Válóperes ügyvédként az els? találkozásnál mindig megkérdezem ügyfelemt?l: „Ön szerint egy házasságért ki a felel?s”? Az esetek többségében ilyenkor hosszú elbeszélés következik arról a Másikról… Arról a „gazemberr?l, aki aljasul kihasznált”, vagy a „kibírhatatlan némberr?l, aki tönkretesz”. Nagyon kevesen kezdik úgy a választ, hogy „Tudja, ügyvéd úr, tulajdonképpen ezt az egész történetet ketten rontottuk el. Ketten építettük fel és ketten is döntöttük romokba. Ebben az én szerepemet a következ?ként látom…” A tranzakcióanalízis nem tesz mást, mint a mondat elé odateszi azt a címbeli, apró, zárójelbe tett „nem” szócskát – és visszamutat saját magunkra.

Életünk nem más, mint történeteink mesélése. Amikor valaki megszületik, családjának már az ? születését megel?z?en kész történetei vannak az életr?l, a kapcsolatokról, a másik nemr?l, egészségr?l, pénzr?l, társadalmi szerepr?l – és akár az elérhet? élethosszokról is. Ezeket a történeteket közvetlenül a dédszül?k, nagyszül?k, szül?k hagyományozzák át családtagjaikra. A kis jövevény már kora gyermekkorában megismerkedik a „dédpapával, aki furfangos leleményességével megalapozta a családi vagyont.” Vagy a suttogva emlegetett bácsikával, aki „az utolsó garast is leeresztette a torkán”. Csak úgy kavarognak a h?sök és h?sn?k a csöpp gyermek el?tt, diadalmas nagymamák és elrontott élet?, furcsán elpusmutolt nev? démonok ködlenek el?, míg összeáll a kis fejben egy történet, amit a gyermek kész hiedelemrendszerré gyúr össze. „Nálunk fontos a család”. „Nálunk amerre csak nézek, mindenki elvált.” „Az apám egy félisten. Amihez csak nyúl, pénzzé válik.” „Á, ne is kérdezd: nekünk sosincs szerencsénk. Tök bénák vagyunk.”

Ebbe a több színpadon egyszerre játszódó, számos szerepl?t és népmesei meggy?z?dést felvonultató családtörténetbe – amely lehet vígjáték vagy tragédia, romantikus levélregény vagy egyszemélyes monológ, – a gyermek érkezése új színt visz. Vagy vinne, ha a történet már él?, mozgó szerepl?i hagynák, hogy a kis újszülött megváltoztassa a szabályokat. Ez ugyan rövidebb-hosszabb ideig akár még meg is történhet, de egy id? után a már id?sebb, ezért nagyobb tapasztalatú trubadúrok a saját történetük képére és hasonlatosságára formálják a gyermeket. Hiszen már neki is kész „életrajza” van, mire megszületik: kívánt gyermek volt; hosszú évek sikertelen próbálkozása el?zte meg a jövetelét; éppenséggel egy sikertelen abortusz terhes gyümölcse; egészséges, boldog, netán többgyermekes családba érkezik, vagy születésekor már „lelépett az a senkiházi”, aki azért mégiscsak az édesapja… Csupa olyan vonatkoztatási pont várja a kicsit, amire nincs és nem is lehet tudatosan felkészülve.

S ezek az életr?l vallott felfogások egy tudattalan élettervben, az úgynevezett sorskönyvben szöv?dnek egybe, amelynek egyik alapvet?, sarkalatos vonatkoztatási pontja a másik nemhez f?z?d? meggy?z?dések rendszere. Egy harmonikus párkapcsolatban, közös programokban, közös szellemi, lelki aktivitásban él?, szexuális aktivitását gyermekeik születését követ?en is meg?rz? pár utódaként nyilvánvalóan a nagyrabecsülést, kölcsönösséget, a bels? szabadság meg?rizhet?ségét és egymás fejl?désének el?segítését célzó mondatokat, jelz?ket és párkapcsolati engedélyeket hallhatunk nap mint nap. Ugyanezt nem mondhatja el magáról az, akinek a történetében a szerepl?k „csupa agresszív, megbízhatatlan, a n?ket a legnehezebb pillanatokban magukra hagyó vadállatok”, vagy „kéjsóvár, kicsapongó, csapodár n?személyek”.

