Az elmúlt id?szakban két – egymáshoz szorosan kapcsolódó, a pszichológiában is jelent?s helyet képvisel? – téma került a társadalmi érdekl?dés fókuszába: a test és az evés. A test alakjára, az ételfogyasztás mértékére vonatkozó szociokulturális „elvárások” tömegesen áramlanak felénk, és így nem tekinthet? a véletlen m?vének, hogy az ehhez kapcsolódó problémák is egyre gyakoribbak.  A szakemberek többsége egyetért azzal, hogy a médiumok a modern, divatos életmód közvetítésével, a mesterséges szépségideál kialakításával, valamint a karcsúság fontosságának túlhangsúlyozásával hamis képet keltenek az ideális n?i alakról, ezáltal jelent?s szerepet játszanak a testképzavar, és így közvetve az evészavarok kialakulásában. (Túry és Szabó 2000, Forgács 2004)

Távol áll t?lem az a szándék, hogy a médiát egyedüli „b?nbaknak” kiáltsam ki, hiszen az evészavarok kialakulásának és fennmaradásának folyamata a biológiai, pszichológiai és szociális tényez?k többszörös együttjárásából fakad, melyben a karcsúságot érint? társadalmi normák mellett ugyanolyan jelent?s szerepe van például a családi kapcsolatoknak, a szül?k testsúlyhoz viszonyulásának és viselkedésének, a testképre vonatkozó percepcióknak (Pászthy 2007). Célom egyfajta „kéziszótár” nyújtása, mely eligazítást ad a médiából áramló üzenetek világában. A képzeletbeli „szótár” atyja Forgács Attila, akinek gondolataiból szeretnék majd egy szeletet felmutatni.

El?tte azonban álljon itt egy meggy?z? erej? kísérlet azon kételked?k számára, akik nem hisznek a médiában lakozó hatalmas „átformáló” er?ben. Becker és munkatársai (2002) a Fidzsi-szigeteken vizsgálták a táplálkozási magatartás zavarait – pontosabban ezen zavarok gyakoriságának változását – serdül? lányok között a rendszeres televíziós m?sor bevezetése után egy hónappal, illetve három évvel kés?bb. Korábban a szigeteken nem fordult el? evészavar, és a „jól megtermett, izmos alkat” volt mindkét nem esetében a preferált szépségideál. Három év alatt azonban a vizsgált populáció körében drámaian megn?tt a kóros testsúlykontroll-módszereket alkalmazók száma. A rendszeres televíziós sugárzást követ?en a serdül? lányok 74 százaléka érezte magát a „túl nagynak”, illetve „túl kövérnek”. Ez a vizsgálat is alátámasztja azokat az elméleteket, melyek a televízió, mint mintaadó jelent?s szerepét hangsúlyozzák a testképzavar kialakulásában. 

Elgondolkodtató az a tény, hogy a fenti vizsgálatban kizárólag a televíziós m?sor idézett el? ilyen nagymérték? változást, és nem esett szó a nyomtatott sajtóról, mely manapság hétr?l hétre újabb diétázási csodamódszerekr?l, divatos fitnesz-életmódokról ad számot, s nem tettek említést a rádióm?sorokról, valamint az információk legnagyobb tárházáról, az internetr?l sem. 

 Honnan szerezzük az információt?

A táplálkozással kapcsolatos vélekedéseket, hiedelmeket, attit?döket és szokásokat alapvet?en három tényez? befolyásolja: a genetikai szabályozás, az étellel kapcsolatos direkt (közvetlen) tapasztalatok, valamint a szociokulturális hatások. Az utóbbi 70 év kutatási eredményeinek dönt? többsége szerint az evési magatartást els?sorban az anyák határozzák meg. Mivel általában ?k az élelmiszerek f? beszerz?i, az ételek leggyakoribb elkészít?i, az ? kezükben van az irányítás a család evési szokásainak kialakításában. Kétségtelenül így van ez a kora gyermekkori periódus alatt, ám kés?bb ezt a „befolyásoló szerepet” egyre inkább a kortárs-, majd a referenciacsoportok veszik át – illetve manapság leginkább a reklámok. Az, hogy mi ehet?, az ételeket hogyan kell elkészíteni, hol lehet beszerezni, mennyi a kalóriatartalma… mind-mind a társadalom által közvetített ismeret. Nagyon gyakran híres sportolóktól, popsztároktól, színészekt?l szerezhet?ek be ezek az információk, ugyanis az élelmiszerek reklámkampányai el?szeretettel alkalmaznak ilyen véleményformáló ideálszemélyeket. A kívánatos testméreteket szintén – az alább tárgyalásra kerül? – szociokulturális üzenetek határozzák meg (Forgács, 2008).

