Mindennapi indulataink
„A sors gúnycsapásai”
Mi következik mindebb?l? Gyakran egy éktelen káromkodás – s?t nem is biztos, hogy csak egy: nemritkán egy önmagát gerjeszt? káromkodási hullám, melynek a végére elátkozom a laptopomat, a kulcsomat, az életet magát és sokszor azt is, aki olyan szerencsétlen, hogy épp ott van a szobában.
Mi történik ilyenkor? Mit?l lesz jobb, ha szitkozódom, mint egy kocsis? Általában nem lesz jobb. Azonban tetten érhet?en mindig van egy pillanat, amikor – félig tudatosulva – azt érzem: na jó, odadobom magam az indulatomnak. Ezekben a helyzetekben a végtelen tehetetlenségérzés a közös, tehát az, hogy minden logika és ésszer?ség ellenére más irányt vesznek a dolgok, nem azt, amire számítottunk. Nem úgy, ahogy normálisan történniük kellene.
Az érdekes az, hogy igazából azzal a döntéssel válunk igazán tehetetlenné az „elemekkel” szemben, hogy odadobjuk magunkat a saját indulatunknak, hadd váljunk annak martalékává. Márpedig ez mindig az ember saját döntése. Nincs olyan, hogy „nem tudtam uralkodni magamon”, „kitört bel?lem az indulat”, „elborult az agyam”. Pontosabban az élmény nagyon is ez – azonban valójában igenis tudtam volna uralkodni magamon, csak nem akartam, hagytam, hogy az indulatom rázúduljon a családomra, a barátaimra, a laptopomra, a kutyámra. Hagytam, hogy elboruljon az agyam.
Az indulat kitörésével hagyjuk, hogy az élet dolgai felett amúgy is csak részlegesen gyakorolt kontroll utolsó morzsái is kihulljanak a kezünkb?l. Pedig ezekben a helyzetekben ez az egyetlen dolog, ami maradna nekünk, ami rajtunk áll: a hidegvérünk, az, hogy a saját reakcióink urai maradunk. Amikor ugyanis egy helyzet „áldozatává válunk”, azaz rajtunk kívül álló, legalábbis nem belátható okok irányítanak egy helyzetet, nem pedig mi, akkor egyedül a helyzetre adott reakciónk marad, ami a mienk. Az indulat „kizúdításával” azonban épp hogy pontot teszünk a kezünkb?l kiszaladt helyzetre: mi végezzük be azt. Az ilyen szituációkban a gyepl? végs? elengedése a folyamat tökéletes betet?z?dése.
Vegyük például a kulcskeresést. Már minden ruha és a cip? is rajtam van, pontosan kiszámoltam, mikor kell elindulnom ahhoz, hogy elérjem a buszt, a vonatot, hogy beérjek a munkahelyre, kiérjek a reptérre, ráadásul még van további 5 percem az indulásig. Odalépek a cip?s szekrényhez, ahol a kulcsomnak lennie kellene – de nincs ott. Sebaj, biztos az asztalon, az ajtóban, a konyhapulton, a táskámban, a kabátzsebemben lesz. De nincs! Semmi baj, megnézem újra, biztosan nem kerestem elég figyelmesen. Újra végigmegyek mindenen, de már kezdek izzadni. Sehol nincs! Hova tettem? Ezt nem hiszem el! A kétségbeesés apránként n? bennem: ez nem lehet igaz, pont most?! A kétségbeesés ezután egyszerre fordul páni félelembe és elkeseredésbe: most mi lesz? Az utolsó el?tti körben az ember szitkozódva, kabátot letépve magáról, hisztérikusan rója ugyanazokat a köröket a táskától az ajtóig. A feszültség elviselhetetlen, a helyzet kifogott rajta, csak az átkozódás marad, mint valami utolsó elégtétel, mint az aktivitás illúziója ebben a passzív és kiszolgáltatott helyzetben – hiszen fogalmam sincs, hol a kulcs. Végül pedig, ha nincs meg az a fránya kulcscsomó, marad az összeomlás: behuppanok a fotelbe, és várom a végem.
Egy ilyen mini-krízis mindennap megtörténik velünk. De miért adjuk át magunkat ilyen könnyedén, ilyen „ujjongva”, mintegy magától értet?d?en a haragunknak? Miért intünk búcsút ágenciánknak, miért válunk olyanná, akit nemcsak a véletlen, egy rossz mozdulat, egy másik sof?r figyelmetlensége vagy a technika ördöge fricskázgat, de még saját indulatait is hagyja maga ellen fordulni?
Talán azért mert ekkor hangot adhatunk elégedetlenségünknek, kifejezhetjük azt a szorító érzést, ami a hatalmába kerített: és minél hangosabban, minél durvábban, minél inkább rárontva valaki másra, annál megtéveszt?bb az illúzió, hogy nem váltunk teljesen hatalomvesztetté: impotenssé a helyzetben, egyúttal impotenssé a saját magunk feletti uralom tekintetében is.
De miért veszítjük el a hatalmat magunk felett, ha elveszítjük a hatalmat a helyzet felett? Buddha nem káromkodna. És én is egyre kevesebbet teszem, mióta rájöttem, hogy ez a könnyebb út. A nehezebb pedig: méltósággal viselni a „sors gúnycsapásait”, ahogy Shakespeare írja a Hamletben.
Ajánlott cikkeink
Családok az indulatok örvényében
Ahogy egy évtizede hiperaktív cunami árasztotta el a gyerekterápiás rendeléseket, mostanában Dunát lehet rekeszteni az indulatkezelési problémákkal. Kis gyereknél. Nagy gyereknél. Kamasznál. ...
Mit tesz velünk a stressz?
A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre
Nemcsak a szituációkhoz köthet?, beazonosítható feszültségek jelentenek stresszt, hanem az észrevétlenül elszenvedett szorongások is, amelyek nehezen diagnosztizálható pszichés és általános testi ...
Az elt?nt ember nyomában, avagy az indulatkezelés m?vészete
Ha abból a kis résb?l, amely az inger és válasz között húzódik, kiszorul az ember, akkor állati reakcióval kell számolnunk. Ott megsz?nik az emberi. Persze rögtön ott a felmentés (ezt már az ember ...
Nekimegyünk egymásnak?
Elég, ha piros lámpa után a vártnál lassabban indulunk az autóval, vagy a postán sort tévesztünk, máris megszólal a dudakoncert, jönnek az indulatos beszólások. Úgy t?nik, türelmi id?nk 5-10 ...
MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2026/1 Lélek és gépek
Az el?fizetés ára 7,560 Ft. Több, mint 15% kedvezmény éves el?fizetés esetén!
Előfizetek
Maradjon képben a friss cikkekkel, videókkal és szakmai újdonságokkal.
Válogatott tartalmakat és fontos újdonságokat küldünk közvetlenül e-mailben, hogy ne maradjon le semmiről.
Kérje a MIPSZI hírlevelét
Adja meg az e-mail címét, és küldjük a legfontosabb tartalmakat.
