Nekimegyünk egymásnak?
Egy semmiség is elég ahhoz, hogy egymásnak ugorjanak az emberek. A „mit képzel?” szófordulatból is érezhetjük, mindenki folyamatos készenléti állapotban van, kimerevített antennáival folyamatosan pásztázza környezetét, szinte arra vár, mikor érkezik onnan valami célzottan rossz/bántó/öntelt/agresszív inger, s amikor ez bekövetkezik, villámgyors reakcióid?vel robbannak ki az ugrásra kész indulatok.
Kierkegaard még úgy gondolta, a szorongás csak az ember sajátja, az állatok képtelenek rá. Ma már tudjuk, hogy az egerek is daganatot növesztenek, ha tanult tehetetlenség állapotában, kiszámíthatatlan ingerek között kell élniük. A fogyasztói társadalom, a médiával átitatott környezet meglehet?sen szorongáskelt?, hisz nem tudjuk távol tartani magunktól a híreket, hozzá kell szoknunk a folyamatos változásokhoz. Voltaképp a magánélet területét kivéve szinte mindenhol a tehetetlenség érzését élhetjük át. Ez a beszorított érzelmi állapot idézi el? – a szorongás ellencsapásaként – az agresszióba torkolló indulatot, csökkenti az emberek közötti empátiát, s hogy aztán ördögi körként tovább növelje a szorongást, amit?l pedig ismét n? az agresszió, ez pedig újból növeli a szorongást, s így tovább...
Manapság egyre több társas kapcsolatnak ilyen a természetrajza. Elvárunk egymástól dolgokat, de azzal már nem tör?dünk, hogy vajon mindeközben a másik ember mit gondol. Villámgyorsan vonunk le következtetéseket, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amelyben azt érezhetjük: nem velem van probléma. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a fölös kilókat, a boldogtalanság jegyeit, hogy megállapíthassuk, ? sincs jól, s?t! A „nem velem van a baj” attit?d kiegészülhet a „mindenki más olyan, amilyen” magyarázó elvével, és máris készen van az építmény, aminek a tetején egyedül ücsöröghetünk. Amikor saját érzelmi m?ködésünket magyarázzuk, legtöbbször küls? okokra hivatkozunk: a világra, a munkánkra, a tanárainkra, a pénzhiányra, a szüleinkre, a gyerekkorunkra... Ebben persze sok igazság lehet, de azért feln?ttkorban némi önreflexióval már láthatjuk, hol van önmagunk felel?ssége, különösképpen azt, hogy mit kezdjünk új kelet? agresszivitásunkkal?
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható
Ajánlott cikkeink
„A sors gúnycsapásai”
Mindennapi indulataink
Autót vezetek, és az el?ttem men? hirtelen beletapos a fékbe; reggel rohannék a munkába, és az istennek se találom a kulcscsomómat; a gondosan elkészített habos kávét egyetlen kedélyes mozdulattal az ...
Az elt?nt ember nyomában, avagy az indulatkezelés m?vészete
Ha abból a kis résb?l, amely az inger és válasz között húzódik, kiszorul az ember, akkor állati reakcióval kell számolnunk. Ott megsz?nik az emberi. Persze rögtön ott a felmentés (ezt már az ember ...
(nem) Mindig a másik a hibááás!
Ön szerint egy házasságért ki a felel?s”? Az esetek többségében ilyenkor hosszú elbeszélés következik arról a Másikról… Arról a „gazemberr?l, aki aljasul kihasznált”, vagy a „kibírhatatlan némberr?l, ...
MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2026/1 Lélek és gépek
Az el?fizetés ára 7,560 Ft. Több, mint 15% kedvezmény éves el?fizetés esetén!
Előfizetek
Maradjon képben a friss cikkekkel, videókkal és szakmai újdonságokkal.
Válogatott tartalmakat és fontos újdonságokat küldünk közvetlenül e-mailben, hogy ne maradjon le semmiről.
Kérje a MIPSZI hírlevelét
Adja meg az e-mail címét, és küldjük a legfontosabb tartalmakat.