 Milyen eszközzel él a marketing?

A fogyasztói társadalomban megfigyelhet? egyfajta ambivalencia, melyre a média mind inkább „ráer?sít”. Egyrészr?l megjelenik a fogyasztás „járványa”: a modern ember mindent túlfogyaszt – több ételt, több energiát, több információt, több árut vesz magához. Ugyanakkor egy ellentmondó parancs is jelen van, mely mértékletességre int, azt üzeni: légy sovány. Ám a média nemcsak felcsillantja az elérend? célt, de alternatívákat is kínál az eléréséhez, melynek legnagyobb haszonélvez?je a „fogyókúra-piac”. 

A reklámok és a médiumok két egymásra épül? hatásmechanizmussal élnek. Els?ként, a motivációs fázisban felkeltik a vágyat a kulturális testideál elérésére. Azt az üzenetet közvetítik, hogy a sovány ember szép, fiatalos, boldog, sikeres, elismert és népszer?. Ezt követi a b?ntudatébresztés, melynek célja a nemkívánatos testi állapotok megváltoztatása. Mivel rájöttek arra, hogy a „kövér test egészségtelen” üzenet nem bizonyul elég motiváló er?nek, lecserélték a „kövér test csúnya és depresszióval jár együtt” marketingüzenetre. A reklámok nagy része azonban már nem foglalkozik a motivációs fázissal, hiszen úgy gondolják, hogy a n?k tudatába már kell?en beleégett az a gondolat, hogy le kell fogyniuk! Ennek a felfogásnak a hívei inkább a második, a problémamegoldó fázisra helyezik a hangsúlyt, mely a vágyak kielégítésére, valamint a b?ntudat enyhítésére nyújt megoldási javaslatokat (Forgács, 2008). Itt kezd?dik el igazán a versengés a különböz? fogyókúrás módszerek között: a meggy?zés, hogy miért éppen az a módszer az, amire mindig is vártunk, na és persze kihagyhatatlan elem a szemfényvesztés, a csodás átváltozások, az ilyen volt–ilyen lett marketingfogások.

 Üzenet a médiából

Légy karcsú! – „Mellékhatás”= Anorexia nervosa

Mint már utaltam rá, a 20. század olyan kor, melynek rögeszméje a karcsúság, a testi szépség. Ám nem volt ez mindig így, hiszen „Míg a század elején a töltött galambokért rajongott a világ, a húszas években már a lapos mell?ek jöttek divatba, hogy aztán 1950 tájékán átadják a helyüket a telt idomú homokóráknak. Ma ismét a cingárság a sikk” (Garner, 1992).

A szépségversenyek jól tükrözik azt az ideált, amit a társadalmunk szépnek tart, és a tendenciát, miszerint a résztvev?k évr?l évre soványabbak. A Miss Amerika szépségverseny gy?ztesei például a BMI-t, vagyis a testtömegindexet tekintve drasztikus változáson mentek keresztül. 

A média az elérhetetlen, egészségtelenül sovány n?ideált reklámozza. Legalább 180 cm magas, maximum 45 kg-os, mindig mosolygós, kiegyensúlyozottnak, sikeresnek feltüntetett n?k köszönnek vissza a képerny?n vagy az újságok hasábjain. A n?k többsége úgy gondolja, csak akkor válhat boldoggá, sikeressé, ha ezekkel az irreális adottságokkal rendelkezik. Ez az elérhetetlen soványságideál természetes módon maga után vonja a problémák széles skáláját, mely az önértékelési zavaroktól, a testképzavarokon át egészen a súlyos anorexia nervosához (köznapi szóhasználatban: kóros soványság) is vezethet. 

