Pszichológusok a megmondhatói: a szorongásra való hajlam velünk születik. Akár a C. G.  Jung, svájci pszichoanalitikus által kollektív archetípusoknak nevezett „?sképekre” gondolunk, amelyek a tudat kialakulása el?tt rögzülnek a lélekben, és spontán módon hagyományozódnak nemzedékr?l nemzedékre – akár az egyéni traumák „elfojtására”, melyeket Freud a lélek kínkerül? késztetésével magyarázott. Tény, hogy mindnyájunkban ott lapul – sejtelmes homályba burkolózva – a „tárgytalan félelem” ?si tapasztalata, mely tudattalanunk mélyére temetett tetszhalottként id?nként föl-föltámadhat, hogy érthetetlen-nyugtalanító életjeleket küldjön magáról, téveszmék, lelki görcsök, túlzott aggodalmak, kedélyzavarok, kényszercselekvések és/vagy testi elváltozások formájában.

A tüneteket el?idéz? konkrét okok oly sokfélék, hogy az egyéni variációk számbavétele szinte lehetetlen. Ami az egyik emberben látszólag nyomot sem hagy, az egy másikban üszkösöd? sebet üt, s egy életen át kínos-konfliktusos helyzetekbe sodorja az illet?t. Ugyanakkor fontos mutatója egyéniségünknek – a többi emberhez viszonyított „másságunknak” –, hogy miképp birkózunk meg különböz? típusú és er?sség? szorongásainkkal. Tudniillik akad néhány „alap”-jelenség, amely mindenki életében el?fordulhat, és a sikeres vagy sikertelen „trauma-temetés” – a felejtés – lehet?sége a személyiség lelki teherbírásától függ.

Talán érdemes az emberi lét id?rendjét követve azonosítanunk azokat a szorongást kiváltó, lehetséges kisgyermekkori lelki sérüléseket, amelyek  kiheverhetetlen szorongások formájában a kés?bbi feln?tt közérzetére, életvezetésére, cselekvési lehet?ségeire is kihatnak. S talán érdemes olykor a lélekelemzés elméletében és gyakorlatában járatos József Attila hiteles lírai tanúságára is hivatkoznunk.

*

A legels? lelki traumára senki nem emlékezhet, „kit anya szült”. Hacsak nem próbálja képzeletben fölidézni, mi minden történhetett vele magzatként, az anyaméhben, ahol eleinte zavartalan vegetatív boldogságban fejl?dhetett, de ahogy fokról-fokra kin?tte els?dleges lakhelyét, föl kellett számolnia anyjával a testi szimbiózist. A „duálunió” – ideális esetben – a kilencedik hónap után véget ér, mert az életösztön diktálja az „egy test – két lélek” szétválását. A vajúdást azonban mindkét fél megszenvedi.

József Attila önnön világra jöttén eszmélkedve minden bizonnyal számtalanszor újraélte anyja szülési görcseit, amelyeknek ? maga, az öt és fél kilós csecsem? volt az okozója, egyszersmind az „eredménye”. De a szülési trauma emléke mégis eleven maradt azáltal, hogy a költ? kett?s szerepjáték keretében fölidézte természet-sürgette leválását az anyatestr?l. Ennek a kölcsönösen fájdalmas élettani folyamatnak a lírai summázata a Nagyon fáj cím? költemény precíz-empatikus leírása: „A csecsem? / is szenvedi, ha szül a n?. / Páros kínt enyhíthet alázat.”  

Természetesen az újszülött ezután is abban a hitben „növeszti körmét és fogát”, hogy a tápláló anya és ? továbbra is egyek, hiszen a szoros testi kontaktus még hónapokig fönnmarad – és a gyerek a gyöngéden fölé hajló, óriásnak t?n? asszony tekintetében önmagát látja viszont, amikor az a keblére vonja, vagy altatódalt dúdolva ringatja. Az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” édeni mindenség-élménye ekkor még zavartalan.

