A hamis szelf nem a valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, amely az egyén valós énjét védi. A fogalom Winnicott angol pszichoanalitikus és gyermekorvos nevéhez f?z?dik, csakúgy, mint a mára már közismert „elég jó anya” kifejezés. 

Társas alkalmazkodás vagy hamis szelf 

Mindannyian átéljük, hogy bizonyos helyzetekben, például egy új közösségben, saját helyzetünket rontja, ha azonnal kimondjuk negatív véleményünket, hangot adunk dühünknek vagy sértettségünknek. Ehelyett fontos, hogy kiismerjük, mik az adott társas közeg normái és játékszabályai, mert ez el?segítheti a beilleszkedést. Eközben azonban szükségünk van arra a képességünkre, hogy átmenetileg el tudjuk viselni szorongásunkat vagy frusztrációnkat. Egy alapvet?en elfogadó társas közegben – családban, baráti körben vagy jó munkahelyen – el?bb-utóbb lehet?ségünk nyílik arra, hogy megmutassuk az ott átélt érzéseinket, beleértve esetleges elégedetlenségünket is, és azt, hogy valójában milyenek vagyunk, hogyan látjuk a dolgokat. Olyan társas kapcsolatban, amely csak egy bizonyos személyiségm?ködést fogad el, például az állandóan elégedett, boldog(nak látszó) vagy éppen mindennel egyetért?, alárendel?d? vagy a mindig kemény, soha nem bizonytalan típust, egy id? után feszengeni fogunk, nem érezzük jól magunkat. Képzeljük el, ha valaki születését?l fogva ilyen családban n? fel! Ilyen társas környezetben sohasem mutatkozhat meg valódi személyisége, helyette kialakul és megszilárdul az úgynevezett hamis szelf.

Az anya-gyerek kapcsolat fontossága

Winnicott személyiségfejl?dési elméletében fogalmazta meg, hogy a korai anya (apa, nagyszül?, gondozó) és gyermek kapcsolatban kibontakozik egy úgynevezett átmeneti tér, amely átmenet a szubjektív bels? valóság és az objektív valóság között. Ilyen például a játszás közben kialakuló kapcsolati tér, amelyben a gyerek és anyja, valamint játékai különféle kalandokat és érzelmi állapotokat élhetnek át. Ebben az átmeneti térben a kisgyermek aktív, kezdeményez?, kreatív és felfedez?. Élményei közben átéli saját testi és lelkiállapotait, figyeli az anyja arcát, er?s hatással vannak rá annak gesztusai, válaszreakciói. Az empatikusan ráhangolódó anyai gondozás olyan testi-lelki megtartó közeget biztosít számára, amelyben a baba bels? képet (reprezentációt) alkothat valóságos önmagáról és a számára fontos személyekr?l. Winnicott meghatározónak tartotta az úgynevezett nem invazív – azaz nem elárasztóan vagy er?szakosan beavatkozó –, harmonikus, a csecsem? érzelmi állapotait elfogadó, támogató és visszatükröz? gondozást. Ilyen környezetben a baba aktív, kezdeményez? lehet anélkül, hogy a megtapasztalásokra irányuló kísérleteit elutasítva vagy fenyegetve érezné. 

A visszatükrözés jelent?sége

Minél nagyobb összhangban képes az anya ráhangolódni a baba mentális és fizikai állapotaira (például dühére, örömére, kíváncsiságára, fáradtságára vagy teltségérzésére), annál élénkebb és részletesebb kép alakul ki a csecsem?ben saját valós szelfjér?l, azaz önmagáról. Emellett az is fontos, hogy a csecsem? megtapasztalja: hatással van az anyjára, ? vált ki bel?le bizonyos reakciókat – például ha éhes, és emiatt sír, az anyja megeteti, ha mosolyog, ? visszamosolyog rá. A negatív érzelmi állapotok visszatükrözése éppúgy fontos: ha a gyerek frusztrálódik, például nem akarja, hogy betegyék a babakocsiba, dühösen sír. Anyja erre az érzelmi állapotra ráhangolódva, arcára mérges kifejezést öltve mutatja, hogy érti a dühét, s?t, szavakkal is kíséri: „H?, de dühös a Petike!” Közben gesztusaival érzékelteti (azaz jelöli), hogy nem ? maga dühös, hanem a gyerek érzelmi állapotát tükrözi vissza. Fontos, hogy a rendkívül er?teljes negatív érzéseket ne azzal az intenzitással és nyerseséggel tükrözze vissza, amellyel a csecsem? megéli ?ket, és id?ben se legyen olyan hosszú, mint ahogy a csecsem? átéli. A tükrözési szünetekben fontosak a megnyugtató gesztusok, szavak. A gyerek így megtapasztalja saját bels? állapotai, érzései megjelenését az anyja arcán, ezzel párhuzamosan azt is érzékeli, hogy saját érzelmi állapotában a negatív töltet csökken, vagy pozitív irányba kezd változni. Az ilyen kapcsolati történések ismétl?dése alapozza meg, hogy a kés?bbiek során megtanulja saját érzelmei szabályozását a szül?k nélkül is.