Egyél! Fogyassz! – „Mellékhatás”: Elhízás

Ha a képzeletbeli mérleg egyik oldalára a soványságot hirdet? reklámok, fogyókúra-kampányok kerülnek, akkor a másik oldalra a kiegyenlítés érdekében azonos mennyiség? „Vásárolj minél többet, mert nálunk a legolcsóbb” típusú hirdetések kerülnek, melyek a fogyasztásra buzdítanak. A vég nélküli fogyasztás eredménye pedig nem lehet más, mint a kóros elhízás. 

Bizonyára mindenkiben felmerül egy furcsa, paradox érzés a médiumok által közvetített két legjelent?sebb üzenet felé. Ezt az ellentmondást azonban nem áll módomban feloldani, hiszen a médiumok úgynevezett „kett?s kötéssel” is élnek, melynek során ezt a két üzenetet egybeolvasztják, és így megteremtik a bábeli z?rzavar újkori példáját. 

„Legyen karcsú, fogyjon le” + „Vegyen, fogyasszon, egyen!” = „Egyen és fogyjon” „Ha ezt eszi, biztosan sikerül megszabadulni a feleslegét?l!”

A fent említett két üzenet viaskodása fejez?dik ki szimbolikusan a bulimia nervosaként ismert táplálkozási zavarban, melyben a falási, túlevési epizódokat a súlygyarapodást megakadályozó kompenzáló viselkedések követik, mint az önhánytatás, hashajtók, vizelethajtók alkalmazása (Túry, 2005).

 Félj az ételt?l! „Mellékhatás”= ételfóbiák, orthorexia nervosa

 A különféle ételfóbiák (pl.: zsír-, cukor-, sófóbia) reális társadalmi hátterét az élelmiszerbotrányok képezik, melyet a médiumok sokszor irreálisan felnagyítanak. Csak néhány példát említenék az elmúlt évek hazai ételbotrányaiból: 300 tonna bizonytalan eredet? romlott hús, kergemarhakór, madárinfluenza, rákkelt? guargumi (E412). Ezekre az esetekre is jellemz? a várható kockázatok eltúlzása, mely azt eredményezi, hogy az emberek súlyosabbnak érzékelik a helyzetet, mint amilyen valójában. (A fent említett botrányok nagy részér?l kiderült, hogy a betegségben érintettek száma néhol a 100-at sem haladja meg). Ehhez járul hozzá az is, hogy az élelmiszer-biztonsági szervezetek rendszerint fáziskéséssel, csak akkor leplezik le a káros ételeket, mikor azok már kikerültek a boltok polcaira, illetve a terített asztalra, így szabad utat engedve a generalizált ételfóbiák kialakulásának (Forgács, 2008).

Azt látjuk, hogy a médiumok az ételekhez társított hagyományos jelz?k?n („finom”, „ízletes”) túl újakkal is élnek, melyek az ételekkel szembeni fenntartásokat, félelmeket sugallják. Ilyen például: „mesterséges”, „tele van méreganyaggal”, „egészségre káros”. Ennek köszönhet?en a fogyókúra-piac mellett megjelent egy új, gyümölcsöz? ágazat is, melynek a „méregtelenít?-piac” fantázianevet adhatnánk. Legismertebb jelszavuk az „élj egészségesen”, és legújabb csodafegyverük, melynek tömegek behódolnak, a lúgosítás. Ilyen körülmények között nem meglep?, hogy megjelent egy újabb evéssel kapcsolatos zavar, mely orthorexia nervosaként ismeretes. A kórkép egészségesétel-függ?séget jelent, és mindössze egy évtizedes múltra tekint vissza. Az orthorexia nervosában bizarr módon az egészségesség válik kényszertünetté, hiszen a személy csak egészséges – vagy annak tartott – ételeket hajlandó elfogyasztani, s még a koplalást is vállalja, nehogy „tisztátalan” ételt kelljen magához vennie (Dudás és Túry 2008).

