megnyilvánulása. Ezzel magyarázható az, hogy az elhagyott szerelmes a sóvárgás, illetve a megvonási tünetek er?teljességét?l függ?en feláldozhatja életét, vagy akár ölni is képes lehet.

Az intenzív szerelem minden jellemz?je vonatkoztatható a káros szenvedélyekre is. A szerelemben folyvást arra az emberre gondolunk és fókuszálunk, aki az érzelmi hullámvasutat elindítja bennünk. Ha minden simán menne, ha nem volna kockázat, er?játék, színjáték, ha minden úgy lenne, ahogyan mi szeretnénk, talán nem is lennénk szerelmesek. A hullámvasút kell ahhoz, hogy érzelmi központjaink aktiválva legyenek. Ezért van az, hogy megbocsátunk még akkor is, ha szerelmünk mérhetetlen fájdalmat okozott; hogy hiszünk a változásban, ami ritkán létezik; hogy szerelmünk cinkosává válunk a b?nben; hogy azt is megtesszük, amir?l soha nem is gondoltuk volna, hogy valaha is meg tudnánk tenni; hogy megváltozunk, miközben azt reméljük, hogy ? változik meg… Miért is? Mert amikor nincs, akkor kell igazán – akkor kínoz az érzelmi megvonás, az a szörny? sóvárgás a hullámvasút „kezel?je” iránt. Csak ? kell – mert csak ? tudja elindítani a dopamintermelést…

Kit is szeret(t)ünk?

A rossz hír az – amint azt már a költ?k is megfogalmazták –, nem biztos, hogy egy embert szeretünk, hanem az érzést , amit az ? jelenléte által meg tudunk élni. Ez az érzés az az érzelem-koktél, amely az agy boldogsághormonjait (többek között a dopamint) termeli. Ez az érzés KELL nekünk. Ezért aztán képesek vagyunk olyan tulajdonságokat rávetíteni szerelmünk alanyára, amelyekkel esetleg egyáltalán nem rendelkezik, de ha mégis, ezeket a vonásokat mi nagyítóüveg alatt látjuk. Mi színezzük ki, mi alkotjuk meg ?t úgy, hogy nekünk jó legyen. S amikor elmúlik a szerelem, képzeletünk holografikus ruhája lehullik szerelmünk tárgyáról. Akkor látjuk – olykor meglep?dve – igazi valójában azt az embert, akit a világ is lát vagy látott. Olykor – visszatekintve a múltba – nem is értjük, miért és hogyan tudtuk ?t szeretni. Pedig egyszer? a válasz: akartuk szeretni, és – megint csak a költ?ket idézve – olyan dolgokat láttunk benne, amit rajtunk kívül senki a világon nem láthatott. Így ez az érzés rajta keresztül csak a miénk volt.

A szerelem biológiai vonatkozásában a tudósoknak több kérdést kell még megválaszolniuk. Többek között tanulmányozni szükséges azt, hogy milyen az „els? látásra” szerelem? Az állatvilágban az ösztönös vonzódás figyelhet? meg, ám a szerelmi hullámvasutat ki nem próbált instant szerelem nem magyarázható a dopamin okozta örömforrással. Hasonlóképpen nincs tudományos válasz arra sem, hogyan és kit választunk – és miért éppen ?t? Miért pont ?t ruházzuk fel azokkal a tulajdonságokkal, amelyek megindítják bennünk a dopamintermelést? Lehet, hogy (saját értékelésünk szerint) a választott személyben megvannak az „alapok”, amire képesek vagyunk építeni? Az ész és az érzelem kölcsönhatása ugyancsak sok kérdést tartogat még a tudósok számára.