Bár soha nem titkolta, hogy hosszú évekig küzdött az evészavarok szinte összes formájával, mindig is tartott attól, hogy szakmai hitelességének kizárólag ez legyen az alapja. A most ?sszel megjelen? könyv mégis egyfajta összefoglalás a saját útjáról. Amikor Lukács Liza a pszichológusi pályát választotta, még nem gondolt arra, hogy az evészavarokkal foglalkozzon. Kés?bb ismerte fel, milyen fontos a terület összetettsége, ráadásul a saját élmény el?nyt jelent az érintettekkel való kommunikációban is. 

Miért tartotta fontosnak megírni a saját küzdelmeit?

Több interjúban el?került már az érintettségem, de mindeddig csak darabjaiban. Bár sem a személyes, sem a szakmai életutam nem egyenl? azzal, hogy anorexiás, aztán pedig túlsúlyos voltam, ez mégis foglalkoztatja az olvasókat és a klienseimet is. A korábban megjelent könyveim tele vannak gyakorlati példákkal, esetleírásokkal, de most els?sorban a saját élményeimen keresztül mutatom be a testsúlyprobléma lelki hátterét, például a transzgenerációs mintákat az evészavarok mögött. Emellett az új könyv közérthet? módon mutatja be az evéshez f?z?d? viszonyunk kialakulását és formálását, ami az egyik kardinális pontja a tartós testsúlycsökkentésnek és az evészavarból való gyógyulásnak is. Komoly szakirodalmi alapokra épül, számos gyakorlati aspektussal, például mit kezdhetünk a falásrohamokkal, az érzelmi evéssel, a családban észrevétlenül jelen lév? hibás evésmintákkal, amelyek generációról generációra alakítják az étkezésünket, s vele együtt a testsúlyunkat is. Én is úgy hittem, mint sokan a sorstársaim közül, hogy ha ezt a problémát sikerül leküzdenem, akkor nem lesz többé számomra semmi lehetetlen. A legnagyobb változást és egyben fordulópontot viszont az jelentette számomra az evési és testsúlyproblémáim megoldásában, hogy nem átlépni, hanem inkább megközelíteni és megfigyelni akartam ezeket az árnyakat. 

A könyvírásban az motivál leginkább, hogy sokak számára csak ez az elérhet? segítség, mert nem jutnak el sem állami, sem magánúton szakellátásba. Ha csak néhány ember van, aki elolvassa a könyvet, és megszólítja ?ket egy-egy gondolat, nekem már az hatalmas siker.

Szakmai szempontból van el?nye mindannak, amit átélt?

Egy érintettb?l csak akkor lehet jó szakember, ha tényleg átdolgozta a saját történetét. A saját élmény egy tényez?, ami mellett az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat legalább ugyanakkora hangsúlyt kap. Ami velem történt, az nagyon szerencsés kimenetel. Arra, hogy a pszichiátriai osztályon ne szakember legyek, hanem beteg, ugyanannyi esélyem volt hosszú éveken keresztül. Rengeteg olyan korombéli ember van, akinek ugyanúgy tizenéves korában indult az anorexiája, mint nekem, és ma, ötvenéves kora körül még mindig szenved a betegségt?l. Az egykori érintettség növelheti a hitelességet, mert mindig el?kerül az a kérdés, hogy ismerem-e belülr?l azokat az érzéseket, amikr?l beszélek. Ezt szerintem nem lehet és nem is kell eltitkolni. 

Mi az új könyv apropója?

A könyv többek között arra keresi a választ, hogy miért eszünk többet, mint amennyire a testünknek szüksége van. Az ételekhez, az evéshez mindenki egyéni módon kapcsolódik, és ez a kapcsolódás hatással van arra, hogy ki, mikor, miért, mennyit és hogyan eszik. Mindez együttesen hat arra, hogy mit érzünk, mit élünk át, amikor enni kezdünk vagy akár csak az étkezésre gondolunk, és mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a válaszait ezekre a kérdésekre.

Már az els? könyvem, Az éhes lélek gyógyítása – Túlsúly, evészavarok és kapcsolati problémák bemutatóján megszületett ennek a könyvnek az ötlete, mert az olvasói reflexiók alapján azt éreztem, hogy sokkal alapvet?bb kérdéseket is ki kellett volna bogozni. Korábban tanítottam, kutattam, kórházi osztályon dolgoztam, és azt láttam, hogy hatalmas a szakadék a szakemberek elméleti-gyakorlati tudása és az érintettek ismeretei között. A szakmai beszélgetések, kutatások, képzések során érzékeltem, hogy rengeteget tudunk már ezekr?l a zavarokról, míg a hétköznapi ember még mindig ott tart, hogy együnk kevesebbet, és számoljuk a kalóriákat. Ez az evészavarok teljes leegyszer?sítése, tévutakra vezeti az érintetteket. Egyel?re egy maroknyi csapat foglalkozik ma ezzel Magyarországon, nincs specifikus képzés sem, pedig nagyon sok szakemberre lenne szükség.