 „Nem vagy elég férfias”- „Mellékhatás”: Izomdiszmorfia

 A médiumok által közvetített üzenetek célcsoportjai nem csupán a n?k – a férfiak éppúgy érintettek. Természetesen az ? esetükben nem a soványság az „etalon”, hanem a minél izmosabb, er?sebb, férfiasabb megjelenés. Az elmúlt évtizedekben hihetetlenül megn?tt az edz?termek, valamint a férfiaknak szóló magazinok száma, melyekben hol csodagépek használatának lehet?ségével, hol jó tanácsokkal igyekeznek ellátni a soha nem elég férfias férfiakat. 

Az irreális ideálkép hajszolása ebben az esetben is képes kóros formát ölteni: a férfiak modern testképzavara, az izomdiszmorfia (korábbi nevén inverz anorexia). Ez a zavar a testépít? férfiakra jellemz?, akik igen izmosak, súlytöbbletük van, de rettegnek a soványságtól (eszünkbe juthat nagyszüleink figyelmeztetése: „A férfi, nem férfi 100 kg alatt”), illetve kicsinek tartják magukat, és nagyobbak szeretnének lenni. Ezen felül rejt?zköd? viselkedés (melegben is vastag kabátot hordanak, strandra vélt „soványságuk” miatt nem járnak), és anabolikus szteroidok használata is jellemzi ?ket (Forgács, 2004).

A gyermekeket is csapdába ejtik

A reklámok, a médiumok nemcsak a n?ket és a férfiakat szólítják meg el?szeretettel, hanem a legkönnyebben megragadható, még minden új dologra fogékony gyermekeket is. Az élelmiszergyártó cégek szívesen „szerepeltetnek” rajzfilmh?söket termékeik arculatában, a játékgyártó cégek pedig a nagy számban ismételt reklámokkal célozzák meg a gyermekek figyelmét (na és persze a szül?k pénztárcáját). Érdemes azonban elgondolkodni, hogy milyen játékok megvásárlására kapunk buzdítást.

A legtöbb kislány számára a babákkal való foglalatoskodás és szerepjáték a feln?tté válás egyik ártatlan, ugyanakkor fontos és kifejezetten hasznos részfolyamata. A Barbie baba az eddigi legsikeresebb, legkeresettebb játékok egyike. A világon évente mintegy 800 milliót adnak el bel?lük. Nem véletlenül: Barbie órákig öltöztethet?, szépíthet?, és megállás nélkül csodálható. Nem árt tudni azonban, hogy ez a baba, és férfi partnere, Ken, bár emberi alakok, er?sen irreális utánzatai az embernek. Ha Barbie igazi volna, a nyaka túl hosszú és vékony lenne ahhoz, hogy elbírja a fejének súlyát, fels?testének arányai miatt pedig nehézkes lenne számára, hogy normálisan, egyenesen tudjon járni. Ha Ken igazi volna, a hatalmas mellkasa, és a szörnyen vastag nyaka eleve kizárná, hogy pólót tudjon viselni.

Ha Barbie és Ken élne

(Forrás: Statistics from Brownell KD, Napolitano MA. Distorting reality for children: body size proportions of Barbie and Ken dolls. Int J Eat Disord 1995;18(3):295-298.)

A táblázat alapján egy átlagos n?nek például, aki 158 cm magas és 57 kg, 61 cm-t kellene n?nie magasságban, 13 cm-t mellb?ségben, és 15 cm-t kellene fogynia derékban ahhoz, hogy Barbie arányaival rendelkezzen. Ugyanígy egy átlagos, 183 cm magas, 84 kg-os férfinak 51 cm-t kellene rátornáznia magasságára, 21 cm-t a derékb?ségre, és 20 cm-t a mellb?ségre ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint Ken.

Ezek az értékek értelemszer?en meghazudtolják az ember genetikai adottságait és teljesít?képességét, és amikor ilyesmit hallunk, talán jót mosolygunk rajta – de ne felejtsük el, hogy a gyerekek ezekkel a babákkal játszanak, és mivel nem tudják még elválasztani a valót a valótlantól, ezeket a babákat fogadják el reálisnak, ezekben a babákban látják az embert, és ezek a babák formálják az emberi testr?l alkotott elképzeléseiket. Kés?bb pedig hozzájuk akarnak majd hasonlítani. Mint láthattuk, a média pedig „támogatja” ezt a vágyakozást…

Létezik megoldás?