„István a harmincas évei elején járó, munkájában ragyogó, ám magánéletében válsággal küzd? fiatalember. Egy sajnálatos balesetben elveszítette szüleit, így nagymamája nevelte fel, idilli, falusi környezetben. Számára meglep? módon a serdül?korát követ?en a nála id?sebb hölgyekhez kezdett vonzódni, a nála fiatalabbakat csak általa uralt munkakapcsolatokban tudta elképzelni. Nemhiába mondogatta neki a nagymamája: „megbízhatatlanok és kiszámíthatatlanok a mai lányok, nem csoda, hogy nem találsz magadnak Hozzád ill?t. Csak le ne csapjon Rád egy ravasz, id?sebb n?személy...” István kapcsolati problémákkal küzdött, a munkájának élt. Nagymamája halálát követ?en megjelent életében egy ideálisnak hitt hölgy, akivel úgy t?nt, életszövetségre léphet. A házasságukat kezdett?l fogva dominancia-konfliktus terhelte, amelyhez szexuális zavarok is társultak. Mivel István öntudatlanul a nagymamájára emlékeztet? hölgyet választott, alárendeltté vált a partnerkapcsolatában, pedig munkájában kifejezetten irányító tipus volt. Magányossá vált felesége mellett, gyermekvállalásról hallani sem akart. Egy id? után a házasságában töltött ideje kizárólag az elnyomatása el?li menekülésr?l szólt. Amikor beadta a válópert, hosszasan magyarázta: „ügyvéd úr, nem tehetek róla. Higgye el, behálózott ez a ravasz n?személy.”

Nyilvánvalóan különbözünk egymástól, ám az, hogy milyen emberekkel létesítünk párkapcsolatot, milyen emberrel lépünk esetleg életszövetségre, alapvet?en sorskönyvünk által meghatározott. Eric Berne, a tranzakcióanalízist megalapító pszichiáter megfigyelése szerint a házasságok túlnyomó többsége létre sem jöhet, ha nincs sorskönyvi egyezés. Akit egész életében elnyomtak, az ösztönösen olyan párt választ magának, aki vagy elnyomja ?t, vagy akivel együttesen élheti át az elnyomatás érzését – semmiképpen sem olyat, aki önmagáért szereti, elfogadja ?t. Egy domináns hím nem választ autonóm személyiséget, hanem vagy olyat, akit leigázhat, vagy olyat, akivel közösen igázhatnak le másokat. És aki a szabadságot kedveli, természetesen olyan társhoz vonzódik, akinek legalább akkora a szabadság iránti igénye, mint neki, hiszen képtelen lenne együtt élni valakivel, aki folyton alá akarna rendel?dni neki, vagy épp ellenkez?leg: korlátozni szeretné a vágyai kibontakoztatásában.

A párkapcsolatok létrejöttekor az emberek együtt mesélik tovább történetüket. Félreértés ne essék: a „házsártos agresszor”, vagy a „durva, részeges fráter” ugyanazon személyek, akik a kapcsolat kezdetén a bájos tündér vagy a humoros fiatalember volt, azzal a különbséggel, hogy a kapcsolat elején még partnerünk el?nyös tulajdonságaira koncentrálunk. Persze már akkor is észrevehetnénk, hogy a Jóska szeret iszogatni, vagy a Manci néha olyan csúnyán letorkoll. Aztán a párkapcsolati sorskönyvek el?rehaladásával egyre több negatív személyiségelem kerül a figyelem középpontjába s egyre több lesz a durva megnyilvánulás.. Bármennyire is sorskönyv-vezérelt az élet, az automatizmusok fátyla mögött feldereng az autonómia iránti vágy – a spontán, ?szinte megnyilatkozások vonzalma, az ismétl?désekb?l való kilépés óhaja. S a sorskönyvi m?ködés összeütközésbe kerül e vággyal, aminek sokszor hangos csattanója a válóperes tárgyalótermek falai között visszhangzik.

A válóperes ügyvéd ekkor találkozik a sorskönyvek f?szerepl?ivel, akikb?l az eljárás során  ügyfél, felperes és alperes lesz. Mire idáig ér a történet, már mindketten alaposan megtanulták, begyakorolták s több százszor eljátszották a szerepeiket, így általában én már csak a szerepekkel találkozom, amelyek mögül – ha az ügyfél is beleegyezik – kibontható az a gyermeki személyiség, aki egyszer elindult, hogy az élet forgószínpadán a legtöbbet hozza ki magából…

A tranzakcióanalízis szerint minden dolog, személy és esemény saját döntésünk eredményeként jelenik meg az életünkben. Mi hívjuk oda, hogy alátámassza a saját magunkról, életünk kilátásairól és másokról kialakított képünket. Mi illesztjük a szemüvegünket az orrunkra, mi döntünk arról, milyen lencsén keresztül nézzük a világot. Vagyis az is az ügyfél személyes döntése, milyen válópert akar. Az érettebb személyiségek, akik pontosan tudják, hogy minél el?bb be akarnak lépni életük következ?, magasabb szint?nek és élvezetesebbnek remélt szakaszába, megegyezést szeretnének. A sorskönyv-vezérelt válóperes szerepl?k a bíróságot is színpadnak használják ahhoz, hogy tovább alakítsák a számukra is megterhel?, de a bosszú édes látszatát rejt? szerepüket.