Milyen módon vélekedünk a közbeszédben az evészavarokról, az evéshez való viszonyunkról?

Amíg úgy gondolkodunk és azt sugalljuk, hogy az evészavarok a felszíni jegyek alapján kezelhet?k, addig nem jó úton járunk, ugyanis ezek a zavarok mélyen ágyazódnak a személyiségszerkezetbe, egy család kapcsolatrendszerébe, de szorosan köt?dnek az önértékelés zavaraihoz is. A prevencióra kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetni, mert a családok nem hiszik el, hogy ha már érintetté válnak, akkor nagyon gyötrelmes út áll el?ttük, és a pácienseknek csak a fele gyógyul meg. Bizonyos dolgokra érdemes lenne figyelni már a szül?vé válás során, mert a tudatosság és az önismeret (mi magunk milyen táplálkozási környezetben nevelkedtünk, és milyen a testünkhöz f?z?d? viszonyunk) nagyon sokat segíthet a megel?zésben és abban, hogy milyen mintákat adunk tovább tudatosan vagy akár kifejezett szándékaink ellenére. Sokan azt gondolják, hogy a sajátjuktól lényegesen eltér? táplálkozási szokásokat tudnak majd tanítani a gyerekeiknek, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a tudattalan csatornákon átadják a saját hibás attit?djeiket is. Ha például megvizsgáljuk a „kóstold meg, finom” felszólítást, rögtön egy alapvet? elvárást intézünk a gyerek felé. Ha finom, akkor meg kell enni bármikor bármit? Akkor kell megenni, ha éhesek vagyunk! Finom bármi lehet, hiszen az élelmiszeripar azon mesterkedik, hogy csábítóvá tegye számunkra az ételeket, de ez nem elég indok ahhoz, hogy többet együnk valamib?l, mint amennyi szükséges, vagy együnk olyankor is, ha nem vagyunk éhesek. A legtöbb ember számára az evés nem a jóllakásig tart, az ételek és az étkezés körülményei pedig pluszjelentést hordoznak. Esznek akkor is, amikor szomorúak, dühösek, halogatnak egy kellemetlen feladatot, vagy megnyugtatásképpen. Az ételekhez, a táplálkozáshoz való viszonyunk születésünkt?l formálódik, és ebben kiemelt szerepet kapnak a családi és a kulturális hatások.

Mit tehetünk szül?ként, ha tudatosan szeretnénk alakítani a gyerekek evéshez való viszonyát?

Mindenekel?tt meg kell vizsgálni a saját viszonyunkat az evéshez és a testsúlyhoz. Sokan gondolják azt, hogy például egy bulimiás, önmagát hánytató anya nehézségeit a gyerek nem érzékeli, hiszen magát az aktust nem látja. Holott ez az evészavar nem pusztán a hánytatás tényér?l szól, sokkal inkább arról, hogyan kezeli valaki a feszültséget, az érzelmeit, a konfliktusait. Ez azt is jelenti, hogy ha valaki túlevéssel, majd önhánytatással csökkenti a bels? feszültségét, akkor más adaptív módon erre nem képes. Tehát szül?ként sem tudja az érzelemkezelés optimális formáit közvetíteni a gyerekei felé, amíg ? maga meg nem látja az összefüggést az evési zavar és az érzelemszabályozási probléma között, majd meg nem tanulja adaptív módon kezelni a bels? feszültségét. Erre bármely életkorban van lehet?ség. 

Az evéshez f?z?d? viszonyunk megismerésében az egyik legfontosabb kérdés, hogy az étkezés, az evés els?dlegesen kapcsolódik-e a szeretetkifejezéshez, az összetartozás élményéhez, a figyelemhez vagy az egymás iránti elfogadáshoz.