Miel?tt a világban el?forduló összes problémáért a médiumokat tennénk felel?ssé, még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a testképzavarok és az evészavarok kialakulásának folyamatában több tényez? játszik szerepet. Annyit azonban talán mindannyian elfogadhatunk, hogy a médiának jelent?s szerepe van ezen zavarok kialakulásában és fenntartásában. 

Megoldást az jelenthetne, ha a tömegtájékoztatásban jelent?s változás menne végbe, melynek hatására a n?i alakok és méretek szélesebb spektrumát mutatnák meg, így bizonyítva, hogy többféle társadalmilag-esztétikailag elfogadható n?i (és természetesen férfi) alak létezik. Ezt a célt t?zte ki az a kampány, mely a „valódi szépségre” próbálta felhívni a figyelmet, ám nem érte el a remélt hatást. Így inkább a megel?zésre kell nagyobb hangsúlyt fektetni, melynek fontos része a népesség széles kör? tájékoztatása az evészavarok természetér?l és súlyosságáról. Ezenfelül elengedhetetlen a stresszleküzd? technikák elsajátítása, valamint az önismereti munka, melyben a pszichológusok tudnak kompetens segítséget nyújtani. Amit azonban mindannyian megtehetünk: szem el?tt tartjuk, hogy a reklámokban, divatmagazinokban szerepl? „ideálok” irreálisak, a valóságban nem léteznek, és a soványság nem biztosítéka a boldogságnak, sikerességnek. A legfontosabb a harmónia, és az antik költ?, Horatius szavaival élve az „arany középút” („Aurea mediocitras”) megtalálása…  

Hivatkozások:

Túry F., Szabó P. (2000) A táplálkozási magatartás zavarai: az anorexia nervosa és a bulimia nervosa. Medicina, Budapest.

Forgács A. (2004) Az evés lélektana. Akadémia kiadó, Budapest.

Pászthy B. (2007) A gyermek- és serdül?kori anorexia nervosa pszichoszomatikus jellemz?i. Doktori értekezés. Semmelweis Egyetem. Klinikai Orvostudományok Doktori Iskola.

Becker, A.E., Burwell, R. A., Gilman S. E., Herzog, D. B., Hamburg, P. (2002) Eating behaviours and attitudes following prolonged exposures to television among ethnic Fijian adolescent girls. Brit J. Psychiatry, 180: 509-514.

Forgács A. (2008) Az ételfogyasztás mértékét szabályozó szociokulturális tényez?k. In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok  Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 341-352.

Garner, D.M., M.V. Garner, and L.F. Van Egeren, Body dissatisfaction adjusted for weight: The Body Illusion Index. International Journal of Eating Disorders, 1992. 12(3): p. 263-271. 

Túry F. (2005) Anorexia, bulimia. Önsegít? és családsegít? kalauz. Print-X-Budavár Kiadó.

Forgács A., Forgács D., Németh M. (2008) Potenciálos evészavar-generátor avagy hogyan fedezzünk fel újabb evészavarokat? In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok és Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 121-134.

Dudás K., Túry F. (2008) Orthorexia nervosa avagy egészségesétel-függ?ség: evészavar vagy maladaptív túlélési stratégia? ? In Túry F, Pászthy B. (szerk.) Evészavarok és Testképzavarok. Pro Die kiadó, Budapest. 53-62.

El?adások:

Forgács A.: Evészavarok a média fogságában. Az evés és a testkép zavarai a gyermekkortól a feln?ttkorig.

II. Magyar Evészavar Kongresszus. Budapest, 2008. szeptember 19-20.

Forgács A.: Evészavarok a média hálójában. 60 éves a Közgáz. Jubileumi tudományos ülés. Budapest, 2008. október 3.

Forgács A.: A média szerepe a táplálkozásban. Magyar Elhízástudományi Társaság tudományos ülése. Budapest, 2008. október 6.

(A szerz? a Károli Gáspár Református Egyetem BTK Pszichológia szak III. évfolyamának hallgatója)