Hogyan alakul ki a hamis szelf? 

Amennyiben az anya nem a csecsem?vel vagy a kisgyerekkel empatizálva tükrözi vissza érzelmi állapotait, a gyerek ehhez fog idomulni. Ilyen, amikor az anya következetesen saját szükségleteinek megfelel?en reagál, például elutasító módon viszonyul a gyerek mérgéhez, rászól, hogy „Szégyelld magad!” Esetleg megsért?dik: „Addig nem szólok hozzád, amíg bocsánatot nem kérsz” – azaz úgy tesz, mintha a gyerek valami rosszat követett volna el azzal, hogy kifejezi a dühét. Ilyenkor a gyerek azt érzi, hogy ha kifejezi a dühét, akkor ? rossz. Ha a jelenet ismétl?d?en visszatér, a gyerek el?re szorongani kezd a következményekt?l, egy id? után pedig „belenyugszik”, pontosabban feladja saját valóságos érzéseit. Lehet, hogy a kés?bbiek során képes lesz átélni az érzést, de letiltja annak kifejezését, széls?séges esetben viszont teljesen „kiiktatja” az adott érzéseket. Így képtelen lesz felismerni, beazonosítani saját lelkiállapotait és tartalmait, melyek természetesen ett?l függetlenül továbbra is megjelennek benne. Ezzel párhuzamosan elkezdi készségesen másolni a szül? megnyilvánulásait, gesztusait, mintha a sajátjai lennének – ez pedig hamis szelfstruktúra kialakulásához vezet. 

Sz?nyeg alá söpörni a rossz érzéseket

A részleges hamis szelf kialakulása során a szül? alapvet?en elfogadó, de a gyerek bizonyos érzéseit vagy megnyilvánulásait elutasítja. Szelektál, mi elfogadható a gyermek bontakozó személyiségéb?l, és mi nem. A düh vagy a kétségbeesés elutasítása gyakran történik a „Ne hisztizz!” felkiáltással, ami nem tesz különbséget a különféle érzelmi állapotok között. Pedig ebb?l a gyerek megtanulhatná felismerni és elkülöníteni, mikor mit él éppen át: haragot, fáradtságból adódó ny?gl?dést vagy azt, hogy sírással akar kikövetelni valamit a másiktól. Megtanulja elnyomni azokat az érzelmi állapotokat, amelyekre a szül? így reagál – és ezzel lemond például arról, hogy a kés?bbiekben ki tudja mutatni, ha valami felháborodással tölti el. Nem lesz képes az érzéseit differenciáltan kifejezni, szavakba önteni, másokkal megosztani. A hamis szelfre jellemz? a megjátszás: a gyerek vagy már feln?tt nem valóságos érzéseivel vesz részt kapcsolataiban. Ellenkez?leg: a hamis szelf épp arra szolgál, hogy valódi személyiségét, érzéseit, motivációit, érdekl?dését, gesztusait elrejtse. 

Programozott minták

Az olyan megingathatatlan elvárások is hamis szelf kialakulásához vezetnek, amelyek teljesíthet?ek ugyan, de nagyon távol állnak a gyerek személyiségét?l. Például ha az autószerelésért, gépekért lelkesed? gyerekt?l gyakorlatilag születése pillanatától azt várják, hogy jogi egyetemet végezzen, mint az apja és a nagyapja. Másik példa, ha egy kislány, saját magát teljesen háttérbe szorítva, folyton anyai módon gondoskodik a kis testvéreir?l, anyja pedig kizárólag ezeket a gesztusokat er?síti meg benne, nem enged teret ett?l eltér? igényeinek, vágyainak. A gyerek megtanulja mechanikusan teljesíteni az önzetlen és segít?kész anya szerepét, de ezt nem saját igényei és érzései diktálják, személyiségének valós részei rejtve maradnak a hamis önkép mögött. És kés?bb, amikor maga is anyává válik, gyakran ugyanezt a mechanikus gondozási szerepet fogja teljesíteni. Hamis szelf esetén a gesztusok, cselekvések és a bels? állapotok, érzések nem esnek egybe: be lehet ugyan tanítani a gyereket, hogy mondja azt: „bocsánat”, de ett?l még nem fogja átélni a megbánás érzését, és a „köszönöm” sem egyenl? a hála érzésének megtapasztalásával. 

