Nincs két egyforma ember és nincs két egyforma párkapcsolat, bizonyos jellemz?k mégis szinte kortárs problémaként jelentkeznek századunk n?inek életében. Riasztó statisztikákat olvasunk, miszerint sokkal több a párját keres? n?, mint a magányos férfi. A kiábrándító hírek láttán sokan gondolhatják: ez valamilyen sorscsapás, az pedig, hogy összetalálkozik-e valaki azzal az emberrel, akivel hosszú éveket, akár évtizedeket is leélhet, szerencse kérdése. Vannak, akik úgy hiszik, a mázlistáknak minden sikerül, de aki az elején elrontott valamit, az már „rossz pályán fut”. Bizonyos szempontból ez igaz is – de persze nem olyan értelemben, mint egy társasjátékban, ahol kies?ként már csak lemaradók lehetünk. A társas érintkezés – s azon belül a párkapcsolatok – érzelmi m?ködését a kora gyermekkori tapasztalatok, azon élmények (is) szabályozzák, melyekre feln?ttként sokan már nem is gondolnak. Épp csak azt veszik észre, hogy nem jó az irány, hogy nincs egy „rendes férfi” – hogy sehol az a boldogság, amire minden n? vágyna. De ha ezek a problémák újra és újra megjelennek, érdemes elgondolkodni azon, mi a n? felel?ssége abban, hogy kapcsolatai rendszeresen véget érnek? És bár könnyebb b?nbakot keresni a történtekért, jóval bölcsebb szembenézünk érzelmi döntéseinkkel – ez elindíthat a konstruktív változások felé.

Az IGAZI-ra várva...

A párkapcsolat két ember érzelmi tere, ahol optimális esetben mindketten jó élményeket élnek át, ahol nincs destrukció és önzés, de van kölcsönösség, egymás személyiségének tisztelete. 

A köt?dés, a tör?dés, a meghittség igénye szerencsés esetben közel azonos mindkét félnél, jól hangolódnak egymás érzelmi szükségleteire, és nem fullasztják vagy éppen nem „éheztetik” egymást. Együtt újraélik a nyugalom és a biztonságérzet élményeit, s társukkal szemben – a feln?tt-kapcsolat igényén túl – m?ködni kezdenek a kora gyerekkori elvárások is. Amikor azt látjuk, hogy egy feln?tt n? a „tökéletes IGAZI” eljövetelét várja, igényében felsejlik a gondtalan, felh?tlen és problémamentes „önmagától m?ködés” vágya. A sokat emlegetett herceg idealizált férfiképének persze nem sok köze van a valósághoz – még realista gondolkodású n?k esetében is inkább egy romantikus filmh?sre emlékeztet. A párkapcsolati fantáziák egy részében tehát jelen vannak a kisgyermekkor nyugalmának és a teljes elfogadottság állapotának vágyát megjelenít? tudattalan érzelmi motivációk – ezek olyannyira er?sek is lehetnek, hogy „az ideális, a tökéletes” mindennapos elvárássá válik a partnerrel szemben. 

De vajon miért kell keresni az idealizált kép tökéletes, valódi megfelel?jét? Bár a fentiek egy reményekkel eltelve várakozó n?alakot idéznek, a valóságban ez a kép inkább nárcisztikus érzelmekkel jellemezhet? – s a pusztán saját elvárásaikat szem el?tt tartó személyiségek sokszor csalódnak.  Az élet ugyanis nem váltja be a reményeket, csak azon törekvéseket, melyekben ott rejlik a realitás, vagyis a hajlandóság a saját érzelmi igények „áthangolására”. 

A nárcisztikus n?k érzelmi m?ködésében nem jelenik meg nyíltan, így kevéssé érhet? tetten az empátia hiánya, az önzés, a kíméletlen elhagyások – mindazok a „vádak”, amelyek a férfiakról szóló leírásokban gyakorta szerepelnek. Ez a burkoltabb megjelenés látszólag arról szól, hogy  „csak boldog szeretnék lenni”, „nem sokra vágyom, csak végre értsen meg valaki”, „én mindent megadnék, csak érezném, hogy valaki szeret”. E mondatok mögött azonban ott rejlik az er?teljes érzelmi igény a saját szükségletek kielégítésére, amihez valahogy nem találni párt – ami persze nem csoda, mert a „tökéletes” általában nem létezik…

A nárcisztikus n?k „m?ködése” tehát sokkal árnyaltabb és rejtettebb, mintsem els? ránézésre gondolnánk. A párkapcsolati hiány és a magánytól való félelem egyszerre m?köd? érzelmi motiváció, amely többnyire nem a konstruktivitás irányába visz, hanem épp ellenkez?leg, meger?síti a haragot is a férfiak felé, akikkel nehéz... vagy nem lehet...

A n?i elvárások megértésében sokat segíthet a korai anyai és apai kapcsolatok feltárása. Persze ne gondoljunk szörny? gyerekkorra:  a feln?tt n?k nárcisztikus m?ködése „mindössze” arra utal, hogy korai érzelmi tapasztalataik nem voltak megnyugtatóak és védelmez?ek, nem köt?d(het)tek biztonsággal  szüleikhez, ezért énjük védelmében idealizált, „tökéletes” érzelmek vágyképeivel bástyázták körül magukat. Ez az elvárás feln?ttkorukra is konzerválódott, s jellemz? érzelmi m?ködésmódjukká vált.