Pszichológiával is foglalkozó ügyvédként ezért mindig felkínálom ügyfeleimnek a laikusok számára is könnyen hozzáférhet? játszma-elemzést és a sorskönyvi alapfogalmakat ahhoz, hogy ha partnerkapcsolati történetmesélésükben el is akadtak, legalább méltósággal lépjenek tovább.

Szonja az ötvenes éveit taposta, amikor eljött hozzám. Nem volt gy?lölköd? fajta, ám elfojtott sérelmeit keser?en hordozta magában. Látszott rajta, hogy be akarja váltani a zsetonjait, azaz a tárgyaláson törleszteni akar vélt vagy valós sérelmeiért. Viszont nagyon nyitottnak mutatkozott az általam vázolt elméletre és kérte, dolgozzunk azon, hogy rálátása legyen a játszmáira. Ennek során rájött, hogy alapvet?en neki nem a férje személyével van baja, hanem azzal, hogy házasságban él. Nem bírja a köteléket, a kötöttséget. Ezek után belement, hogy a válópert közös megegyezéssel vigyük, s erre nyitott volt a férje is. Elváltak, de a mai napig ugyanabban a lakásban élnek: mindkett?jüknek megvan a külön szobája és a külön élete, nem bántják már egymást. Visszakapták a szabadságukat.

Ugyanis – amint a jó forgatókönyvekt?l ez elvárható – mindig dönthetünk másként. Mindig választhatjuk a személyiségünket, életünket és ezzel mások életét is fejleszt?, gazdagító folytatást. De ehhez el?ször a fejünkben kell megrajzolnunk azt az új történetet, amivé válni szeretnénk. És aztán nincs is más dolgunk, mint h?ségesen ragaszkodni hozzá…

Nyilvánvalóan különbözünk egymástól, ám az, hogy milyen emberekkel létesítünk párkapcsolatot, milyen emberrel lépünk esetleg életszövetségre, alapvet?en sorskönyvünk által meghatározott. Eric Berne, a tranzakcióanalízist megalapító pszichiáter megfigyelése szerint a házasságok túlnyomó többsége létre sem jöhet, ha nincs sorskönyvi egyezés. Akit egész életében elnyomtak, az ösztönösen olyan párt választ magának, aki vagy elnyomja ?t, vagy akivel együttesen élheti át az elnyomatás érzését – semmiképpen sem olyat, aki önmagáért szereti, elfogadja ?t. Egy domináns hím nem választ autonóm személyiséget, hanem vagy olyat, akit leigázhat, vagy olyat, akivel közösen igázhatnak le másokat. És aki a szabadságot kedveli, természetesen olyan társhoz vonzódik, akinek legalább akkora a szabadság iránti igénye, mint neki, hiszen képtelen lenne együtt élni valakivel, aki folyton alá akarna rendel?dni neki, vagy épp ellenkez?leg: korlátozni szeretné a vágyai kibontakoztatásában.

 A párkapcsolatok létrejöttekor az emberek együtt mesélik tovább történetüket. Félreértés ne essék: a „házsártos agresszor”, vagy a „durva, részeges fráter” ugyanazon személy, aki a kapcsolat kezdetén a bájos tündér vagy a humoros fiatalember volt, azzal a különbséggel, hogy a kapcsolat elején még partnerünk el?nyös tulajdonságaira koncentrálunk. Persze már akkor is észrevehetnénk, hogy a Jóska szeret iszogatni, vagy a Manci néha olyan csúnyán letorkoll. Aztán a párkapcsolati sorskönyvek el?rehaladásával egyre több negatív személyiségelem kerül a figyelem középpontjába s egyre több lesz a durva megnyilvánulás.. Bármennyire is sorskönyv-vezérelt az élet, az automatizmusok fátyla mögött feldereng az autonómia iránti vágy – a spontán, ?szinte megnyilatkozások vonzalma, az ismétl?désekb?l való kilépés óhaja. S a sorskönyvi m?ködés összeütközésbe kerül e vággyal, aminek sokszor hangos csattanója a válóperes tárgyalótermek falai között visszhangzik.

A  cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 4. számában jelent meg.