A börtön lerombolása

A hamis szelf kialakulása során a szül? mint hatótényez? kerül a középpontba, így a gyereknek – mivel aktív, kreatív részeit sosem fogadják el – várhatóan feln?ttként is nehézségei lesznek a kezdeményez?készséggel. A gyermekkori kapcsolati minta feln?ttkorban ismétl?dik: viselkedésével azt váltja ki, hogy mások mondják meg, mit tegyen, a másik kezdeményezzen, ugyanakkor ellenérzést vált ki benne, hogy irányítják. Sokszor ez áll a párkapcsolati vagy f?nök-beosztott konfliktusok hátterében is. Ugyancsak a hamis szelf megnyilvánulása lehet az is, amikor valaki gyerekként szüleit?l megtanul keményen küzdeni az elismerésért, feln?ttként az élet több területén is kiváló eredményeket ér el, ugyanakkor nem képes átélni és élvezni a sikereit. Ennek hátterében az állhat, hogy érzelmi állapotainak átélésére nem kapott visszatükröz?, meger?sít? gesztusokat a szüleit?l, kizárólag a teljesítés kapott meger?sítést. A hamis szelf számos kockázatot rejt. Széls?séges esetben teljes azonosulást a szül?vel, ahol a saját valós személyiség nem tud megjelenni, ezért egy id? után kiüresedhet. Az is gyakori jelenség, hogy miután valaki megszerezte a szül?k által megálmodott szakmát, „kell? id?ben” családot alapított, és törekszik fenntartani egy bizonyos életformát és életszínvonalat, egyszer csak eljut arra a pontra, hogy üresnek érzi az életét. A leszámolás a hamis szelf okozta „önkizsákmányolással” akár önkárosító viselkedésbe is torkollhat (alkoholizmus, öngyilkossági gondolatok). A mindig alárendel?d? ember így próbálja lerombolni a hamis szelf börtönét. 

Légy önmagad!

Önmagának lenni egyáltalán nem könny? feladat a hamis szelffel él?nek. Valódi érzései, igényei és érdekl?dése gyakran számára is rejtve marad. Ha gyerekkorában a szülei ugyan kifejezték szeretetüket, és gyakran teret adtak megnyilvánulásainak, de er?ltették például egy meg nem valósult szül?i álom beteljesítését, ezzel részleges hamis szelf alakulhatott ki – azaz a valós személyiség megmutatkozhatott és meger?södhetett, csak bizonyos részei kerültek álarc mögé. Egy id? után azonban a valós érzések, vágyak és megnyilvánulások ellentmondása elkezdheti feszíteni az egyént. Fontos, hogy a szül? és a gyerek érzelmi biztonsága kitartson, hogy megengedhessék maguknak az eltávolodást és a különbségek elviselését. Azaz: a – már feln?tt – gyerek nem a szül? életének a meghosszabbítása, hanem szabadon dönthet, kivel él és mit dolgozik. 

Amennyiben a hamis szelf teljesen kitölti a személyiséget, az egyén nemcsak érzései megosztására képtelen, de ezek felismerésére is eszköztelen. Pszichoterápia során a terápiás kapcsolatban játszódnak újra azok a korai kapcsolati minták, amelyek a hamis szelf kialakulásához vezettek, de közben a kliens azt tapasztalhatja meg, hogy a terapeutája vagy az analitikus a megszokotthoz képest másképpen reagál. Ez teszi lehet?vé számára, hogy önmagáról valóságos tapasztalatokat gy?jtsön, érzéseit egy elfogadó, vele empatizáló kapcsolatban megtanulja felismerni és kifejezni. 

A változások ugyanakkor újabb kihívásokat is eredményezhetnek: ha elkezdi megélni a saját igényeit, szükség lesz arra, hogy tenni tudjon ezek megvalósítása érdekében, vállalva az esetleges visszautasításokat, kudarcokat is. Ezek újabb feladatokat jelentenek a személyiség kibontakoztatásában, de végül úgy érezheti, hogy valódi önmagát éli meg, kudarcokkal és sikerekkel egyetemben.