Amikor jól eszik a gyerek, sokat és mindenfélét, azt jutalmazzák, akár egy büszke tekintettel, mert ez meger?síti a szül?ket, nagyszül?ket abban, hogy megfelel?en gondoskodnak róla. Azonban az evésnek egyáltalán nem kellene összekapcsolódnia effajta elismeréssel. Ez már ugyanis nem a gyermekr?l és az ? valós szükségleteir?l szól, hanem a szül?r?l, az ? hiányairól és burkolt szükségleteir?l, esetleg a saját kételyeir?l. Aztán el?fordulhat, hogy az addig „jól ev?” és emiatt sokat dicsért gyermek testsúlya a pubertáskor kezdetén látványosan gyarapszik – ez lányoknál a testi érés természetes velejárója. A szül?k viszont megijednek: mi lesz, ha végül elhízik? Megjegyzéseket tesznek a testsúlyára, és bár ezt jó szándékból teszik, a gyermek beszorul ezen ellentétes üzenetek közé: „Egyél sokat, egyél meg mindent, amit eléd teszünk, de ne hízz meg!” Míg az evéssel korábban elismerést váltott ki, és boldoggá, elégedetté tudta tenni a szüleit, most épp emiatt éri kritika. Az evéshez f?z?d? viszonyát ekkorra már keresztbe-kasul átszövik a pozitív társas élmények (elismerés, szeretet, gondoskodás), és ezekr?l kell lemondania, ezekre kell nemet mondania, amikor diétázni kezd.

Van-e közös jellemz?je az evészavaros családoknak?

Az anorexiásokat legtöbbször a tökéletességre törekv?, belül összemosódott, határtalan, kifelé merev családi struktúra jellemzi. Ez a bulimiás családokra nem feltétlenül igaz, de mégis közös bennük az evéshez f?z?d? viszonyuk: valamilyen szempontból kiemelt szerepet kap az étkezés, az etetés vagy a testi megjelenés ezekben a családokban. Az evésen, etetésen keresztül kommunikálnak egymással, ételt adnak valódi együttérzés vagy érzelmi támasz helyett. A feszültség- és konfliktuskezelési nehézségek, a kommunikáció zavarai ugyancsak hasonlóvá teszik ezeket a családokat. A bulimiások családtagjai között gyakrabban találkozunk szenvedélybetegekkel. 

Mindannyiuk életében feszültségoldó szerepet tölt be az étel. Ez az anorexiásoknál is így van, hiába esznek keveset, hiszen az evéshez való viszonyuk nem változik meg azzal, hogy kórosan lefogynak. Ezért is rettegnek folyamatosan a visszahízástól, vagy attól, hogy ha elkezdenének enni, akkor nem tudnák abbahagyni. Abban is kell támogatni ?ket, hogy az evéshez f?z?d? viszonyuk egészséges irányban változzon, és felismerjék a korábbi hibás családi mintázatokat.

Hogyan írható le az egészséges viszony az étkezéssel?

Amikor valakinek egészséges az evéshez f?z?d? viszonya, az azt jelenti, hogy az evést, az ételeket nem más, hiányzó érzelmi vagy kapcsolati szükségletek csillapítására, esetleg feszültségoldásra használja. Akkor eszik, amikor valójában éhes, és addig, amíg jóllakik. Az étkezésnek nyugtató hatása van az idegrendszerre, ez már az anyatejes táplálás, a szoptatás során mérhet? a gyermek ellazulásával. Ezért amikor étkezünk, vissza kellene térnünk a jelentudatossághoz, ami azt jelenti, hogy olyankor csak azt tegyük, ne foglalatoskodjunk mással. Manapság azonban általában evés közben telefont nyomkodunk, sorozatot nézünk, e-mailre válaszolunk, ezáltal elveszítve ezt a természetesen pozitív nyugtató hatást. A baj nem akkor kezd?dik, amikor megnyugtat az evés, hanem amikor ez lesz az els?dleges eszközöm arra, hogy megnyugodjak. Optimális esetben evés közben jól érzem magam, élvezve az ízeket és a társaságot, de nem eszem tovább, ha már jóllaktam. Vendégségben is csak akkor kellene enni, amikor éhesek vagyunk, megtartva a kereteket, nem teletömve magunkat. Amikor a háziasszonynak az az elismerés, hogy háromszor szedtek a vendégek, az baj. Azt neki magában kell megvizsgálnia, hogy miért nem elég neki, ha csak egyszer szednek, és azt jóíz?en megeszik.

Mi a leghatékonyabb kezelési mód evészavarok esetén?

Az evészavarok, a túlsúlyproblémák felel?sségét és megoldási lehet?ségét javarészt át kell adni az érintetteknek. Nem elég hetente egyszer elmenni terápiába, biztosítani kell egy szempontrendszert számukra, amin keresztül megfigyelhetik saját magukat. Az evésnapló vezetése és az önsegít? könyvek is hasznosak lehetnek ebben a folyamatban. A szempontok önmagára vonatkoztatása, annak felimerése és elismerése, hogy azok miként vannak jelen az életében, hogyan változtatják meg a viselkedését, az önmagához és a másokhoz f?z?d? viszonyát, miként hatják át az étkezését, az ? feladata marad. Sokaknál elengedhetetlen a pszichológusi segítség, ami támogatja a hiányzó önkontroll, stresszkezelési, érzelemszabályozási készségek elsajátításában, és rámutat az esetleges vakfoltokra. 