Akik azonban anya nélkül n?nek föl, vagy idejekorán dajkaságra szorulnak, ?seredeti veszteségként élhetik meg a váltást; az elhagyatottság érzete pedig kitörölhetetlen nyomot hagy a pótanya gondjaira bízott csecsem?ben. Olyasfajta tragédiát érezhet, mint a bibliai Éva, miután Isten ki?zte ?t és párját a Paradicsomból… Ugyanakkor az apa-hiányt is megszenvedik a gyerekek – márpedig a háború idején egy egész generáció közös traumája volt a családf? elvesztése. A pótapák vagy n?rokonok gondjaira bízott fiúk önazonosság-tudata alapjaiban rendült meg, és csak keveseknek sikerült az eredend? identitás-mintát nélkülözve stabil személyiséggé válniuk.

De nem kell ahhoz árvának vagy elhagyottnak lenni, hogy az a bizonyos tárgytalan félelem fészket rakjon a gyermek (majd a neurotikussá vált feln?tt) lelkében. Minden újszülött számára riasztó fölfedezés lehet, ha a megszokott életritmust, az ismer?s érintéseket, hangokat és illatokat nélkülöznie kell. Megrendít? érzés uralkodhat el a kisdeden, ha túl hamar elválasztják, mert anyja nem tudja (vagy nem akarja) tovább szoptatni, és azontúl újabb és újabb küls? tényez?k szabályozzák életritmusát.

Ezek a korai frusztrációk a melegágyai a szorongásos félelmeknek. Kiszámíthatatlanná, veszélyessé válik ezentúl a világ; megsz?nik az a fajta mindenhatóság-érzés, amely a szeretettel várt kis jövevényt mindaddig eltöltötte. Most már nem ? diktál: ha fölsír, nem kapja föl s ringatja álomba az édesanyja, és ha éhes, nem kap rögtön enni. Küls? szabályok határozzák meg a napirendjét, s neki kell alkalmazkodnia a feln?ttekhez. Ez pedig nem megy könnyen: ha föllázad, büntetést, megalkuvást, megszégyenülést idézhet el? számára az új helyzet. ? pedig nem érti – nem is tudná fölfogni –, mit?l rendült meg kivételezett családi pozíciója.

A legnagyobb büntetés számára: a szeretetmegvonás. Ha okkal vagy alaptalanul úgy érzi, hogy már nem ? a legfontosabb szülei számára, akik egyedüli támaszai – labilissá válik a lelki egyensúlya. Nem lehet véletlen, hogy éppen a kistestvér születése idején érzi magát fölöslegesnek, magányosnak az addig egyke-kiváltságokban részesült, id?sebb testvér. A legjámborabb gyerekben is agresszív ösztönök támadnak ilyenkor a „betolakodóval”, rosszabb esetben önmagával szemben. Ha a szül?k nem elég tapintatosak, s nem veszik tudomásul a fokozott tör?désért sóvárgó fivér vagy n?vér lelki igényeit, a testvérféltékenység életre szólóan eltorzíthatja személyiségét.    

*

Egy személyes példa: kétévesen korengedménnyel írattak be óvodába, mert húgom született, és id?s-beteges nagymamámra hárult a gondozásom. Az ovi egyik sarkában külön babaszobám volt, és egész nap szenvedélyesen f?ztem, mostam, vasaltam a „gyerekeimre”: vagyis pozitív anyai mintaként jelenítettem meg kielégítetlen szeretetigényemet. Rendkívül köt?dtem az egyik óvó nénihez, otthon pedig a nagymamámhoz, akit mindenhová elkísértem. ? volt a bizalmasom. Szüleim iránt a boldogtalan szerelmes viszonzatlan érzelmeivel viszonyultam. Örökké vágyódtam utánuk, de csak vasárnap volt együtt a család, és akkor is a húgomat babusgatták, aki sokkal életrevalóbb volt, mint én. Sokat sírtam emiatt; a szomorúság szinte rám telepedett. Gyakran kértem nagymamát: mondja meg nyugodtan, hogy nem vagyok igazi gyerekük a szüleimnek, csak örökbe fogadtak. Szegény, hiába bizonygatta az ellenkez?jét, nem hittem el. Rendszeresen „világgá mentem”: elbújtam a verandán a ruhásszekrényben, vagy órákig fagyoskodtam a mosókonyhában, egy tekn?ben feküdve – akár egy koporsóban –, és zokogtam, amiért nem t?nik fel senkinek a hiányom. Nagymamát kivéve: ? azonnal keresni kezdett és mindig megtalált a rejtekhelyeimen.

