Lehetett-e féltékeny az ?sember?

Erre a kérdésre igazán könny? válaszolni, annak ellenére, hogy még az sem világos, kiket is értsünk az ?sember – ma már nem tudományos – fogalma alatt: az el?embereket is, vagy csak a neandervölgyit, akir?l különben kiderült, hogy nem is volt az ?sünk?

A válasz így is, úgy is egyértelm?: az ?sember lehetett féltékeny. Még szép!

No de honnan tudhatjuk ezt ilyen biztosan? Hiszen bárki azt mondhatná, hogy még a saját fajunk 10-15 ezer évvel ezel?tt élt tagjai után is alig maradt más, mint csontvázdarabok, eszközök, esetleg lakóhelyük nyomai, ugyan mit tudhatnánk a még régebbi el?deinkr?l? Hogyan lehetne fogalmunk arról, mi járt a fejükben?

Nos, a valóság az, hogy az ?semberek rendkívüli b?ségben hagytak maguk után remekül vizsgálható, beszédes lenyomatokat: minket.

Az emberi lélek rengeteg vonása ?rzi ugyanis fajunk történetének, s?t a törzsfejl?dés még korábbi szakaszainak jellemz?it. S ez nem valamiféle rejtélyes vagy misztikus dolog. Darwin felismerte, hogy az él?lények az evolúció során alakultak ki, s ebben már benne is volt az a gondolat, ami az állatviselkedéstan – az etológia – alapelvévé vált: az állatoknak nemcsak az alaki tulajdonságai, hanem a viselkedéses jellemz?i is az evolúció termékei. A viselkedést és a lelki reakciókat ugyanis – legalábbis részben – a gének, az öröklött hajlamok határozzák meg. Az egyszer?bb él?lényeknél ez az összefüggés igen szoros, míg a törzsfejl?désben „feljebb” haladva, a központi idegrendszer összetettebbé válásával lazul a kapcsolat a gének és a viselkedés között. Természetesen az ember magatartási programja a legnyitottabb, mi tudjuk a leginkább tetszésünk szerint alakítani viselkedésünket, de még így is rengeteg ?si hajlam dolgozik bennünk – többnyire anélkül, hogy ennek tudatában volnánk.

Hirdetés

Az evolúciós pszichológia egyik legf?bb célja az, hogy a törzsfejl?dés logikáját figyelembe véve magyarázatot találjon a mai ember viselkedésformáira, „lelki reflexeire”. Sok érdekes példát említhetnénk ennek illusztrálására, például hogy miért vásárolnak másképpen a férfiak és a n?k, mit?l látunk vonzónak egy embert, vagy miért tetszenek bizonyos festmények, de maradjunk csak a féltékenységnél, hiszen ez szinte tankönyvi példája evolúciós eredet? érzelmeinknek.

A féltékenység, mármint az a fajta, amelyet egy pár tagjai élnek át (most nem a testvérféltékenységr?l vagy a munkahelyi féltékenységr?l beszélünk), nagyon ?si és nagyon is érthet? érzelem. Alapja az, hogy minden él?lény arra szelektálódott, hogy saját génjeit átörökítse a következ? nemzedékbe. Nagyon sok faj esetében a hímek és a n?stények – ha nem állnak is érdekellentétben egymással – más-más módon biztosíthatják genetikai jelenlétüket az utódnemzedékekben. A hímeknek például kulcskérdés, hogy valóban ?k termékenyítsék meg az általuk meghódított n?stényt, ezért sok faj hímjei háremüket vagy párjukat elzárják a többi hím el?l. Ez nem is csoda, hiszen ha a n?stényt egy másik hím termékenyíti meg, akkor a „férj” összes er?feszítése, energia- és id?beli ráfordítása egy számára genetikailag idegen utód felnevelésére megy el. Ezért párzási id?szakban egy rivális hím felbukkanása mindig heves reakciókat vált ki. Ezzel szemben a n?sténynek gyakorlatilag mindegy, melyik hím termékenyíti meg (feltéve, ha az is párjához hasonlóan fittnek, életképesnek t?nik), hiszen saját génjei mindenképpen benne lesznek a születend? utódokban – az anya mindig biztos. A n?sténynek az viszont fontos, legalábbis az olyan fajokban – és az ember is ilyen –, amelyekben mindkét szül? hozzájárulása szükséges az utódok sikeres felneveléséhez, hogy a párja „családcentrikus” legyen, azaz idejét és erejét a közös utódokra fordítsa. Az, hogy közben esetleg futólag más n?stényekkel is párosodik, valójában nem lényegi kérdés, nem aknázza alá komolyan az anya genetikai érdekeit.

Ilyen szempontból a féltékenység a genetikai érdekek veszélybe kerülésére adott érzelmi reakciónak tekinthet?. Könnyen ki lehet mutatni – amit tapasztalatból amúgy is tudunk –, hogy a n?k és a férfiak féltékenysége eltér?. A n?k viszonylag könnyen hajlandók megbocsátani a férfi komoly érzelmek nélküli szexuális kalandjait, ám heves féltékenységet vált ki bel?lük, ha azt látják, hogy párjuk más n?höz kezd el köt?dni, s fennáll a veszély, hogy végleg átpártol a másikhoz. A férfiak ezzel szemben akkor a legféltékenyebbek, ha párjuk szexuális h?tlenségére gyanakszanak; az, hogy feleségük szoros érzelmi, ám szexmentes kapcsolatot ápol egy másik férfival, sokkal kevésbé érdekli ?ket.

Ez a tendencia egyébként még egy generációval távolabb is megfigyelhet?. A lányos anyák nyugodtak lehetnek, mivel lányuk révén saját génjeik biztosan ott lesznek az unokák generációjában. A férj anyja ellenben sokkal élesebb szemmel figyeli, menye nem h?tlenkedik-e, mert ha igen, fennáll a veszély, hogy saját, a fia által hordozott génjei nem örökl?dnek tovább. Alighanem ez a genetika-diktálta attit?d is hozzájárul a híres anyós-meny viszony alakulásához…

Biztosan elmondhatjuk tehát, hogy az ?sember lehetett féltékeny, hiszen ennek az érzésnek a gyökerei a törzsfejl?dés messzi, ember el?tti múltjába nyúlnak vissza. S hogy szenvedtek-e sok tízezer-százezer évvel korábbi el?deink a féltékenységt?l? Bizonyára. Végtére is mindannyian – ?s- vagy mai – emberek vagyunk.

2010-02 lapszámban megtalálható