Remek applikációk vannak, amikkel ?k is mérhetik, megtapasztalhatják a saját testük m?ködését, az énerejüket, a hatékonyságukat. Mind a csoport, mind az önsegítés, a családterápia, az egyéni terápia szükségszer? lehet, sok esetben kombinálva, de minden eset egyedi módon kezelhet?. Általánosságban elmondható, hogy gyerekeknél megkerülhetetlen a család bevonása, serdül?knél pedig a családterápia és a csoportterápia az, ami az egyéni terápiával kombinálva a leghatékonyabb. Feln?tteknél az egyéni terápia során az önállóságot kell er?síteni, de természetesen rendszerszemléletben feltérképezve a családi mintázatokat, kérdéseket, hatásokat is.

Mi tartja fenn a motivációját?

A pályám elején nagyon ösztönz?en hatott rám, hogy ott voltam valaminek a kezdeténél. Miskolcon eleinte Túry Ferenc (dr. Túry Ferenc pszichiáter, pszichoterapeuta, családterapeuta, pszichológus, az evészavarok elismert szakért?je) osztályára jártam be beszélgetni a betegekkel. Az ott dolgozó kollégákkal lelkesen, folyamatosan és izgatottan kerestük a friss szakirodalmakat. Kés?bb az összes egyéb tematikájú képzésemen azt figyeltem, hogyan lehet az új tudást ötvözni az evészavarokkal. Amikor kezdtem a pályát, 17 éves volt a legfiatalabb beteg, ma már 9–11 éves gyerekek is küzdenek az evészavarok különböz? formáival. Változnak a kórformák, egyre fiatalabb korosztály válik érintetté. Egyre többet kutatják ezt a területet, és ezáltal sok más tényez? mellett jobban értjük a szociokulturális beágyazottságát is. Mindez folyamatos szakmai kíváncsiságot igényel, ami inspirálóan hat rám. 

Evészavarok területén dolgozni nem egyszer?, mert a páciensek körében gyakoriak a visszaesések és a lemorzsolódás. A legtöbb kórforma krónikus, ráadásul többnyire sok év után keresnek szaksegítséget az érintettek, el?tte sokáig diétázással próbálkoznak, ami csak tovább súlyosbítja a zavart, s ezáltal rontja a prognózist. 

Az elmúlt húsz évben több száz evésnaplót elolvastam, de a mai napig izgalmasnak találom, ha hirtelen rátalálok egy olyan mintázatra, amire lehet, hogy a páciensem évek óta nem lát rá, és ezzel elindíthatom egy új irány, jó esetben a gyógyulás felé. Minden páciens egy rejtvény számomra, aki az evési problémájával akar kommunikálni felém és a környezete számára is valamit. Ezt az üzenetet szeretném meghallani.

GYORSKÉRDÉSEK

1. Van-e olyan tárgy a birtokában, amit?l sosem válna meg?

A kis karköt?, amit a kórházban a születésük után a gyerekeim csuklójára tettek.

2. Hogy kapcsolódik ki? Van-e valamilyen hobbija?

Kutyasétáltatás.

3. Mik vannak a táskájában?

Pénztárca, telefon, kézfert?tlenít?, ragtapasz, zsebkend?, toll.

4. Van-e visszatér? félelme, amivel küzd?

Sz?k járaton átjutni egy barlangban.

5. Mi a legmeghatározóbb gyermekkori élménye, emléke?

A balatoni nyaralások.

6. Van-e olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi m?ködésére, amit szívesen ad át a tanítványainak, gyerekeinek?

A nyitottság a világra térben és gondolkodásmódban.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?

Szeretnék még írni egy-két könyvet.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Direktivitás.

9. Mi a legjobb képessége?

Céltudatosság.

10. Mib?l inspirálódik?

Ha a saját tempómban csinálhatom, amit szeretek.

11. Tea vagy kávé?

Kávé.

12. Mit olvas most?

James Hollis: Az élet második fele.

13. Van-e olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?

Követel?zés.

14. Mit f?z leggyakrabban?

Leveseket.

15. Hány órát alszik átlagosan naponta?

Hét.

16. Van-e bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

Anyanyelvi szinten beszélni angolul.

17. Kedvenc zene, amit bármikor szívesen hallgat?

Margaret Island.