Vegyünk példaképpen egy olyan családot, ahol az anya nehezen képes egyenletes szeretetet mutatni kislánya felé, az apa pedig egy „távoli” figura, aki nem vesz igazán részt a gyereknevelésben. Az anya inkompetens m?ködése a kislány önértékelési problémáit és kés?bbi önbizalom-csökkenését eredményezheti majd, különösen akkor, ha nemcsak a szeretet biztonságos jelenléte kérd?jelezhet? meg, de az anyai dicséretek is csak szórványosak – vagy teljesítményhez kötöttek – voltak. A „távoli” apa személye általában nem ellensúlyozza az anyai dominanciát, így a – már feln?tt – kislány azzal a korai érzelmi tapasztalattal indulhat majdani párkapcsolatai felé, hogy a férfiakban nem lehet teljesen megbízni, s a szeretet sem garancia semmire. A tökéletességre törekvés azonban nárcisztikus mozzanatokkal átszínezi a fantáziákat is, és kirajzolja az ideális – biztonságos és megnyugtató, szeretni képes és köt?dni szándékozó – férfi képét. Ez az alak azonban a képzelet szülötte, akihez fogható a valóságban nemigen létezik. A partnerkeresés során aztán a hajdani kislány nem feln?ttként megfogalmazott vágyai, hanem korai érzelmi emlékei mentén keresi társát. S látjuk, hogy tényleges párkapcsolata – minden mondata ellenére – rendre olyan férfiakkal alakul, akikben nem lehet megbízni, akik nehezen (vagy nem) képesek köt?dni, akik távoliak (mint hajdanán az apa) és érzelmileg nem elérhet?ek. A feln?tt n? vágyképeiben ugyan ott él a tartós, hosszú kapcsolat igénye, ám a realitás más: valójában magányos marad, mert tudattalan érzelmi motivációja az el nem kötelez?dés. Megmarad viszont a vágyakról szóló mondat: „nem találom az igazit”. És ezt a valóság is igazolni látszik, hiszen a n? látszólag mindent megtesz – és mégsem... A pszichoterápiás munka során sokszor derül fény a megfogalmazott és a valóban m?köd? tudattalan választás kett?sségére, ami megakadályozza a kapcsolódást, s egy n?t „örök keres?vé” tesz.  

Megtalálni a jó társat...

…annyit tesz, mint megtalálni azt az embert, akivel a tör?dés, az empátia, a pozitív kapcsolódások száma elegend? ahhoz, hogy a pár – mint új egész – jó érzelmi min?ségben együtt maradjon. Nem a szerencsések kiváltsága ez, csak kell némi önismeret és önbizalom, a saját érzelmek felismerésének képessége, a köt?dés vágya. Aki csak olyan párkapcsolatot ismer, amiben a társa negatív, közönyös, esetleg leértékel? – vagyis valójában folyamatosan nárcisztikus érzelmi szükségleteinek kielégítésére törekszik –, az általában azt jelenti, hogy önmaga is problémákkal küzd az elkötelez?dés és a bizalom terén. Vannak olyan n?k, akik egy hétig sem maradnak olyan kapcsolatban, ahol több az érzelmi fájdalom, mint a jó. Mások azonban évekig bent ragadnak a destruktív köt?désekben, s hiába mond el minden rosszat társáról, ez a tény árulkodik a maradó félr?l is, aki nem tesz annyit önmagáért, hogy kilépjen a láthatólag sehová nem vezet? helyzetb?l. A magánytól való szorongás nagyon er?s lehet, sokszor ragasztóként köti párjukhoz a n?ket, miközben az egyedüllét – az önértékelés fejl?désével, az érzelmi m?ködés felismerésével párosulva – jóval konstruktívabb állapot lenne. 

Mérgez? kapcsolatban maradni annyit jelent, mint feláldozni a jó érzések lehet?ségét. A sorozatos rossz tapasztalatokat azonban érdemes feldolgozni, hogy megértsük: miért lépünk mindannyiszor ugyanabba a folyóba?

Daniel Coleman írja az alábbi megfontolandó sorokat:

„Pszichoanalitikusok emlékeztetnek rá, hogy a „tökéletes ember”, aki minden elvárásunknak megfelel, empátiával fordul felénk, s minden igényünket kielégíti, az elérhetetlen képzelet világába tartozik. Ha megtanuljuk elfogadni, hogy semmilyen szeret? vagy házastárs nem tehet eleget minden igényünknek, amit gyerekkorunkból hoztunk magunkkal, mindjárt reálisabban és teljes valóságában látjuk partnerünket – ahelyett, hogy vágyaink és projekcióink látcsövén át figyelnénk.”

„...A pároknál a legárulkodóbb jel arról, hogy a kapcsolat tartós lesz-e, az, hogy mennyi pozitív érzésben tudnak osztozni. A házasságban az számít, hogy mennyire képesek kezelni a konfliktusaikat. A hosszú házasság kés?bbi éveiben pedig ismét az válik fontossá, hogy mennyi jóérzést táplálnak egymás iránt.”