Húgom iránti féltékenységemb?l egy rémálom gyógyított ki. Nagy kertes házban laktunk, ahol egy éjszaka, sejtelmes holdfénynél, elvetemült-sötét arcú férfiak lefogták magatehetetlen, óvodás korú kistestvéremet, és egy óriási f?résszel módszeresen szét próbálták hasítani a szöszi fejét. Iszonyodva ébredtem föl, a sajnálat, a felel?sségérzet és a lelkifurdalás furcsa-zavaros-katartikus érzésével. Nem sejtettem még, hogy ez a borzalmas álomkép az én gyilkos vágyaimat vetítette ki. Mindenesetre attól kezdve kihunyt bennem az irigység, amiért ?t jobban szeretik, mint engem, mert rádöbbentem: ezentúl az én feladatom megvédeni a kisebbet minden veszélyt?l. Azóta sem érzek rivalizálási kényszert senkivel: a nálam jobb teljesítményt elismerem, és én is megkísérlem kihozni magamból tudásom legjavát.

Mégis: zárkózott, félszeg, ritkán mosolygó, hallgatag, magánykedvel? kislányként n?ttem fel, tele sóvár vágyakkal és komplexusokkal, nehezen leküzdhet? bizonytalanság-érzésekkel, melyek éles helyzetekben pánik-reakciókban nyilvánultak meg. Önmagam „orvosaként” úgy próbáltam leküzdeni a félelmeimet, hogy elébük mentem: nem futamodtam meg az er?met meghaladni látszó feladatoktól. Hiszen ha le tudtam gy?zni a „zöld szem? szörnyet”, más mutatványokra is képes lehetek. Azóta a munkába kapaszkodom, gyakran er?mön felüli feladatokba bonyolódva – de szorongó alaptermészetemen így sem sikerült teljesen úrrá lennem. Nálam továbbra is hiányzik abból a bizonyos pohárból a fél adagnyi víz…

Gyakran villámcsapásszer?en, látszólag a semmib?l érkezve jelenik meg a szorongás a korai feln?ttkorban. Az elfojtott szexuális vágyak vagy családalapítási, önmegvalósítási kudarcélmények éppúgy szerepet játszhatnak a tünetek aktivizálódásában, mint a kora gyermekkori traumák. Ha orvoshoz fordulunk pszichoszomatikus panaszainkkal (szapora szívdobogás, vérnyomás-emelkedés, fulladás, tériszony, pánikérzés), a m?szeres vizsgálatok alapján rendszerint makkegészségesnek nyilvánítanak, és jobb híján pihenést, lazítást javasolnak – hacsak nem tekintenek szimulánsnak vagy táppénzcsalónak. Fejlett panaszkultúránkkal sikerült elérnünk, hogy immár kormányszinten próbálják megvalósítani a bibliai csodákat: a bénákat járásra, a vakokat látásra ösztökélik, hogy a segélyb?l él?, hivatalosan leszázalékolt rokkantak mihamarabb találjanak vissza „a munka világába”. Ez a kíméletlenül céltudatos, érzéketlen bánásmód önmagában elegend? ahhoz, hogy mind a betegeken, mind az agyonhajszolt, úgynevezett „egészségeseken” – akik a létszámleépítések korában nap mint nap a munkahelyük elvesztését?l tartanak – eluralkodjék a társadalmi méret? szorongás. Viszontagságos történelmünk amúgy is „gondoskodott” arról, hogy az emberek alapvet?en biztonságra törekedjenek, „jobb félni, mint megijedni” alapon.

Elfojtunk – tehát vagyunk. Ezért állíthatta rólunk a József Attilával egyid?s Arhur Koestler, Angliába szakadt magyar író, polihisztor és forradalmár, hogy magyarnak lenni: kollektív neurózis…

Talán „föl kéne szabadulni már!”

„Az ám,

Hazám!”

A Spinoza Ház Popper-pályázatának I. díjas írása